Nem lehet annyi hülyeséget megírni és leforgatni, mint amennyi egy hét alatt történik a világban

Miért ír valaki 2021-ben? Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Miért nem tudja megváltoztatni a világot az irodalom? Miért nem igaz, hogy mindent megírtak már? Veres Attila íróval ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Inkább meghallgatnád az interjút? Irány a podcastunk!

Kezdjük egy földhöz ragadtabb kérdéseel: miért ír valaki 2021-ben egyáltalán?

Ez nehéz kérdés. Karrieríróvá nem érdemes válni: ez a karrier mint olyan nem létezik Magyarországon. Főleg most, hogy kiderült: nagyjából öt ember olvas könyvet az országban, ebből négy csak megveszi – elég lesújtóak ezek az adatok, ha a számokat nézzük. Aki író akar lenni, az nem azért akar az lenni, hogy újságokban lássa a nevét, vagy hogy kurva sok pénzt keressen belőle, hanem azért, mert vannak dolgok, amiket meg akar fogalmazni akár magának, akár a világnak.

Ez irányban van egyfajta kényszer?

Azt gondolom, hogy igen. Aki írni akar, különösen olyan dolgokat, amiket én is írok, az kényszert érez arra, hogy írjon. Nem pszichopatológiai célból, hanem egyébként. Ha van egy ötleted, ami nagyon tetszik, akkor azt egy ponton túl már nem tudod magadban tartani: ki kell adni és le kell írni. És ha már le van írva, minden könnyebb az életben. Az már másodlagos kérdés, hogy ez megjelenik -e, lesz-e belőle valami.

Nálad ez egy speciálisabb helyzet, mivel egy sajátos műfajban, a weird irodalom területén publikálsz. Mi a különbség a horror és a weird között?

Ezek olyan kategóriák, amik azért vannak, hogy az olvasót orientálni tudjuk. Alapvetően a horror arról szól, hogy van egy világ, ami általában a normalitás világa. Vegyük például a Drakulát: van egy világ, amiben normális, heteroszexuális viszonyok vannak, de jön a vámpír, és megsérti a normális valóság viszonyait azzal, hogy élő és halott egyszerre. Ez felborítja a rendet, megfertőzi a világot a saját iszonyatával. A hősök Drakula ellen fordulnak, kiirtják Drakulát, illetve mindenkit, akit Drakula megfertőzött a saját élőhalálával, és a normalitás helyére áll. Körülbelül ez a horror.

A weird nagyjából ugyanebben a világban játszódik. Ott van például Kafkának A Per című könyve: van egy ember, aki megkapja azt a levelet, amiben perbe fogták. Nem tudja, hogy miért, és kiderül, hogy ebben a világban ez nem egy idegen dolog. Ennek a világnak ezek a szabályai, és alá kell vetnie magát ennek a szabályrendszernek. A weird alapvetően olyan, mintha meglátnál valamit, és azt gondolod: „úristen, ez most az, aminek gondolom?” – aztán kiderül, hogy nem az. A weird azt mondja, hogy mi lenne, ha tényleg az lenne, és örökké az lenne? Az a pillanatnyi érzékcsalódás, ami az utcán elkap: azt terjeszti ki a weird egy egész világgá.

A weird akkor nem reality manapság?

Szerintem a weird nagyon aktuális műfaj ebből a szempontból, mert nagyon közel vagyunk hozzá. A weird mindig azt szimbolizálja, amikor a szabályok ellazulnak és felszakadnak, vagy soha nem is léteztek. Úgyhogy ebből a szempontból, amiben most vagyunk, az nagyon közelít a weirdhez.

Szerinted az írók manapság tudnak hatni a társadalomra?

Nem, de ebben nem is hittem soha. Ha valaki azt mondja nekem, hogy azért ír, mert meg akarja változtatni a világot, azt maximum kiröhögni tudom. Ez nem lehet reális elvárás az írónak sem maga, sem a világ felé. Éppen ezért nem mondanám, hogy az írónak arra kellene törekednie, hogy a világot megváltoztassa.

És ez nem is lehet célja?

Lehet, csak ez egy irreális cél és nincs értelme. A legrosszabb dolog, ami az emberrel történhetett, az az internet: a fikció a könyvekből az internetre került. Csak nézd meg ezt a maszkférges sztorit: igazából az a baj, hogy a fikció megváltoztatta a világot, de nem úgy, ahogy mi gondoltuk, hanem hogy valóságként jelent meg az interneten, és az emberek ezt elhiszik.

Nem rettenetesen bizarr, hogy miközben a zsebünkben van a korlátlan tudás tára, már nem is a macskás gifek küldése a legkínosabb jelensége az internetnek, hanem a maszkférgek, illetve az 5G-vel terjedő vírus históriája?

Dehogynem, pontosan. Régen az őrülteknek, akik laposföld- vagy gyíkember-hívők voltak, el kellett menni minden nap az újságoshoz és meg kellett venni az UFO-magazint, vagy valami hasonló szart. Tehát aktívan kellett tenni ahhoz, hogy hozzáférjenek az őrülethez. Most viszont az őrület jön hozzád. És ha erre fogékony vagy, és esetleg nem tudod, hogy ami az interneten le van írva, az nem feltétlenül igaz, akkor ezek házhoz jönnek hozzád. Ijesztően elkezdett elmosódni a határa annak, hogy mit szabad elhinni és mit nem. Szerintem ez nagyon veszélyes, és veszélyesen változtatja meg a világot is.

Mennyiben nehezíti meg ez a jelenség a munkádat? Nem okoz írói krízist, hogy egyre nehezebb überelni a valóságot?

Az írás a folyamatos krízisről szól: folyamatos reflexió a világra, amit az ember lát maga körül – legalábbis én így élem meg. Nem azért írok, mert az az érzésem, hogy ha találok egy sztorit, amin keresztül tudok egy fontos, mindenkit érintő témáról, beszélni, akkor ezt meg kell írom. Leginkább az történik, hogy ülök valahol, eszembe jut egy abszolút baromság, meg egy másik, ez a kettő összekapcsolódik, nevetek rajta, hogy mekkora hülyeség, és ez lassan egy történetté válik, amit aztán megírok. És a történet abban a pillanatban, amelyben írom, elkezd magába szívni, azokkal a gondolatokkal, amik éppen akkor foglalkoztatnak. Ezek maguktól bejönnek a történetekbe.

Amit te tudsz tenni, az az, hogy reflektálsz ezekre a dolgokra, és ha téged olvasnak, akkor elképzelhető, hogy felismerik ezt a reflexiót, és segít nekik abban, hogy valamilyen módon értelmezzenek bizonyos dolgokat a valóságban. De ennél többet nem hiszem, hogy el lehet várni az irodalomtól. Az már propagandisztikus irodalom lenne. Az meg hülyeség.

Mi az, ami inspirál téged?

Az élet, alapvetően. Nincs határa az inspirációnak ebből a szempontból. Igyekszem elkerülni, hogy más műalkotások, filmek, novellák befolyásoljanak. Az befolyásol, amit látok magam körül, illetve amit megélek. Igyekszem mindent a valóságból venni. Nem úgy, hogy lemásolok valamit, hanem úgy, hogy idővel átalakul bennem valami történetté.

2020 telén jelent meg a The Valancourt Book of World Horror Stories című antológia az amerikai Valancourt kiadó gondozásában, amelyben te is megjelentél. Ennek sikerén felbuzdulva a kiadó úgy döntött, hogy 2022-ben önálló novelláskötetként jelentet meg tőled egy kiadványt. Mit jelent ez pontosan egy magyar író számára?

Jó érzés. Sokszor van az, hogy ha egy író megír egy jó dolgot, jönnek a kritikák, és mondják, hogy ha ez angolul lenne megírva, akkor világhírű lenne. Ezek persze olyan állítások, amiket az ember nem tud bizonyítani, ez csak így van, ez egy dolog, amit mondanak bizonyos írókról. Jó érzés, hogy megírtam egy novellát, kiadták ebben az antológiában, nagyon jók voltak a visszajelzések. Aztán megírtam még néhány novellát, elküldtem a kiadónak és azt mondták, hogy ezek is kurva jók, úgyhogy rakjunk össze egy könyvet, mert az egész nagyon jó. Kellemes, hogy ezek a novellák működnek a saját nyelvemen kívül is, hogy az egész magja működik egy másik kontextusban és kultúrában is.

Van ennek persze egy presztízsrésze is: viszonylag ritkán tud megjelenni magyar szerző angol nyelvterületen, különösen Amerikában, pláne egy zsánerszerző. Elsősorban mindig a klasszikusok, vagy szépirodalmi művek jelentek meg Amerikában magyar részről, mint például Dragomán György, aki nagyon szépen megy angol nyelvterületen. Zsánerszerzőktől azonban ez nem, vagy sokkal kevésbé mondható ez el. Novellák jelennek meg itt-ott, de hogy egy egész kötet, az szerintem példátlan – vagy legalábbis én még nem találkoztam vele.

Ez a kötet hét történetet fog tartalmazni az Éjféli iskolákból és három vadonatúj történetet is, amik magyarul ugyanúgy meg fognak jelenni a novelláskötetedben.

Igen, három új történet lesz benne, ezekből kettő már megjelent magyarul is. Az egyik, amelyik már amúgy is kijött angolul, újra megjelenik majd ebben a könyvben, a másik a Fekete talán című novella lesz, ami a Gabonál jelent meg, a harmadik pedig, amit most fejeztem be, 20 perccel az interjú előtt. Ennek az a címe, hogy Megharapni egy kutyát.

Az írás mellett forgatókönyvírással is foglalkozol: éppen az Oscar kapujában áll Holtai Gábor kisjátékfilmje, ami a 45. Cleveland-i Filmfesztivált is megjárta. Ezzel kapcsolatban mi a helyzet?

Ez egy nagy siker nekünk, nagyon örülünk neki, hogy az a film ki tudott jutni Clevelandbe. Varsóba is kijutott és nyert díjat a BuSho Fesztiválon is. Nagyon boldogok vagyunk a filmmel, mert ez a harmadik közös filmünk, és azt érzem, hogy ez sikerült úgy, ahogy mindig is szerettük volna. Nagyon jó színészekkel tudtunk dolgozni, akik nagyon értették, hogy mit akarunk, értették a szerepüket. Az, hogy a közönség és a kritikai közeg is jól fogadta, külön öröm. Hogy most Oscart kapunk, vagy nem, mindig egy költői túlzás – a lényeg, hogy jól fogadják a filmet. Minden film egy ilyen lépcső.

Mit nevezel sikernek?

Siker az, ha valamit jól csináltál és jól is fogadják. Én úgy vagyok vele, ha megírok egy sztorit, és nem érzem magam kínosan tőle, akkor azt sikernek élem meg: ha nincs benne nagyon fals mondat, ha nem érzem azt, hogy valami hiányzik belőle nagyon. Nem vagyok egy díjnyerős típus, és tök jó, hogy nyertem díjakat, de nem a díj a siker, hanem az, ha elégedett vagyok a történettel. Minden más pedig olyan siker, amit mások felé lehet kommunikálni.

Vannak még olyan történetek 2021-ben, amiket még nem írtak meg?

Persze hogy vannak, most írom az egyiket.

De azt mondják, hogy manapság már nem lehet újat alkotni.

Alapvetően azt gondolom, hogy persze, mindent megírtak már: az ember alapélménye az első üvöltés, amit akkor hall, amikor kijön az anyjából. Az a legtisztább kommunikáció. Minden más ahhoz képest hazugság, vagy gyengébb jelentés. Minden történet ebből az első üvöltésből származik, és minden tartalmazza valamilyen módon az elemét. Azért nincsenek új történetek, mert nincsenek új emberi élmények sem. De azt mondani, hogy már mindent megírtak, csupán annyi, hogy nincs új szempont, vagy olyan dolog, ami foglalkoztat téged.

Komolyan foglalkozol társadalmi kérdésekkel is a műveidben. A Holtai Gábor-film is egy olyan történet, amelyben többkörös interjúztatás során válhatnak szülővé valakik. Ma ez különösen aktuális.

Aktuálisabb, mint amikor kitaláltuk. Amikor kitaláltuk, kérdezték, hogy ezt a hülyeséget minek csináljátok meg. Aztán leforgattuk a filmet, összevágtuk, és a legtöbb dolog valóság lett belőle valamilyen módon. Ez a lényege annak, hogy megírsz valamit, de azon nem változtatni akarsz, hanem reflektálsz rá.

Évekkel korábban hallod a beszélgetésekből, látod az embereken, érezni, hogy mi fog történni. Nem azért írsz meg valamit, mert azt akarod, hogy megtörténjen, hanem mert félsz vagy szorongsz attól, hogy a dolgok hová fognak vezetni – ezt kiírod magadból egy történettel. És aztán a dolgok megtörténnek.

Nem őrjítő, hogy ezek a dolgok megvalósulnak?

Maga a valóság az, ami őríjtő. Nem lehet annyi hülyeséget írni és leforgatni, mint amennyi hülyeség egy hét alatt történik mostanában a világban.

Ennek mi lehet az oka? A valóság tényleg ennyire kifordult magától vagy rohadt hangos lett az internet miatt a világ?

Mindkettő. Alapvetően egy olyan éven vagyunk túl, amikor a valóságunk szövete fellazult. Éltünk valahogy és hirtelen egészen máshogy kellett élni. És az állapot, amiről egy csomó ember azt gondolta, hogy csak egyszeri és pár hónapig tartó alkalom, kiderült, hogy nem, egy permanens dolog. Cserébe nincs központi kommunikáció, mindenki hülyeségeket beszél, valójában lassan rá kell ébredni, hogy nem lehet bízni senkiben, nem lehet segítségre számítani és mindenki egyedül van. Bizonyos helyeken még kevésbé van olyan, hogy normális.

Mindenki be van zárva a lakásába, vagy ha néha ki kell menni az utcára, az azt is jelentheti, hogy két hét múlva meghal, mert elkapja a betegsége. Mindenki nagyfokú félelemben és szorongásban él, a legtöbb esetben otthon. Az egyetlen információ forrása az internet, ami még torzabb kommunikációhoz vezet. Ezek után pedig mindenki becsavarodik szépen lassan, egyedül a lakásában.

Ez a helyzet tartható szerinted?

Viszonylag komoly hatásai lesznek, komoly módokon fog megváltozni ettől a világ. Nem biztos, hogy most vagy a következő évben, de hogy el fog vezetni valami olyan radikális törésig, amit most még nem látunk előre, mert akkora hülyeség lesz, hogy nem tudjuk elképzelni, az biztos. Amikor ez a nagy törés be fog következni, elsőre nem fog úgy tűnni, hogy ez a covid miatt van, de

Több generáció óta nem volt, hogy világjárványt éljen át az emberiség. Azért is van ilyen mértékű járványellenesség, mert generációk óta nem éltünk át hasonlót: hirtelen olyan lett mindenki, mintha a középkorban élne, és úgy gondolkodik, hogy ha nem látok valamit, akkor az nem is létezik. Csomó dologról már elfelejtettük, hogy az emberiség szerves részét képezik, és ezeket a dolgokat újra felfedezzük majd a következő néhány évtizedben.

Mik a terveid a következő évekre?

A túlélés elsősorban. Be kellene fejeznem az új regényemet, ami, ha minden nagyon jól menne, akkor jövő ilyenkor jelenne meg. Ez egy elég nagy regény és igazából nem tudom, hogy meg lehetne-e írni, még nem fejeztem be, de remélem, hogy meg lehet.

Miért ne lehetne?

Nagyon komplikált történet. Ez az a fajta könyv, ami egyszerre iszonyatosan epikus és személyes. Mindez úgy, hogy egy nagyon furcsa fantasztikus történet, ami Nyíregyházán játszódik, ami az egészet különösen nehézzé teszi. De nem mesélem el, majd amikor kijön a könyv. Ha ezzel kész vagyok, akkor befejezem a következő novelláskötetet is, a magyar nyelvűt. Ez most irodalmilag a legfontosabb számomra, hogy ezeket a dolgokat meg tudjam most csinálni. Jövőre jön majd két mozifilm is, amin dolgoztam, már ha lesznek még mozik. Remélem meg tudjuk csinálni ezt az inkubátoros filmet, ami jövőre forogna, illetve vannak tévésorozatok is tervben, de ezekről most nem beszélhetek még.

A magyar irodalmi életben mennyire lehet vagy tudsz részt venni?

Semennyire. Soha nem vettem benne igazán részt. Nyilván vannak bizonyos fantasztikus írókat tömörítő kiadók, aminek a részévé váltam, és ez tök jó. Van egy szépirodalommal foglalkozó része az irodalmi életnek, aminek kevésbé vagyok a része. Vannak emberek, akiket megismertem arról a részről, és szeretik, amit csinálok. A kutyás sztori is, amit most írtam, egy nem zsánermagazinban fog kijönni. Nyilván mindig vannak mozgások, de nem vagyok része a magasirodalmi életnek. Nem tudom, milyen irodalmi pályázatok vannak, azokon sem szoktam részt venni.

Ez tudatos a részedről?

Jó lenne ilyen dolgokon nyerni, de más íróknak is szüksége van ezekre a pályázatokra, én pedig ezt az irodalmi dolgot úgy csinálom, hogy nagyon élvezem csinálni. Volt olyan, hogy a kiadó mondta, hogy adnak előleget, csak írjam meg gyorsan a regényt: viszont én nem tudok így dolgozni. Elkészül, amikor elkészül, és addig nem látok belőle pénzt. Az irodalomhoz amúgy sem kapcsolódik túl sok pénz. Tehát dolgozom, és amikor éppen van szabadidőm, akkor írok. Ha más tud máshogyan dolgozni, és neki jók ezek a pályázatok, akkor én nem akarok ott sorban állni, mert nekem valószínűleg kevésbé lenne értékelhető, vagy értelmes módszer ez. A következő könyv ugyan fantasztikus lesz, de nem gondolom, hogy csak fantasztikus rajongóknak fog szólni. Nagyon fura könyv less, és remélem, hogy érdekes lesz mindenkinek.

És hogy miért olvass Veres Attilát? Hát ezért.