Brit jövő a brexit után: birodalmi álmok és újrainduló hidegháborús atomverseny

2021.04.07. 11:10

A brit konzervatívok az eddigi védelmi politikájukat felülbírálva óriási fegyverkezésbe kezdenek, és a katonai nagyhatalom-státusz megerősítésével próbálják meg megadni az EU utáni Nagy-Britannia kezdőlökését. Ez mindenki szerint rossz ötlet, aki nem az angol jobboldali elit embere.

Brit jövő a brexit után: birodalmi álmok és újrainduló hidegháborús atomverseny

A nagyszabású oltási kampány és nyitás hírei között szinte el is sikkadt Nagy-Britannián kívül Boris Johnson brit miniszterelnök nagy bejelentése. A brit védelmi politika 1990 óta egyik legnagyobb fordulatát ugyanis éppen ő és éppen most készítette elő, egy november óta tartó védelmi kapacitás-felülvizsgálat után.

Ahogyan azt a brit miniszterelnök március 16-án bejelentette, ennek a vizsgálatnak három fő javaslata lett, amelyeket egy ekkor publikált, százoldalas jelentés foglalt össze:

+ a brit hadseregben szolgálók számát 2025-ig 76 500 hivatásosról 72 300-ra csökkentenék,

+ az 1990 óta tartó, lefegyverzési folyamatot megfordítva a brit hadsereg nukleáris robbanófejeinek számát 170-ről 260-ra, tehát 40 százalékkal megnövelnék,

+ olyan országra is ki lehetne lőni atomot, ami ugyan nem atomfegyverrel támadta meg őket, de például súlyos kibertámadást hajtott végre. Mondjuk ha az leállítaná Nagy-Britannia teljes áramellátását, olyan esetekben is, amikor a támadó félnek nincsenek bizonyított módon nukleáris tömegpusztító fegyverei.

A tervezet nemcsak azért kapott éles kritikákat, mert a britek tervei szembemennek a nyugati nagyhatalmak és a NATO által éppen Joe Biden amerikai elnök beiktatásával megerősödő nukleáris, kölcsönös deeszkalációs politikájával (ezt jelezte, hogy az Egyesült Államok 2021 januárjának végén szinte azonnal leállította az Oroszországgal párhuzamos fegyverkezést tiltó New START atomszerződés elhagyását, amit még Trump kezdeményezett).

Ha a Johnson-kormány a jelentéssel összhangban hozna döntést, az gyakorlatilag szembemenne az 1970-ben jogerőre lépett, nemzetközi atomsorompó-egyezmény összes főbb pontjával, amit London már a jogerőre emelkedés előtt, 1967-ben aláírt: ilyen a robbanófejek számának növelésére vonatkozó tiltás, és az a követelmény, hogy az ország katonai szabályozásai tiltsák nukleáris fegyverek használatát első támadóként, és nukleáris fegyverekkel nem rendelkező országgal szemben.

A brexit utáni Britannia mint fegyverkező atomhatalom

A brit kormány és a hadügyminisztérium a jelentésében úgy érvel: a nukleáris ütőképesség szinte soha nem látott megnövelése az általuk elképzelhető egyetlen, arányos és elrettentő válasz a posztmodern hadviselésnek arra a formájára, amikor kifinomult és összehangolt kibertámadással próbálnák megbénítani a haderejüket és akár magát az országot is. A jelentés – amely az eufemisztikus Globális Britannia egy versengő korban: a biztonsági, védelmi, fejlesztési- és külpolitika integrált felülvizsgálata címet viseli – az eddigi terrorellenes és bűnmegelőzési, digitális megfigyelőállamot erősítené eddig nem látott mértékben.

A jelentés alaphangját maga a miniszterelnöki bevezető igyekszik megadni: ezalapján az integrált stratégia elsősorban az Európai Unióból való brit kilépésre adott első, koherens tory válasz kíván lenni:

amit ugyanis London az EU elhagyásával valóban visszakapott, az egyelőre a korlátlan autonómia, amit a közös EU-s védelmi- és külpolitika maguk mögött hagyása jelent.

Tehát, ahogyan minderről Johnson fogalmaz:

„Miután elhagytuk az Európai Uniót, az Egyesült Királyság új fejezetet nyitott történelmében. Mostantól nyitottak leszünk a világra, szabadok leszünk, hogy saját utunkat járhassuk, mindezt pedig szerencsés helyzetben, barátaink és partnereink globális hálózatában tesszük, azzal a lehetőséggel, hogy új, mélyebb kapcsolatokat is formáljunk.”

 

A miniszterelnök ezentúl hangsúlyozta, „demokratikus, nyílt társadalmat” kíván terjeszteni a brit hatalmon kereszült, de „ahhoz, hogy nyitottak maradjunk, erősnek is kell lennünk”, ezért aztán belekezd „a hidegháború vége óta a a legnagyobb védelmi befektetési programba. Ez majd megmutatja szövetségeseinknek Európában és azon túl is, mindig számíthatnak az Egyesült Királyságra, akkor, amikor ez igazán fontos.”

Amit a szép szavak takarnak, az a gyakorlatban nem más, mint a vízió, amely szerint Nagy-Britannia húzóágazata 2021-től 2030-ig a hadiipar és annak fejlesztései lesznek.

A britek az elkészült kormányzati felülvizsgálat keretében ugyanakkor létrehozzák majd a Külügyi és Nemzetközösségi Fejlesztési Minisztériumot, amely szorosabban integrálná a hadügyet és a külügyet is. A fejlesztések első állomásaként pedig egy nemzeti kibervédelmi erőt alakítanak, amely jelentős átszervezésekkel megelőző csapásokra készülne fel világszerte a Nagy-Britanniát a jelentés készítői szerint egyre hevesebben fenyegető internetes támadások ellen.

Ennek keretében tehát London agresszív, beavatkozó politikát helyezett kilátásba a világ egészében a hírszerző titkosszolgálataik által azonosított és túl veszélyesnek ítélt kiberkockázatok ellen.

A jelentés megállapítása szerint pedig ezek köre egészen széles is lehet. Ugyanis tevékenységük terepét a britek ezen a téren egészen szélesen – és nem véletlenül, az amerikai kontinenst kivéve, a hajdanvolt Brit Birodalom főbb nyomvonalain – jelölték ki. A jelentés hangsúlyozta ugyanis, London kiemelten érdekelt az „indiai-Csendes óceáni, az afrikai térségben ugyanúgy, mint az Arab-félszigeten”.

Az indiai és Csendes-óceáni térségről a jelentés külön fejezetben is szól, és Hongkong teljes, a Kínai Népköztársaság általi leuralása után megemlíti Indiát, Japánt, Dél-Koreát, Malajziát, Szingapúrt és Vietnámot mint a britek fő stratégiai partnerét, miközben

Kínát az új politikai alapvetés már nyíltan „rendszerszintű versenytársnak”, tehát globális ellenfélnek minősíti a diplomácia nyelvén.

London másik legnagyobb fenyegetésként Oroszországot jelöli meg, és a „komplex fenyegetés” mértékével indokolja speciális kapcsolatok kiépítését Lengyelország, a balti államok és „más kelet-európai országok” felé is, az Egyesült Államokkal partnerségben.

Mindezeknek a fenyegetéseknek a leírása után következik a dokumentum érvelése amellett, hogy Nagy-Britannia „számos állami és államilag szponzorált terrorcsoporttól érkező nukleáris fenyegetéssel, fegyverkezéssel” néz szembe, ennek fényében pedig a nukleáris arzenál 2010-ben meghatározott 225 robbanófejben való maximálása „tovább nem tartható”, ezért engedélyezik a bővítést.

A Trident új aranykora

A terveket a brit baloldali és liberális sajtó már március közepétől élesen bírálta. Április 4-én pedig a Guardian kiadóhoz tartozó, nemzetközi ügyekkel foglalkozó The Observer szerkesztőségi állásfoglalásban figyelmeztetett Boris Johnson veszélyes, atomfegyverkezési terveire egy olyan nemzetközi környezetben, ahol nyomás tényleg inkább azért helyezkedik Iránra, Észak-Koreára, vagy éppen növekvő mértékben Izraelre, hogy mindezzel hagyjon fel, és inkább új nemzetközi szerződésekkel biztosítsa be, hogy a Donald Trump által elkezdett új hidegháborús fegyverkezés rövid fejezet és ne új trend legyen a nemzetközi politikában.

Noha ebben a meglátásukban, és az atomsorompó-egyezmény követelményeinek be nem tartása miatti aggodalmunkban a kritikusoknak igaza lehet, az bizonyos, hogy

a brit atomarzenál ügye az elmúlt években nemzeti-szimbolikus üggyé vált.

A még a Szovjetunió elleni fegyverkezés részeként kialakított hidegháborús brit nukleáris katonai védelmi rendszer, a Trident ugyanis valóban egy elég kockázatos formája a defenzív nukleáris arzenálnak. A hatvanas évekbeli Polaris-rendszerű rakéták helyett 1980-tól álltak át erre a szigetország védelmi erői. A brit rendszer alapja ugyanis négy Vanguard-osztályú atomtengeralattjáró (HMS Vanguard, HMS Victorious, HMS Vigilant és HMS Vengeance) által hordozott, egyenként tizenhat darab, UGM-133 Trident II. típusú, amerikai gyártmányú interkontinentális, ballisztikus rakéta alkotja. A négy tengeralattjáró osztozik egy közös bázison, a skóciai Clyde tengerészeti állomáson, és egyikük a nukleáris elrettentés szabályai szerint folyamatosan járja az óceánokat úgy, hogy bármikor bevethető legyen.

AZ HMS VICTORIOUS TRIDENT-RAKÉTÁKKAL FELSZERELT ATOMTENGERALATTJÁRÓ ŐRJÁRATA SORÁN BEFUT A DEVONSHIRE DOKKBA, BARROW-IN-FURNESS KIKÖTŐJÉBEN / FOTÓ: TOM ROBINSON, DEFENCE IMAGES, FLICKR, CC-BY-SA 2.0

Egy 1994-es miniszterelnöki döntés következtében a Trident-rendszer már nem célozza be előre a rakétákat egyik nemzetre sem, azelőtt azonban

a volt Szovjetunió, valamint a NATO-hoz még nem csatlakozó, korábban a keleti blokkhoz tartozó államok, így többek közt Magyarország felé voltak irányítva ezek a brit nukleáris rakéták.

Az új tervben Johnsonék a teljes Vanguard-osztály helyett kifejlesztendő új, Dreadnought-osztályú atomtengeralattjárókra cserélnék le a teljes Clyde-i arzenált, méghozzá ambíciózus módon 2030-ig.

A Trident-rakétákat az Egyesült Királyság 1972 óta vásárolja a Lockheed Martin kaliforniai üzemeiből, utoljára az UGM-133 típust hozták be az Egyesült Királyságba, 1990-ben. Ezt a típusú atomrakétát az amerikai haditengerészet is alkalmazza, náluk tizennégy darab Ohio-osztályú atomtengeralattjáró hordoz belőlük egyenként legfeljebb 24 darabot. Azonban míg az Egyesült Államok 2014-15-ben belefogott az atomrakéta-hordozó tengeralattjárókon a robbanófejek számának csökkentésébe (2023-ig minden Ohio-osztályú tengeralattjárón legfeljebb húsz darab maradhat belőlük), és 2021-től folyamatos kivonással és csereprogrammal még inkább visszaszorítaná egyébként óriási nukleáris arzenálját, addig Nagy-Britannia most még fejlesztené is a Tridentet.

Noha a nukleáris védelmi szektor Nagy-Britanniában összesen 15 ezer embert foglalkoztat, és egy Tony Blair alatti, 2007-es, nagy többségű szavazás értelmében már elrendelték a megújítását, számosan az ellenzékből és atomellenes kampánycsoportokból azóta is azt kérdezik, hogy mitől olyan irtózatosan nagy az esélye annak, hogy a briteknek a Tridentet – aminek a megújítása összesen 40 milliárd fontba (16 billió forint) kerülne összesen 15 év alatt – bármikor, bármiféle helyzetben valóban be kelljen vetniük, hiszen ez még a hidegháború legforróbb mozzanataiban sem merült fel komolyan eddig.

Mindennek megindoklására szolgál a mostani új integrált tervben az, hogy akár a kibertámadások is lehetnek olyan pusztítóak, hogy a brit kormánynak ezekkel szemben is meg kell lóbálnia a Tridentet, hátha elég elrettentő lesz. De az egész, óriási költségvetésű program mögött más is rejlik: a brexit utáni gazdasági növekedés tipikusan tory tervezete.

Országomat egy bombáért!

Akármennyire is furcsa, a válasz az új, internacionalista, háborúellenes, de Jeremy Corbyn bukásával 2020 óta ismét egyre inkább partvonalra szorított brit baloldalban keresendő. Johnsonék és általában a Konzervatív Párt óriási fenyegetést látott ugyanis a brit Munkáspárt balszárnyának 2015 óta hangoztatott azon ötletében, hogy a Trident túlélte korát, és Corbyn, aki évtizedek óta kampányolt a nemzetközi nukleáris leszerelésért, ekkor kifejezte, egyáltalán

nem látja nemzeti érdeknek, hogy a britek továbbra is eszközei legyenek egy nemzetközi nukleáris, kölcsönös elrettentési taktikának, ahol a sikert az jelenti, ha nem csupán Britannia, hanem az ellenség földje is lakhatatlanná válik.

A BBC Question Time nevű politikai műsorában, a Theresa May elleni kampány legvégén pedig Corbyn nem volt hajlandó a BBC által elvileg fókuszcsoportosan beválogatott, idősebb szavazók előtt kijelenteni, hogy használná a Tridentet egy nemzetközi konfliktusban, még akkor sem amikor (eléggé megkoreografált módon) két idősebb fórumozó ezért „nemzetellenességgel” vádolta.

A BBC QUESTION TIME 2017 JÚNIUSI MŰSORÁBAN YORKSHIRE-I SZAVAZÓK AZÉRT KRITIZÁLTÁK AZ ELLENZÉK AKKORI MINISZTERELNÖK-JELÖLTJÉT, JEREMY CORBYNT, MERT SZERINTÜK NEM HAJLANDÓ ATOMMAL LETAROLNI IRÁNT ÉS ÉSZAK-KOREÁT. CORBYN EZT NEM IS TAGADTA, DE NEM ÉRTETTE, MIÉRT VÁRJÁK ŐKET, HOGY EGY KAMPÁNYBAN ELKÖTELEZZE MAGÁT MILLIÓK ATOMMAL VALÓ LEGYILKOLÁSA MELLETT.

Ráadásul a baloldalénál jóval idősebb szavazókkal rendelkező Konzervatív Párt úgy látta, a brit katonai hatalom és globális befolyás egyfajta szimbólumává is vált az 1960-as évek óta az atomarzenál, amelyet a jobbosok szívesen támogatnak, tehát minden, amit ezzel adnak el, ugyancsak támogatandó lesz a szemükben. Erre utal, hogy immár bizonyos mély morális kétségeken átlendülve, a Corbyn utáni centrista Munkáspárt is teljes mellszélességgel állt a Trident megújítási tervei mellé, miután a felmérésekben rendszeresen a brit társadalom körülbelül fele támogatja az atomarzenált.

A toryk, és később Boris Johnson ebből csináltak nemzeti ügyet, folyamatosan azt hangsúlyozva, hogy a baloldal „nem elég hazafias” ahhoz, hogy a brit atomfegyvereket, amelyek immár a brexit után nagyhatalmi szimbólummá is váltak, valóban kész legyen használni is. A Bradfordi Egyetem nukleáris lefegyverzéssel foglalkozó központjának kutatója, Nick Ritchie már 2008-ban arról írt, hogy a nukleáris fegyverarzenál töretlen támogatása az egyfajta, századvégi válságba jutott angol nemzeti identitás egyik alapelemévé vált, így róla vitatkozni nem tudomány- vagy védelempolitikai kérdés, hanem mindig a hazafi-hazafiatlan tengelyen értelmeződik.

Holott azért elég könnyen belátható, hogy arra a hipotetikus kérdésre, hogy valaki megnyomná-e ezen a rendszeren a „nagy piros gombot”, valójában csak rossz válaszok léteznek, hiszen már az is többszázmillió emberéletbe kerülne, ha ezt meg kellene tenni.

Az már csak hab a tortán, hogy London a Trident rakétáit és az atomtengeralattjárókat is egy folyamatosan elszakadni kívánó Skóciában tárolja azóta, amióta csak megérkeztek,

és az északi szomszéd esetleges elszakadása után még az is gondot okozna, hogy mindezt átszállítsák máshová. Eközben viszont a skót közvélemény egyáltalán nem rajong a nukleáris bázisért annyira, mint az angolok.

A brit konzervatív kormány azonban, úgy tűnik, Margaret Thatcher nyomán, most sem fél ezzel az opcióval kérkedni, és a jelentés után – miközben a Johnson-kormány jelentése kínosan sokszor húzza alá a „nyílt társadalom, emberi jogok és demokrácia” védelmét a szövegben, egyértelművé válhat az is, hogy a jobboldali londoni kormány szemében az erősen exportorientált hadiipar lehet a húzóágazat, amelynek árnyékában a kutatás-fejlesztés, a nemzetközi szervezetek támogatása, a humanitárius munka is e célokat kell, hogy szolgálja. A nukleáris robbanófej-fejlesztés pedig nem más, mint egyszerűen ennek a hadiipari kutatás-fejlesztési, számítástechnikai óriásberuházásnak egy, a saját szavazók és a katonai elit, valamint a titkosszolgálatok felé is megindokolható célja.

Az, hogy ezzel Boris Johnson egy már Washingtonból is egyre gyakrabban emlegetett, főleg a kínaiak ellen szóló „új hidegháború” céljait is nagyban meglöki, szinte csupán ennek a belpolitikai harcnak a mellékterméke tehát.

NYITÓKÉP: Boris Johnson miniszterelnöki irodájában az EU-csúcs 2020. október 16-i ülése után a britekhez intézett beszédére készül. / Fotó: Number 10, Flickr / Licensz: BY-NC-ND 2.0.

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali korábbi újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek