2022 nagy tétje: marad a deformáció vagy reformáció lesz?

Választanunk kell a rezsim további büntetlen garázdálkodása, az ország barakká, Putyin, Erdoğan és a kínai kommunisták érdekkörébe való átjátszása, vagy egy ma még nem látható új formáció lehetősége között.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A polgár, ha lop, rabol, gyilkol:
jogaitól megfosztják, bezárják.
Az állam, ha lop, rabol, gyilkol:
övé a győzelem, megcsodálják.”

(Weöres Sándor)

Kutya úrral – akit nagyon szerettem, akinek színészi teljesítménye, temperamentuma, különös hangorgánuma és kedvessége mindig magával ragadt – a nagyszínpad sarkánál egymás mellett álltunk. Miközben Raksányi Gellérttel beszélgettünk, szemünket a nagy kivetítőre szegeztük. Mint egy jó meccsen, örömünkben mi is a sokasággal együtt ujjongtunk, ugrottunk egyet, és felhördültünk, amikor – hát, hogy mondjam – cumit kaptunk.

Kissé odébb tőlünk állt, és mint kívülálló szemlélődő figyelt Nancy Goodman Brinker. Fegyelmezett volt, semmit nem lehetett kiolvasni a tekintetéből. Miközben Gellért bátyámmal bennünket szétvetett az ideg, az amerikai nagykövetasszony nyugodt maradt. A „sorsdöntő” 2002-es parlamenti választások második fordulójának estéjén, április 21-én rengetegen voltunk a Fidesz Millenárisában.

Miközben beszélgettünk, megcsörrent a telefonom. Viktor szólt, hogy megérkeztek. No, nem az, hanem egy másik. A fiatal cukrász barátomékat kértem, hogy csináljanak egy sokemeletes ünnepi narancstortát, körbe-körbe sok kis marcipánnaranccsal díszítve. Betolatott hűtőkocsijával a színpad mögé, és várt a jelre. A jelre, amikor a másik Viktor, az Orbán, bejelenti, hogy nyertünk, és akkor a torta felmehet a színpadra, ahogy azt a mindig mosolygós Wermer Andrással és a kampány embereivel is megbeszéltük.

A cukrászfiúkkal való technikai egyeztetés után visszamentem Gellért bátyámhoz, és árgus szemekkel tovább figyeltük a nagy kivetítőt. Osztottunk, szoroztunk, fejben számoltuk a mandátumokat. Örültünk és keseregtünk.

Sokat kaptunk, de nem eleget, így a narancstorta a kocsiban maradt. Elnézést kértem a srácoktól a hiába való munkájuk miatt, és kértem, hogy szeleteljék fel, s ha tudják, adják el, a parti elmarad. Orbán Viktor első kormánya ezen az estén – nem várt módon – megbukott. Gyorsan elszivárogtak a résztvevők, üres lett a tér. Brinker asszony is autóba ült, én pedig Gellért bátyámtól elköszöntem. Nem tudtam, hogy akkor látom őt utoljára.

Felkészülés a harcra

Miközben széthullott az ígéretes tábor és csapat, Orbán Viktor összetörtségében és csendes magányában a szebb jövőről álmodozott. Álmába belerondított még egyet a 2006-os újabb nagy kudarc, amikor egy Gyurcsány nevű fickó „lárifári” úgy megleckéztette, hogy azt a mai napig nem heverte ki.

Hadba hívott maga mellett népet, nemzetet, és volt ideje jó pár hazai és külföldi kampánystratégával kidolgozni azt a választási terminus technicust, amelyben már nem szerepelt a polgári gondolat, nem voltak elvek, fékek, értékek, nem számított haza és nemzet, csak egy valami: a mindenáron hatalom.

Értük szavaztam ellenük

Én pedig látva ezt, keresztényként és konzervatív gondolkodóként 2006-ban szó szerint küzdöttem magammal: most mitévő legyek? Valahogy belém is belém plántálták, mint annak idején a hívő baptista Jimmy Carter demokrata elnök kihívójaként megjelenő Ronald Reagenék az amerikaiakba, hogy a jobboldal az „erkölcsi többség”, a keresztények pedig csak a „jobboldalra” szavazhatnak. Ezért aztán nem volt békességem a Fidesz ellen, de megvallom, rájuk sem szavazni.

A nagypolitikában tizenkét évet eltöltve, ismerve Orbánt, tisztában voltam vele, ha ő hatalmat kap, főleg, ha kétharmadot, nincs, aki megállítsa. A kétharmad meglett, nem is egyszer, a hatalom pedig – ahogy előre láttam – arra kellett neki, hogy visszaélve vele, kénye-kedve szerint és a pártakaratnak megfelelőre deformálja a jogrendszert, száműzze a szakmaiságot, mindent feltéve alantas politikája bálványáldozati oltárára.

A hatalmi koncentrációja a forgatókönyvben foglaltak szerint kiépült, a NER hosszúra nyúlt csápjai pedig magukévá tették a médiát, rabul ejtették a gazdaságot, a kultúrát, az oktatást, az államigazgatást; Polt esett a bűnüldözésen, a bíróság függetlenségén. Lenyúlták a Balatont, a nagy cégeket, egyházat, minden mozdíthatót, az ellenálló önkormányzatokat, de még a csóró legkisebbeket sem kímélve, amelyeket a fideszes választókerületi elnökök mint kufárok, csábítva kínálgatnak pályázati pénzekkel, cserébe a lelkükért, miközben lélegeztetőgépen tartják őket is.

És ezek csak apró ízelítők abból, ahová az 1998-ban még ígéretes Orbán Viktor saját népét, nemzetét züllesztette. És még nincs vége. A tét nem 2002-ben volt igazán nagy, hanem jövőre lesz, amikor

Persze, nem ígérkezik dicső és gyors menetnek, ha meg is valósulna a deformációt váltó reformáció. Akárkik is jöhetnek helyettük, egy kifosztott, meggyötört, félelemben tartott és reményt vesztett országot kapnak.

Két ázott veréb

Pár éve ezelőtt egy rendezvényen szembetalálkoztam az Orbán-házaspárral. Pár méterrel ültek előttem úgy, mint két ázott kis veréb, amelyeknek csak a villanydrót maradt. Figyeltem őket. Kiégett embereket láttam. Azt olvastam ki tekintetükből és látva őket, hogy nyűg már nekik ez az egész, legszívesebben hagynák a fenébe. Ám nem tehetik. Minden eddiginél nagyobb a tét: szabadláb vagy börtön.

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Fotók: a szerző engedélyével. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

FOTÓ: Orbán Viktor Facebook-oldala