+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Molnár Róbert
2021. április 5. hétfő, 12:12
Szigorú, rezzenéstelen arcú savanyú uborkákat, vagy olyanokat, akik hús-vér emberek, akik sorsközösségben élnek a néppel, akik nem akarnak többnek, tökéletesebbnek látszani, mint amik valójában?

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 

„Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg.”

(Zsidókhoz írt levél 11, 33-34)

 

Ismerősömtől hallottam a kedves történetet egy áldott életű plébánosról, aki a kommunista rendszer ellenére életével és szavaival bátran hirdette a megfeszített és feltámadott Krisztust. Nem hagyta boldog tudatlanságban a falu népét, s akinek volt füle a hallásra, kihallhatta prédikációiból a rendszerrel szembeni kritikát is.

 

Több volt, mint plébános. Amolyan atyja-papja lehetett falujának, aki érzékeny volt a helybéliek sorsa iránt, és sokat foglalkozott a gyerekekkel. Rendszeresen vitte faluja szegény gyerekeit kirándulni, világot látni, és a Balatonra is, hogy legyenek nekik is nyári élményeik. Tanította őket, együtt játszott, fürdőzött velük. Első fürdős napjukon, miközben éppen reverendájából bújt ki, és vetkőzött maga is gatyára,

 

elé állt az egyik táborozó fiúcska, aki tágra nyílt szemmel és teljes komolysággal végig nézett rajta: „Pap bácsi! Én nem is tudtam, hogy maga is ember!”

 

Ezen nagyot nevettünk a történetet mesélő ismerősömmel, és azon poénkodtunk, hogy vajon a szőrös mellkasa, a pocakja vagy a papi öltözet alól kibújó két csupasz lába láttán jött rá a gyerek arra, hogy a „pap bácsija” is csak egy ember.

 

Polgármesterségem második ciklusának vége felé jártam, amikor úgy alakult, hogy több meghívásnak eleget téve, számos gyermekotthonba látogathattam el. Találkozhattam csillogó szemű és reményt vesztett gyerekekkel. Ilyenkor mindig vittem apró ajándékokat, összegyűjtött adományokat. Amíg élek, nem felejtem el, amikor egy partiumi településre vezetett egyik barátommal az utunk. Egy kedves, neofita plébánossal – eredetileg református családba született –, ismerkedtem meg, aki 1989 egyik novemberi éjszakáján – miközben magyar területre próbált a szekusok és gépfegyveres román katonák árnyékában átszökni –, valami

 

olyasféle fogadalmat tett Istennek, hogy ha ezt élve megússza, megígéri, hogy katolikus pap lesz belőle.

 

Nem sokkal később már ott ült a gyulafehérvári teológia padjában, ahol egy ideig jól is érezte magát. Aztán 1994-ben keserű sorokat írt naplójába: „Egyre inkább több ellenállást, feszültséget vált ki belőlem az egyházi törvény merev alkalmazása. Az ideális Krisztus-egyházat nem így képzeltem el. Az előadók részéről sem érzem a mély, szívbéli meggyőződést azzal kapcsolatban, amiről tanítanak.”

 

Csalódásai ellenére sem adta fel. Odaadóan imádkozott, erőt kért, tanulmányait és munkáját pedig igyekezett úgy végezni, mint aki pontosan tudja: a megfeszített és feltámadott Krisztus Jézus szolgája. Hosszú, rögös út vezetett számára, míg 1997-ben pappá szentelték. Azt kérte imádságaiban Istentől, hogy őt a szegény, kiszolgáltatott emberek közé küldje, hogy ő maga is tanulja meg az Istenre való teljes ráhagyatkozást.

 

Ötven galamb

 

Kiss Márton imádságát meghallgatta a Teremtő. Nem sokkal pappá szentelése után megkapta a maga szegényeit, kiszolgáltatottjait a bihari lankák között megbújó öt-hatszáz lelkes, eléggé elárvult kis falucskában, Bélfenyéren. Autónkkal nem sokkal a falu főutcájára való bekanyarodás után megpillantottuk a román államtól visszakapott több mint százéves épületet, amelyet adományokból újítgattak fel. Homlokfalán az eredeti felirat: „Istenemnek. Fajomnak.”

 

Az épület udvarán parkoltunk le. A plébánost kerestük.

 

– Még ügyet intéz valahol, de amíg nem érkezik meg, jöjjenek be, szeretettel látjuk magukat! Kávét tetszenek kérni? – fordult szeretettel felénk egy asszony.

 

– Ruhaneműket hoztunk a gyerekeknek, szeretnénk kipakolni!

 

Alighogy kimondtuk, már jöttek is a nagyobbacska fiúk és lányok, akik különösebb kérés nélkül, készségesen kapták fel a dobozokat. Nem sokkal később a szomszédos Tenkén, egy kedves idős néni látott vendégül ebédre bennünket. Ott találkoztam életemben először Kiss Mártonnal, Marcival, a mosolygós, sportos bélfenyéri plébánossal.

 

Nyomban letegeződtünk és olyan kötetlenül beszélgettünk, mintha régóta ismernénk már egymást. Átragyogott rajta, hogy a helyén van, elhívatása az, amit csinál. Elmondta, hogy János evangéliumának 10,10-es verséből („Én (Jézus) azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen”) értette meg, hogy létre kell hoznia a faluban a Kolping Családi Egyesületet. Marci nemcsak mint plébános, vezető, hanem mint mindenes vezette a gyerekotthont, együtt tanult velük, dolgozott, focizott, videókat készített a gyerekekkel, felléptek rendezvényeken, és mint „apjuk”, ő maga járt a szülői értekezletekre.

 

Marci csöppet sem lehangolva mesélte, hogy amikor szenvedőt lát, maga is szenved, de tudja, hogy eközben őt is formálja az Isten. Rákérdeztem, hogy mennyi állami támogatást kapnak. Kiderült, hogy sem a román, sem a magyar államtól egy fillért sem, csupán hívő és jószándékú világi emberek, szervezetek juttatnak el olykor-olykor adományokat hozzájuk, amelyeket igyekeznek jó gazda módjára beosztani: enni adni, felruházni, tanítani és taníttatni mind a harminc gyereket, fizetni a nevelők és a jókora ház nem kevés rezsiköltségét.

 

Nincsenek bővében az anyagiaknak, de Isten mindig gondot visel rájuk. Mint például a múlt héten is, amikor a templom padlásán a gyerekek összefogtak ötven galambot. Így aznap igen bőséges ebédjük volt. Aztán megjegyezte,

 

nagyon úgy néz ki, hogy a következő héten is be kell iktatniuk egy újabb galamblakomát.

 

Uram, ha akarod…

 

A történet hallatán nehezen tudtam könnyeimet visszafogni. Hatása alá kerültem annak, amit láttam, és amit Marcitól hallottam. Az autóban ülve hazafelé erről az érzéketlen világról beszélgettünk, és arról tanakodtunk, hogy miként lehetne Marciéknak segíteni. A találkozó sok mindent megváltoztatott bennem. Ezt követően bárhol jártam az országban és a Kárpát-medence településein, minden előadásomban beszéltem róluk.

 

Elmeséltem a galambos történetet, amelyet később megírva, elküldtem levelezőlistámon szereplő jó párszáz címhelyre is. A bélfenyéri plébánosnak és gyerekeinek gyorsan híre szaladt. Eljutott történetük egy román baptista családhoz, amely egy leölt disznót vitt nekik, hogy tudjanak enni adni a gyerekeknek. Nem sokkal később egy görögkatolikus pap kopogtatott be hozzájuk három báránnyal. Már úgy érezték, hogy a bőség zavarával küzdenek, amikor egy református lelkész arról érdeklődött, hogy nincs-e eladó bárányuk. A három közül eladták az egyiket, amelyért pont annyi pénzt kaptak, amivel a kántornak az orgonálásért és a harangozásért tartoztak.

 

Nagy hála volt Marci, a munkatársak és a gyerekek szívében, de a csodák ezekkel még nem értek véget. Békéscsabán is hallottak a történetükről, és felajánlottak nekik két mangalica-vadmalac keveréket. Marci örömmel vette a felajánlást. Furgon híján a saját autójával ment értük Csorvásra. Összeütöttek a gazdáéknál egy ládikát az állatok számára, ám elméretezték, és nem fért be a csomagtartóba. Marci úgy döntött, nem csinálnak újat. A malacokat betették a hátsó ülésre. Már az első percekben rájött arra, hogy a két malac az idegeire fog menni az előtte álló 120 kilométeres út során. Útban hazafelé, de még magyar területen,

 

mint kés, úgy hasított a szívébe, hogy a malacokról nem csináltak semmi papírt. Se állatútlevél, de még egy szállítólevél sincs, így nem tudta, miként fogja átvinni őket a határon.

 

A malacok, mintha vágták volna őket, úgy visítottak. Ahogy közeledett a határállomás felé, egyre idegesebb lett. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ha Isten adta a malackákat, akkor meg is őrzi majd azokat. A visítás tovább folytatódott, arról nem is beszélve, hogy nemcsak potyogtattak, hanem mindent szét is kentek az autóban. A vezető felőli ablak lehúzva, a malacok továbbra sem takarékoskodtak a hangerővel.

 

Eszébe jutott, hogy valaki nemrégiben adott neki egy üveg pálinkát, és volt pár szelet kenyere is. A kenyeret beáztatta pálinkával, amit a visítozástól kiszáradt állatok egyből felhabzsoltak, a rádió pótméterét meg magyar nótát adó csatornára tekerte. Mire a határállomásra értek, a két malac teljesen lerészegedett. Az elképesztő hangzavar lágy horkolássá szenderült. Betakarta őket egy pokróccal, és imádságos szívvel állt be az útlevélkezelésre: „Uram, ha akarod, tedd láthatatlanná a jószágokat!” Akkor egyszer fordult elő vele, hogy ellenőrzés nélkül hajthatott át a határon.

 

 

Nem sokkal később fiatalok látogatták meg Bélfenyéren. Megköszönték Marcinak, hogy egykori lakókként elindította őket egy jobb életre. Aztán Dánszentmiklósról kaptak négyszáz gyümölcsfát, amelyek terméséből szörpök, befőttek és lekvárok készültek. Békéscsabai természetvédőktől madárházakat kaptak, és bevethettek egy nagy tábla földet napraforgóval is.

 

Kocsmából ravatalozó?  

 

Egyik nap Marci telefonon hívott. Beszámolt az áldásokról, és új terveiről. Mesélte, hogy nincs a faluban ravatalozó, és most azon dolgozik, hogy az önkormányzattól megkapják a romos kocsma épületét, amelyből ravatalozót szeretne kialakítani. Kérdezte, hogy mi erről a véleményem.

 

– Szerintem nagyon nemes dolog. Kaphatsz az önkormányzatunktól egy egyszemélyes, nyitott koporsóra ráhelyezhető halotthűtőt, mert mi Kübekházának vásároltunk egy kétszemélyest.

 

– Tényleg? Adnátok egy halotthűtőt? – kérdezett elcsodálkozva vissza.

 

Kübekháza képviselő-testületének beszámoltam Kiss Márton és a gyerekek történetéről, és egyhangúlag jóváhagyták, hogy adjuk nekik ajándékba a régi halotthűtőnket. Nem sokkal később Marci és Jani atya, a csernakeresztúri plébános jött és vitte el a berendezést. Ajándékozólevelet mellékeltem hozzá. A következő héten már sajnálatosan használniuk is kellett.

 

 

Marci ma már kórházlelkészként Nagyváradon szolgál. A püspöke áthelyezte a betegek és a covidrészlegen fekvők mellé, de van emellett még három faluja, és a Kolping-egyesület vezetése is ráhárul.

 

Végszó

 

Kiss Márton történetét és a mai egyház helyzetét látva merült fel bennem a kérdés: vajon mit látnak az emberek papjaink, pásztoraink életén? Szigorú, rezzenéstelen arcú savanyú uborkákat, vagy olyanokat, akik hús-vér emberek, akik sorsközösségben élnek a néppel, akik nem akarnak többnek, tökéletesebbnek látszani, mint amik valójában? Akiknek épp oly szőrös a mellkasuk, van pocakjuk és két lábuk, mint minden más földi halandónak, nem különben pedig élet- és nem hullaszagúak?

 

Ha szabad ilyet mondani, a keresztény élet egy kaland, és ahol hisznek Istenben, ott állami besegítés nélkül is történhetnek csodák.

 

A minap gyerekeinkkel is megnéztük a Charles Dickens regényéből, Roman Polanski rendezésében készült remek filmdrámát, a Twist Olivért. Félelmetes volt látni az egyház érzéketlenségét és zsarnokságát, ahogy az árva gyerekekkel, tulajdonképpen magával az emberiséggel bánt.

 

Persze történelmi tanulságok levonásához nem e filmhez kell folyamodnunk. Elővehetjük a Bibliát, az egyház- és világtörténelmi feljegyzéseket az ókori nagy történetíró Josephus Flaviustól napjainkig, és ha akarjuk, megláthatjuk belőlük az üldözött és üldöző egyházat, azt, hogy mikor volt áldás rajtuk és a népen, és mi miatt lett átkossá a tevékenységük.

 

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Fotók: a szerző engedélyével. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Kedden Markus Söder, bajor kormányfő visszavonulót fújt, és elfogadta a CDU elnökségének hétfői döntését Armin Laschet kancellárjelöltségéről. Vele szemben még a zöld kancellárjelölt is esélyes.

A széndioxid-kibocsátás éves növekedése 2021-ben a második legmagasabb lehet a 2008-as világválságot követő felépülés óta – mondja a Nemzetközi Energiaügynökség.

Mélyülnek tőle a társadalmi egyenlőtlenségek, indokolja mindezt a világszervezet.

Újabb fejezetéhez érkezett az Angela Merkel utódlásáért vívott hatalmi harc a német jobboldalon: most minden szem Münchenre szegeződik.

Az Ibizába belebukott politikus azt kéri volt pártjától, hogy vegyék vissza. A párt közben azon vitázik, mennyire álljon bele a lockdownellenességbe.

A szállításügyi miniszter közben cukornádültetvényen pöffeszkedő ültetvényesnek nevezte a miniszterelnököt.

Egy most nyilvánosságra került, 2010-es jelentés szerint az akkori lakosság majdnem 40 százalékának hívásaihoz voltak képesek hozzáférni a kínaiak.

A hét kérdése

Annyi érv és ellenérv merült fel a nyitás kapcsán, hogy mi nem tudunk dönteni, mondjátok el ti, mit gondoltok helyesnek!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás