Nincs miért ódát zengeni Szijjártóról vagy akár Németh Zsoltról

Bauer Tamás

Szerző:
Bauer Tamás

2021.04.15. 10:20

Valójában nem a kisebbségek sorsáról van szó, hanem az Orbán-rendszer befolyásának kiterjesztéséről a magyarországi adófizetők pénzéből. Válasz Renczes Ágostonnak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nagy érdeme az Azonnalinak, hogy komolyan és magas színvonalon foglalkozik a szomszédos országok belpolitikájával és a kisebbségi magyar politikával. Köszönhető ez annak is, hogy jelentős arányban a kisebbségi magyarsághoz kötődő szerzőket foglalkoztat. Jól teszi.

Mindig kíváncsian olvasom Renczes Ágoston cikkeit is. Azzal azonban nem értek egyet, ahogy ódát zeng Szijjártó Péter munkabírásáról, profizmusáról és kiváltképp Szlovákiával kapcsolatos politikájáról. Egyúttal azt üzeni az Orbán-kormánynak a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikáját elutasítóknak: „…azokat a magyarországiakat pedig, akik támadják a határon túliakat vagy az őket keblére ölelő anyaországiakat, a határon túliak el fogják ítélni, akár a lángoló gyűlölettel is. Így lesz fideszes egy határon túli magyar.” A szerző kollégája a következő mondattal hívja fel a figyelmet a cikkre: „Remélem, a DK-pártközpont nem tétlenkedik sokáig a válasszal!”

Ez azonban nem a DK pártközpont válasza, hanem az én személyes álláspontom.

Liberálisként, az SZDSZ alapító tagjaként, egykor országgyűlési képviselőjeként, később a DK egyik alapítójaként alighanem azok közé tartozom, akikre Renczes Ágoston az imént idézett passzust leírva gondolhatott, hiszen annak idején a legélesebben elleneztem már a Németh Zsolt által előterjesztett státustörvényt, ellene szavaztam a parlamentben, majd ugyanígy elleneztem és ellenzem ma is a letelepedés nélküli állampolgárság felkínálását a kisebbségben élő magyaroknak. Ez azonban

sohasem jelentette azt, hogy a határon túliakat támadtam volna, ahogy annak idején az SZDSZ sem támadta őket, és a DK sem támadja ma.

Liberálisként az az álláspontom, hogy nem a kisebbségben élőknek kell kötelezővé tenni a többségi nyelv – melyet államnyelvnek szeretnek nevezni – magas szintű elsajátítását és mindennapos használatát, ahogy ezt például a Mečiar-féle szlovák nyelvtörvény előírta, hanem az államnak kell a maga szolgáltatásait a kisebbség nyelvén is hozzáférhetővé tenni, intézményeinek a kisebbségiekkel anyanyelvükön kommunikálni. A kisebbségben élőknek joguk van anyanyelvüket az élet minden területén használni, joguk van az anyanyelvükön működő oktatáshoz az óvodától az egyetemig, joguk van az anyanyelvi kultúrához, színházakhoz, anyanyelvükre szinkronizált filmekhez, hozzáféréshez anyanyelvükön megjelent könyvekhez, sajtóhoz, rádióhoz és televízióhoz.

De, ismétlem, ezen túl soknemzetiségű államban az államnak is többnyelvűnek kell lennie. Ennek iskolapéldája a finn állam kétnyelvűsége vagy a dél-tiroli kétnyelvűség. Okosan teszi persze a kisebbségben élő magyar, ha megtanulja és használja a többségi nyelvet, erre van szüksége ahhoz, hogy értelmiségiként, szakemberként karriert csinálhasson olyan munkahelyeken, ahol a többségi nyelven folyik a kommunikáció, de nem fogadható el, ha az állam hivatalosan megköveteli a többségi nyelv ismeretét, vagy például a többségi nyelv használatát a munkahelyi vagy hivatali kommunikációban.

Ez eddig elvi álláspont. Gyakorlati álláspontként osztom a magyar politikai osztályban 1989-90 óta létező konszenzust, hogy a magyar államnak alkotmányos kötelezettsége a kisebbségi magyar intézményrendszer: az iskolák, könyvtárak, színházak, múzeumok támogatása pénzzel, szakemberekkel, továbbképzéssel. Így történt ez a szocialista-szabaddemokrata kormányok tizenkét évében ugyanúgy, mint az MDF-vezetésű vagy a Fidesz-kormányok idején.

Két fontos kérdésben azonban mást gondolok, mint a Fidesz, mégpedig nemcsak Szijjártó Péterhez vagy Orbán Viktorhoz képest, de Németh Zsolthoz képest is. Az egyik és alighanem az alapvető vitakérdés a magyar állam és a kisebbségben élő magyar személyek közötti közjogi kötelék ügye. Az egykor, az első Orbán-kormány idején elfogadott státustörvény lényege az volt – ebből fakadt az eredeti megnevezés is, mielőtt még kedvezménytörvénnyé nevezték volna át –, hogy közjogi státust teremtett Magyarországon a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok számára a magyar igazolvánnyal és a hozzá fűzött jogosítványokkal. Ennek kiteljesítése lett a második Orbán-kormány idején a külföldön élő magyar nemzetiségűeknek letelepedés nélkül felkínált állampolgárság.

Két érvem van ezzel szemben.

Az egyik: aláássa a szomszéd népek kapcsolatát és a kisebbségi magyarok együttélését az ottani többséggel, ha a kisebbségi magyarok deklarálják, hogy Magyarországot tekintik hazájuknak, a magyar állam pedig azt deklarálja, hogy magához tartozónak, az „egységes magyar nemzet” részének tekinti őket, akiket kész akár meg is védeni attól az államtól, amelyben élnek. (Emlékezetes, hogy volt rá példa, hogy Romániában korrupcióval vádoltak meg RMDSZ-es volt minisztert, aki Magyarországra távozott, és a román állam így nem tudja érvényesíteni büntető igényét. A magyar állam mint állampolgárát nem is adhatja ki.)

A másik érvem, hogy korlátozhatja a magyarországi népszuverenitást: magyarországi lakosainak jogát, hogy maguk döntsenek annak a parlamentnek az összetételéről, amely a rájuk vonatkozó törvényeket hozza.

(Emlékezetes, hogy a 2014-ben választott Országgyűlésben a levélszavazatokkal lett meg a Fidesz kétharmados többsége, amivel Orbán el is büszkélkedett.) Hasonlóképpen volt olyan választás Horvátországban, amelyen a határon túlról leadott szavazatok döntötték el, hogy ki alakíthat kormányt, és volt olyan elnökválasztás Romániában, ahol a határon túli szavazatokon múlt, hogy ki lesz az államfő. (Traian Băsescu nyert így másodszor.)

A nyugati demokráciákban nincs példa arra, hogy a határon túlra került kisebbségek problémáját kettős állampolgársággal kezelnék: sem a finnországi svédek, sem a dél-tiroli németek, sem az schleswig-holsteini dánok nem kapnak (nem is kérnek) svéd, osztrák, illetve dán állampolgárságot. Amikor én a 2010-es állampolgársági törvénymódosítással szemben az Alkotmánybírósághoz fordultam (akkor még megtehettem egyszerű állampolgárként), és a népszuverenitási szempontra hivatkoztam, az AB azzal utasította el az indítványt, hogy a kettős állampolgárság nem jár választójoggal. Azután választójogot kötöttek hozzá, de akkor már nem fordulhattam az Alkotmánybírósághoz. 

A másik dolog, amiben nem értek egyet az Orbán-rendszerrel, a támogatások ügye. A magyar államnak abban kell támogatást nyújtania a kisebbségi magyar közösségeknek, ami magyar mivoltuk megőrzését szolgálja: az anyanyelvhasználat, az anyanyelvi iskolarendszer és kulturális intézmények finanszírozásában.

Az Orbán-kormány ugyanakkor hatalmas összegeket fordít a szomszéd országokban működő magyar vállalkozások finanszírozására, a Vajdaságban a magyarok lakásépítésére, határon túliak orvosi ellátásra, illetve az ottani élsport támogatására, futballakadémiákra. Emiatt nőtt tíz év alatt tízszeresére a határon túlra juttatott magyar költségvetési támogatás összege. Értem, hogy az érintetteknek ez jól jön és jól esik, mégis azt gondolom, hogy nem várható el a magyarországi adófizetőktől, hogy a szomszéd országok területén finanszírozzanak vállalkozásokat, lakáshoz jutást, élsportot.

E támogatások üzenete az állampolgársággal együtt az a fikció, hogy a határ túloldalán élő magyarok nemcsak lélekben, de gyakorlatilag is hozzánk, az alaptörvényben kinyilvánított „egységes magyar nemzethez” tartoznak, csak szerencsétlen körülmények miatt választja el őket tőlünk jelenleg államhatár. A vitathatatlan kulturális összetartozást valamilyen mértékben politikai és közjogi összetartozássá szélesítik, alátámasztva a gazdasági és szociális összetartozás elemeivel. Ez az, amit a szocialista-szabaddemokrata kormányok nem tettek, miként előttük az Antall-kormány sem, és amit én ma sem tartok vállalhatónak.

Nem tartom vállalhatónak már csak azért sem, mert az Orbán-kormány ezeket a támogatásokat szelektív módon folyósítja, azokat támogatva, akik az ő politikáját, az ő magyarságfelfogását képviselik a szomszéd országban, s kizárja azokat a szervezeteket, intézményeket, sajtótermékeket, amelyek tőle eltérő módon gondolkodnak kisebbségi életről, a többséghez fűződő kapcsolatról, Európa-politikáról.

Valójában nem a kisebbségek sorsáról van szó, hanem az Orbán-rendszer befolyásának kiterjesztéséről a magyarországi adófizetők pénzéből.

Renczes Ágoston azt írja az Orbán-rendszer politikáját elutasítóknak címezve: „óriási csalódásként éljük meg, amikor azzal szembesülünk: ott sem akarnak minket egyenrangúként kezelni”. Nem gondolom, hogy amit a magam álláspontjaként leírok, azt jelentené, hogy ne kezelném egyenrangúnak a kisebbségben élő magyarokat. Csak nem tekintem őket a magyarországi politikai közösség tagjainak, ahogy egyébként – a magyarországi választási részvétel adatait tekintve – nagy többségükben ők maguk sem tekintik magukat annak.

A szerző közgazdász, egykori országgyűlési képviselő (SZDSZ), a DK korábbi alelnöke. Bauer Tamás Renczes Ágostonnak az Azonnalin április 11-én megjelent Óda Szijjártó Péterhez című cikkére reagált. Beszállnál a vitába? Írj!

Bauer Tamás

Közgazdász, egykori országgyűlési képviselő (SZDSZ), a DK korábbi alelnöke.

olvass még a szerzőtől
Bauer Tamás

Közgazdász, egykori országgyűlési képviselő (SZDSZ), a DK korábbi alelnöke.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek