A kapzsiság papjai

Ha nagyon akarod, bármit elérhetsz, érd el azokat a mesterségesen beléd táplált vágyakat, amelyek soha nem fogynak el. Aztán jön a kiégés és a boldogtalanság, de erről ugye nem a „láthatatlan kéz ölelése” tehet, hanem a kiégett ember. Biztos kihagyta a life coach legutóbbi előadását.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Elborzadva olvastam Makó Dávid cikkét, amelynek sorai közül a cinikusság egy olyan idealizált mázzal leöntött válfaja sugárzik kifelé, amitől még az általa emlegetett csernobili atomszarkofág is egy szempillantás alatt elolvadt volna.

A cikk központi gondolata az, hogy a kapzsiság nem is kapzsiság, de attól még menő. Az ember önző, a tőke nagyságos, az altruizmus, a kölcsönös segítségnyújtás pedig egy középkategóriás romantikus film csöpögős végkifejletéhez hasonlít: szép-szép, de nincs semmi értelme. Nem, tulajdonképpen még csak nem is szép, sőt egyenesen káros.

Makó Dávid tőkefetisiszta idealizmusa már-már ijesztő méreteket ölt, amikor harciasan védelmezi Boris Johnson ezen kijelentését: „A vakcinasikerünk oka a kapitalizmus, a kapzsiság, barátaim.” Ahogy cikkében megfogalmazta: a racionális önérdekkövetés – amelyet régen talán kapzsiságnak neveztek, de ma már nem az, de mégis – fogja megmenteni a világot a koronavírustól. Cikkében a brit vakcinalizáció sikerességét a vadkapitalizmus szellemi mámorában fetrengő önzőségkultusznak tudja be, mindeközben magas lovon ülve gúnyolódik az altruizmuson és az antikapitalista baloldalon. A lovat alighanem az a láthatatlan kéz irányítja, amelyben Makó Dávid feltehetőleg a saját létezésénél is jobban hisz.

A szerző ferdítések sorozatával próbálja alátámasztani az érveit. Még csak meg sem próbálja más aspektusból is megvizsgálni az Európai Unió, valamint Nagy-Britannia oltási programjának eltérő számadatait, melynek eltérései többek között már a puszta méretükből, valamint a szervezeti felépítésük közti különbözőségekből is adódnak.

Emellett még az általa hivatkozott cikket sem tudja, vagy inkább nem akarja értelmezni, hiszen abban világosan leírták, hogy az Európai Unió AstraZenecával között szerződéséből fakadó igényérvényesítése a figyelmetlenségek, valamint a belga jog eltérő kultúrája miatt volt gyengébb a brit társánál. Röviden nagyjából arról van szó, hogy a belga fél által kötött szerződés alapján a cégnek az ún. gondossági kötelem alapján kell teljesítenie, azaz a félnek mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a teljesítése végbe menjen. Ezzel szemben a brit szerződésben benne foglalt ún. eredménykötelem, a vállalt követelés „kézzel fogható” teljesítését jelenti, nem elég a megfelelő gondosságot tanúsítani.

Ezenkívül meglehetősen naiv gondolkodásra vall az az álláspont, miszerint a „kapzsiság” fogja elhozni az állampolgárok számára a posztcovid korszakot, annál is inkább, mivel a brit gazdaság igencsak függ az Európai Uniótól, amivel a szerzőnek szintén tisztában kell lennie. Az EU akadozó gazdasága a brit piacra is rányomja a bélyeget, nem is beszélve a világgazdaság – valamint ezzel kapcsolatosan az egyes társadalmi folyamatok – összefüggéseiről, összefonódásairól. Ebben a szituációban talán az önzőségből kiindulva sem a legbölcsebb, ha legyőzendő versenytársakat látnak egymásban az államok, amelyek minden pillanatban készek arra, hogy jogi vagy kereskedelmi leleményességgel felvértezve vívjanak harcot egymással.

A szerző mindemellett elfelejti megemlíteni azt az aprócska tényt is (feltehetőleg az általa vágyott libertárius utópia esthajnalcsillagának gondolt angolszász típusú gazdasági berendezkedés gyengeállam-tévképzetének ápolgatása miatt), hogy az AstraZeneca részben oxfordi fejlesztésű és egy jelentős részét Nagy-Britanniában gyártják. A szerző által említett cikket idézve: „A brit kormány emellett aktívabb volt a vakcinagyártásban is, ami segítette, hogy biztosítsa a vakcinamennyiséget a cégtől.” Ez szerintem nem szorul további kifejtésre.

Ami viszont ezeknél a csúsztatásoknál is zavarba ejtőbb az az, hogy nem tudom eldönteni, a szerző tényleg ennyire hisz a neoliberális kapitalizmusban vagy csak elvtelen cinkossággal agitál a nagytőke társadalomban és környezetben végzett pusztítása mellett, miközben azt hazudja nekünk – és ami még rosszabb, talán önmagának is –, hogy ez a világ (a kapitalista, méghozzá annak is az igazi, libertárius fajtája) a létező világok legjobbika, ahol valamilyen perverz logikából az következik, hogy az altruizmus az immoralitás és aki mást gondol, az „a hópihe generáció tagja”, valamint „ultrabalos véleménymaffiózó mozgalmak által szuperérzékenyített” Gulyás Marci.

Különösen figyelemreméltóak a szerző következő mondatai:

1. „A probléma általában ott merül fel, hogy a legtöbben keverik a kapzsiságot a kizsákmányolással, ami egyfelől érthető, hiszen a kapzsiság kifejezéséhez a régi értelmezések szerint az a negatív konnotáció társul, miszerint az „a kelleténél több” vagy általában valaki más rovására történő előnyszerzés – ez manapság nyilván morálisan elítélendő.”

2. „De manapság, miután a feudalizmust és a Dickens korabeli manchesteri monopolkapitalizmust meghaladtuk, a gazdasági racionalitás és az kapzsiság önérdekkövetés hasznosságmaximálása általában olyan egyensúlyi helyzetre törekszik, amiben minden érintett fél (keresleti és kínálati oldalon lévő) hosszú távon is jól jár.”

Ezek alapján kíváncsi vagyok, hogy vajon a szerző mit is gondolhat az emberi alaptermészetről. Ostobaságnak és immorálisnak tartja az altruizmust, letéve voksát a „kapzsiság” mellett, majd álnaivan azt feltételezi, hogy ez a haszonmaximalizáló profitharcos nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy a piedesztálra emelt kapzsiság által vezérelve felrúgjon minden egyensúlyi helyzetet. Vagy ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölésére szolgál az „általában” szócska?

Amely szó mögöttes jelentéstartama ebben az esetben inkább az, hogy „soha nem”. Arról, hogy ez továbbra is mennyire kifizetődő, azt hiszem, a fejlődő, valamint az egyes keleti országok rabszolgamunkásai hosszan tudnának mesélni, de ez természetesen nem kizsákmányolás, pusztán „egyensúlyi helyzetre törekvő haszonmaximalizálás”. Az eufemizmus kézzel fogható. Attól, hogy megpróbálunk egy új jelentéstartalmat társítani egy szóhoz, attól még az eredeti jelentést nem tudjuk lehántani róla. Ez egyébként egy szép példa a posztmodern újbeszél nyelvújításnak. Bármennyire is megveti Makó Dávid az ún. „hópihe generációt”, ezt szépen eltanulta a kultúrbaltól.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire tud érvényesülni a gazdasági racionalitás akkor, amikor levegővételenként nyomja az arcunkba a reklámokat a média. Ez a gazdasági racionalitás egyébként a felvilágosodás racionális emberképén alapul, amely nem számol többet között olyan – Adam Smith utáni – pszichológiai alapfogalmakkal, mint például a tudattalan.

Egyébként meg pszichológia ide vagy oda, tényleg meg tudnánk ítélni racionálisan, hogy mire van szükségünk, egy olyan ideológiában, amely az embert fogyasztóvá degradálta? Mert ne felejtsük el, a kapitalizmus nem pusztán egy gazdasági mechanizmus, hanem az élet minden területét átható ideológia, amely nem kínál az egyén számára mást, pusztán fogyasztásban kimerülő pillanatnyi örömöket.

Ez a struktúra egyfajta globális amerikai álomként, születésétől kezdve azt sulykolja az emberbe, hogy ha nagyon akarod, bármit elérhetsz. Törtetned kell a társadalmi vagy céges szamárlétrán, hogy elérd azokat a mesterségesen beléd táplált vágyakat, amelyek soha nem fogynak el, ez táplálja a rendszer működését.

Az előbbi gondolatmenethez kapcsolódóan hozza fel a szerző a koldusok helyzetének javításának lehetőségét egy „olyan társadalomban, ahol az állam kevésbé bírna releváns szereppel, és nem tartana igényt össznépi jótékonykodásra/altruizmusra adózás formájában”. Ez egyrész a neoliberálisok tévképzete az olyan gyenge államról, amely hagyja, hogy a piac szabályozza önmagát. Ennek éppen az ellenkezője igaz a neoliberális gazdaságpolitikára, az egyes államok rengeteg pénzt költenek a nagy cégek támogatására, amely pénzt nyilvánvalóan a befizetett adókból különítik el erre a célra.

Ez a koronavírus okozta gazdasági visszaesés közepén sincs másképp. Másrészt ismét megnyilatkozik a szerző álnaiv cinizmusa: az adó rossz, mert etetik belőle a prolikat, akik emiatt nem dolgoznak. Majd javaslatot is tesz ennek orvoslására: „sokaknak megérné a koldusok helyzetének javítása, csak nem altruizmusból fakadó adakozó/asszisztencialista módon, hanem kapzsiságból racionális önérdekkövetésből, például munkalehetőség biztosításával. Ismerjük a hal és a horgászbot allegóriáját…”

Ez a kijelentés nem csak rendkívüli módon demagóg, de meglehetősen ostoba is. Egyrészt azzal egyetértek, hogy a koldusok helyzetét nem az alamizsnaként odaadott párszáz forintokkal kell megoldani, hanem rendszerszintű változtatásokkal, azonban az állami szociális háló teljes felszámolása aligha nyújthat segíthet a szegényebb néptömegek számára. Ismét felhoznám példaként a fejlődő országok munkaerejének kizsákmányolását, amely éppen a munkavállalói érdekek állami védelmének gyengesége vagy éppen a teljes hiánya miatt alakulhatott így. Emiatt helyezik ki a nagy cégek a termelésüket ezekbe az államokba.

Itt megéri kizsákmányolni az embereket, hiszen belőlük nincs hiány, így tehát nem nevezhetjük horgászbotnak ezt a fajta „foglalkoztatást”. Vagy ha mégis az, akkor halászhajókkal kell felvenniük a versenyt egy olyan folyóban állva, amely tele van piranhákkal. Ha pedig valakit felzabálnak a halak, szorgos kis kezek százai várják a sorukat mögötte.

Ez az egysíkú gondolkodás az egész cikket áthatja, és ezzel a gondolkodással a szerző vagy egy hamis ideológia utópiájának PR-menedzsere vagy pedig az önzés apostola, aki logikai bukfencek és ferdítések álcája mögé bújva terjeszti az igét. Ja, és az atomszarkofág? Makó Dávid szerint a csernobili atomszarkofág nemzetközi kooperáció keretében történt megépítése is haszonmaximalizálás és önérdekkövetés. Ennek bizonyítékaként felhozza a játékelméletet és a dawkinsi „önző gént”. Ez a gondolatmenet eklatáns példája annak, amikor valaki szerelmes egy kötött nézetrendszerbe és mindent azon keresztül szemlél.

Az általa vallott nézetrendszer igazát próbálja meg tudományos kutatásokkal alátámasztani, miközben összemossa a közgazdasági és az evolúcióbiológiai terminológiákat. Lelkesen követi azokat a kutatási eredményeket, amelyek valamilyen módon beépíthetőek a rendszerébe (még ha például a játékelmélet meg is haladja azt), de a fentebb is említett racionális emberkép nagyjából Nietzschével kezdődő, Freudon és Foucault-on átívelő fokozatos megdőlésével egy percig sem számol.

El lehet menni abba az irányba is, hogy megvizsgáljuk, van-e abszolút értelemben vett erényesség, melynek célja az erény maga, vagy minden cselekedetünk végső mozgatórugója az, hogy nekünk jó legyen, ha másért nem is, akkor azért, hogy legalább a lelkiismeretünk tiszta maradjon. Kant sokat értekezett ezzel kapcsolatban, azonban jelen esetben nem sok értelme van ezt tovább fejtegetni, mert azt talán a legönzőbb ember is belátja, hogy az ember társas lény, és nem tud a közösség nélkül létezni.

Nem minden kapcsolat üzleti kapcsolat, az ember nem egy érzelemmentes mesterséges intelligencia. Igenis létezik a szolidaritás és önzetlenség, ha logikus, ha nem. Még akkor is, ha végső soron a saját lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál, vagy az endorfintermelésünket növeli. Ez esetben ez teljesen mindegy. Ezenkívül szerintem a legvadabb neoliberális tőzsdespekuláns sem szeretne belátható időn belül, – meg úgy általában semmikor sem – egy atomkráterben és/vagy egy olvadó gleccser közepén felhalmozott szemétkupacon ücsörögni az egyeseken és a nullákon, milliós öltönyében. Így tehát

Nem vitatom el, hogy létezik az egyéni érdek is, azonban a kapitalista ideológia utilitarizmust fetisizáló vallásos mozgalmának követése aligha okoz mást az egyén számára, mint kiégést és neurózist.

A szerző joghallgató. Vitáznál vele? Írj!