+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Renczes Ágoston
2021. április 2. péntek, 18:10
A ferencvárosi BLM-szobor körüli huzavona még kultúrharcnak is ócska, mégis érdemes közelebbről szemügyre venni, különösen nagypénteken.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Vannak, akiknek a ZS-kategóriás horrorfilmek jelentenek bűnös élvezetet; vannak, akiknek mitesszerek kinyomásáról készült videók okoznak satisfactiont; nekem meg az egyik ilyen guilty pleasure az, hogy hatkerékmeghajtású szovjet teherautókról készült videókat nézek, ahogy lassan, de megállíthatatlanul araszolnak a felolvadt permafroszton, kelnek át folyókon vagy kapaszkodnak fel meredek domboldalakon.

 

A másik bűnös élvezet számomra pedig az úgynevezett kultúrharccal való foglalkozás,

 

különös tekintettel annak trash színterére, vagyis amikor még csak nem is a magyar történelemről vagy eszmerendszerekről van szó, hanem a mindenféle kortárs áramlatok értékeléséről –

 

az ilyesmit ugyanis teljességgel felesleges ócska baromságnak tartom.

 

Itt van példának okáért a ferencvárosi BLM-szobor többrétegű ügye. 

 

Teljesen feleslegesnek tartom az afölötti füstölgést is, hogy kell-e vagy helyes-e Magyarországon a művészetnek reflektálni erre az alapvetően amerikai(nak gondolt) jelenségre. 

 

Sőt, ami azt illeti, elég jól meg tudom indokolni, hogy miért nincs ezzel gond. Akárhogy is, a Black Lives Matter Magyarországon is jelentősen befolyásolta a közbeszédet, így semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy

 

egy erre bármilyen módon reflektáló ideiglenes műalkotás szülessen, legyen akármilyen suta maga az alkotás vagy a szándék.

 

Emiatt nem értek egyet Varsányi Bencével sem, aki még januárban Amerika-majmolásnak és öngyarmatosításnak nevezte a Ferencvárosi BLM-szobrot – ilyen alapon Amerika óriási kulturális hatása miatt az életünket keretező javak nagy része szintén Amerika-majmolás a rock’n’rolltól kezdve a hiphopon át a Tarantino-filmekért való rajongásig. (Amerika meg amúgy részben Európából van. Meg Afrikából. Meg Ázsiából.) 

 

Ráadásul a BLM-et – legalábbis én így érzékeltem – nem is annyira a vele szimpatizálók vagy a hozzá megértőbben viszonyulók tették elsősorban témává Magyarországon, hanem sokkal inkább

 

a „konzervatív értékek” fenyegetettségére görcsösen és megállás nélkül igazolást kereső és a BLM-mozgalomban igazolást is találó, a „bűnös nyugat” Virág elvtárs-szintű narratívájában élő kormánypárti média.

 

Szóval egyrészt nem láttam kivetnivalót egy apró, ideiglenes BLM-szoborban, másrészt annyira jelentéktelennek éreztem az ügyet, hogy nem láttam értelmét foglalkozni vele.

 

Csak hát hogy minek mekkora a jelentősége, az erősen szubjektív: a radikálisoknak például, akiknek nyilvánvalóan a Budapest Pride az év eseménye, maga a nagybetűs karácsony, és ezen belül a legszebb ünnepi pillanat az,

 

amikor a teljesen hétköznapi emberekből álló többezres tömegben kiszúrják az egyetlen darab bőrtangás mikulást;

 

számukra ez a szivárványszínű BLM-szobor is egy nagyobb ünnepnek felel meg, és akkora ügyet is csináltak belőle, mintha nem egy két hétig látható, térdig érő műanyag vacakról lenne szó, hanem minimum a Hősök tere obeliszkjén Gábriel arkangyalt akarná erre lecserélni a nemzetközi meleglobbi.

 

A szivárványszínű BLM-szobor körüli radikális performansz azonban annyira szórakoztató volt, hogy ezúttal nem sikerült ellenállnom a guilty pleasure-nak, hogy foglalkozzam vele. 

 

Mert mi is történt? A „safe space” és a „cancel culture” „diktatúrája” ellen oly gyakran és oly vehemensen tiltakozó radikálisok

 

megcancelkulturálták a nekik nem tetsző szobrot, ezzel pont egy fehér-heteroszexuális-konzervatív-valamit-biztos-kifelejtettem safe space létrehozásának gesztusát téve.

 

Emellett maguk is részévé váltak magának a műalkotásnak: szoborcsoporttá bővítették azt, amiben ők maguk lettek a főalakok, hiszen magát a szobrot eltakarták, bár az így, a köré rakott, a szobor méretéhez képest indokolatlanul magas kaloda miatt sokkal magasabbnak sejthető, mint amekkora valójában. 

 

A műalkotás főalakjaivá válva pedig tettükkel igazolták a BLM-szobor létjogosultságát

 

– mármint azok körében, akik fogékonyak erre. Ők maguk bizonyára a saját létüket látják igazolva a BLM-szobor által, hiszen így van mi ellen küzdeniük, és ahelyett, hogy ellenséget kellett volna kitalálniuk, elég volt úgy csinálniuk, mintha ez az önmagában jelentéktelen apróság fontos lenne – és így valamennyire az is lett.

 

Mindenki megerősíttetett abban, hogy az ellenség létezik, és hogy ő maga jogosan lép fel ellene.

 

Eddig a bűnös élvezet, most komolyra fordítom a szót – a vallástól eltávolodott, de a maga módján hívő katolikusként egy kicsit kellemetlenül is érzem magam, hogy nagypénteken jelennek meg a fenti nyegle és talán kissé provokatív soraim.

 

Számon kérhetném a radikálisokon a következetességet, vagyis azt, hogy tényleg nem zavarja-e őket, hogy pont azt csinálják, ami ellen máskor tiltakoznak: eltörölnek és safe space-t gyártanak maguknak, csak hát ezzel a következetlenséggel a radikálisok egyáltalán nem lógnak ki a magyar közélet átlagából. 

 

Továbbá nem szeretném kikerülni azt a tényt sem, hogy a radikálisaink – legalábbis első körben –

 

nem ledöntötték, felgyújtották, megrongálták, felakasztották, összefestékezték a szobrot, hanem ezekhez képest tulajdonképpen a tiltakozás kulturált formáját választották

 

azzal, hogy csak letakarták, miközben biztosan sokan egyetértettek volna a belemenősebb vagy akár az agresszív fellépéssel is.

 

Ezt igazolva csütörtök este egy magányos harcos – tovább bővítve a műalkotást – leöntötte festékkel, a Légió Hungáriások pedig péntek reggel

 

le is döntötték a szobrot, kimaxolva ezzel az interaktivitást és újabb, határozott jelentésréteggel látva el az alkotást.

 

Vegyük észre: Toroczkaiék és a Légió Hungária performansza nélkül a ferencvárosi BLM-szobor tényleg csak egy alig valakit érdeklő műanyag vacak lett volna. De vegyünk észre a különbséget is a Mi Hazánk és a Légió Hungária között. 

 

Utóbbiak hozták az elvárható papírformát – azzal együtt, hogy a hősies akcióról készült és nyilvánosságra hozott videójukat törölték –, így velük nem foglalkozom tovább.

 

Vissza Toroczkaiékhoz: a visszafogott szoboreltakarásukra lehetne kárörvendően azt mondani, hogy a keményebb fellépéshez nincs vér a pucájukban, de én örülök neki, hogy a radikálisaink próbálnak nem agresszívek lenni és kulturáltan tiltakozni. A szlovák radikálisokhoz képest például

 

Toroczkai László vagy Dúró Dóra kozmopolita européer, és ez szerintem egy örömteli fejlemény.

 

Toroczkaiék akcióján elsőre az is elképesztően viccesnek tűnt, hogy a szobrot eltakaró kaloda mind a négy oldalának a tetején egy-egy kereszt van – ilyen Süsü a sárkány-díszlet, vagy Gyalog galopp-fílingje van az egésznek –, de ez, ahelyett, hogy viccesnek találnám, sokkal inkább elszomorít, nagypénteken pedig különösen. 

 

Teljesen légből kapott vád ugyanis, hogy az LMBTQ szemben állna a kereszténységgel.

 

Ez egy fikció: az elképzelt LMBTQ-veszélynek kell egy elképzelt beveendő cél; ennek látják és láttatják Toroczkaiék – de nemcsak ők, hanem az egész kormánypárti média – a kereszténységet. Erre utalnak a suta keresztek a szobor körüli kaloda tetején, és erre utal az is, hogy a radikálisok mind idegrángást kapnak, ha a szivárvány megjelenik valamely szakrális jelkép vagy ábrázolás környezetében. Mert a szivárvány, ez az alapvetően békés szimbólum az elképzelt veszedelem jelképe.

 

És mindez azért szomorú, mert ez védekezésnek hazudott vagy mondott vagy akár tényleg akként megállt hozzáállás a „tűzzel-vassal” hozzáállása; a boszorkány alatt a máglyát meggyújtó inkvizítor hozzáállása; és

 

végső soron a keresztet vonszoló megváltóra szitkokat szóró tömeg indulata.

 

Ahogy minden vallásnak, úgy gyakorlatilag bármiféle elkötelezettségnek – legyen szó politikai mozgalomról, hobbiról vagy egy zenekar iránti rajongásról – megvannak a maga tálibjai, és ez igaz a BLM- vagy az LMBTQ-mozgalomra is, vagy mondjuk a műlegyes horgászokra is.

 

De alapvetően mindkét mozgalom esetében valamiféle igazságtalanság elleni fellépésről van szó, amit aztán a BLM esetében rendesen túl is toltak, és van is mivel riogatniuk azoknak,

 

akik létező problémákra nem tudnak megoldást kínálni, ezért inkább kitalált ellenségekkel viaskodnak

 

– és itt nem is annyira a radikálisainkra gondolok, helló, Magyarország kormánya!

 

Azokat sem szeretném a priori agresszív tálibként megbélyegezni, akik elítélik az LMBTQ-mozgalmat vagy az LMBTQ-propagandát, amit amúgy kizárólag az LMBTQ-ellenes propagandából ismernek. Már csak azért sem szeretném őket megbélyegezni, mert én is ismerek tisztességes embereket – olyanokat is, akikre kimondottan felnézek –, akik így éreznek. És ezek az emberek nem azért éreznek így, mert ostobák vagy gonoszak, hanem azért,

 

mert a kétségeiket is gyűlöletnek nevezik azok, akiknek türelmesen el kellene tudniuk magyarázni nekik, hogy miért nem kell félniük.

 

Idealista vagyok, de az elképzelt ellenség elleni harcra ez a helyes válasz, és ennek az ünnepi hétvégének ez is az egyik üzenete: ahelyett, hogy kapásból mindenkit hülyének (nácinak, satöbbi) néznénk, aki mást gondol mint mi, inkább – oké a nyilvánvaló reménytelen eseteken kívül – próbáljunk meg beszélni velük. Tapasztalatból mondom – és lehet, hogy ennek az írásnak az első fele pont nem erre utal, de – a híres liberális nyitottság a nácikkal szemben is működik: volt már olyan, hogy úgy nem értettem egyet egy radikálissal, hogy közben

 

nemhogy nem akartuk átharapni egymás torkát, hanem kimondottan barátságosak voltunk egymással.

 

Ebből az alapállásból üzenem a kereszténységre militáns alapállásból hivatkozóknak: bő kétezer éve ezen a napon egy embert nyilvánosan megkínoztak és kivégeztek azért, mert radikálisan békésebb volt az akkori mainstreamnél.

 

Higgyétek el, őt a szivárvány a legkevésbé sem zavarná.

 

Olvasnál még Renczes Ágostontól? Itt megteheted. Vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mélyülnek tőle a társadalmi egyenlőtlenségek, indokolja mindezt a világszervezet.

Újabb fejezetéhez érkezett az Angela Merkel utódlásáért vívott hatalmi harc a német jobboldalon: most minden szem Münchenre szegeződik.

Az Ibizába belebukott politikus azt kéri volt pártjától, hogy vegyék vissza. A párt közben azon vitázik, mennyire álljon bele a lockdownellenességbe.

A szállításügyi miniszter közben cukornádültetvényen pöffeszkedő ültetvényesnek nevezte a miniszterelnököt.

Egy most nyilvánosságra került, 2010-es jelentés szerint az akkori lakosság majdnem 40 százalékának hívásaihoz voltak képesek hozzáférni a kínaiak.

Van egy hely, ahol már most megvalósult Orbán, Salvini és Morawiecki budapesti álma.

Az iskolák is újra teljesen nyitva vannak, bár az osztályokban továbbra is viselni kell a maszkot. Az országban heteken belül jöhet a teljes nyitás.

A hét kérdése

Annyi érv és ellenérv merült fel a nyitás kapcsán, hogy mi nem tudunk dönteni, mondjátok el ti, mit gondoltok helyesnek!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás