A Nyugat elképesztő hibát vét, ha szorosabb szövetségbe kényszeríti Oroszországot és Kínát

Most mintha azoknak állna a zászló, akik szinte szánt szándékkal egymáshoz tolnák a világ legnagyobb területű és népességű államát, a második és harmadik nukleáris nagyhatalmat.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A hidegháború újabb fejezete egy rutinosnak ígérkező moszkvai látogatással kezdődött. Februárban Josep Borrell, az Európai Unió külügyi főképviselője Moszkvába utazott a hűvös EU-orosz kapcsolatok valamelyest felmelegítése céljából. Vagy legalábbis az oroszok így gondolták.

Moszkvába érve Borrell követelni kezdte Alekszej Navalnij szabadon bocsátását, és bírálta az orosz külpolitika számos lépését. Feltehetően úgy képzelte, hogy az oroszok hozzá vannak szokva az ilyen felütéshez, és utána rá lehet térni a business as usual napirendhez. Józan ésszel ugyanis aligha hihette Borrell, hogy Navalnij társaságában repül vissza Brüsszelbe.

Az oroszok azonban másképp reagáltak.

Szergej Lavrov külügyminiszter, a világ egyik legtapasztaltabb diplomatája olyan látványos felháborodást produkált, amely szinte elnémította szegény Borrellt. A nyugati sajtó Borrell félszegségén rugózott, holott ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy miért csapta az ajtót az EU-ra Lavrov. Az a bejelentése ugyanis, hogy Borrell kritikáival megszűnt az EU és Oroszország közti kapcsolat, legalábbis

Szerintem Szergej Lavrov váratlan reakciója legalább annyira szólt az új washingtoni vezetésnek, mint az EU-nak. Ne úgy folytassuk, mint eddig, ha közös megoldást keresünk a közös problémákra, akkor szakítsunk a szankciók és kioktatások gyakorlatával. S ha mégsem, akkor az eddiginél is fagyosabb lesz a kapcsolatunk. Önmagában ez az üzenet elég gyenge lett volna, de az események gyorsan pergő folyamata végül váratlanul felerősítette.

Néhány héttel később az új amerikai külügyminiszter Alaszkában találkozott a kínai külügyi vezetéssel. Az amerikaik is úgy nyitottak, mint Borrell Moszkvában, kemény hangon felsorolták Kínával szembeni, jól ismert kritikáikat. Nyilván ők is úgy képzelték, hogy a kínaiak tudomásul veszik az erkölcsi kioktatást, és rátérnek az üzleti kérdések megvitatására.

Ehelyett a kínaiak hasonló hangnemben és keménységgel kikérték maguknak, hogy az USA beavatkozzon Kína belügyeibe. Jang Csie-csi, a Kínai Kommunista Párt külügyi felelőse úgy nyilatkozott, hogy „túl sokat gondoltak az Egyesült Államokról, amikor azt hitték, hogy a szabályszerű diplomáciai protokollok betartásával tárgyalnak majd Kínával”.

Néhány nappal az alaszkai adok-kapok után az Európai Unió – három évtized után először – szankciót határozott el a Kínai Népköztársaság ellen. Igaz, nagyon enyhét, a nemrég elfogadott EU-kínai kereskedelmi megállapodáshoz képest jelentéktelen lépést. Kitiltottak az EU területéről négy kínai vezetőt, akik vélhetően bűnöket követtek el az ujgur kisebbség ellen. A kínai válaszra egy napot sem kellett várni, ők négy EP-képviselőt és egyes EP-bizottságokat tiltottak ki Kínából.

A kínai viszontlépés, legalábbis verbális szinten, rendkívüli felháborodást váltott ki az Európai Parlament környékén. Erkölcsileg nyilván jogosan, hiszen egyik oldalon vélt vagy valós jogsértések tetteseit szankcionálták, míg a másikon olyanokat, mint a derék atlantista Reinhard Bütikofer zöld exkollégám, aki soha senkit nem zárt sem átnevelő, sem másmilyen táborba. De akik külügyekkel foglalkoznak, azok tudhatnák, hogy a kiutasítások mindig hasonló ellenlépést váltanak ki.

Két nappal azután, hogy az Európai Unió szankciót hozott Kína ellen, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a váratlan brüsszeli hátszéllel Pekingbe repült. Azaz nem is Pekingbe, hanem a festői szépségű Kujinba, ahol két napon át fejedelmi vendéglátásban volt része. A látványos vizit egyben turisztikai kedvcsináló volt a kínai és orosz tévénézőknek. Csak nekik, mert a nyugati média lényegében agyonhallgatta a találkozót az „amiről nem beszélünk, az nincs is” jegyében.

Pedig van miről beszélni.

Lavrov számára a Kína elleni uniós szankció igazi főnyeremény volt. Vang Ji kínai külügyminiszter mellett állva már egészen másképp hangzott az a kijelentése, hogy az EU hibájából minden kapcsolat megszakadt az Unió és Oroszország között. Moszkvában ezt egy gazdasági középhatalom nevében mondta el a világ leghatalmasabb gazdasági-kereskedelmi tömbjének. Kínában viszont ez azt jelentette, hogy

Vang Ji stratégiai szövetségről beszélt, amely mögött sok év politikai, gazdasági és katonai közeledése áll.

Katonai szövetségről – amelynek elméleti lehetőségét Vlagyimir Putyin egyszer már belengette – szerencsére nem volt szó. A sértődöttség ellenére mind Kínának, mind Oroszországnak még érdekében áll fenntartani valamilyen kapcsolatot az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal. De a nyugati szankciókra adott gyors és közös válasz azt jelzi, hogy egy ilyen szövetség veszélye a zérónál biztos több.

Henry Kissingertől és Zbigniew Brzezinskitől Helmut Schmidten át egészen Emmanuel Macronig sok vezető politikus értette meg, hogy a Nyugat számára milyen hatalmas veszélyt jelentene egy ilyen katonai blokk. Egy részük Kína gazdasági megnyerésével, más részük Oroszországnak az európai egységfolyamatba való integrálásával próbálta meg elkerülni a fenyegetést.

Pedig a hidegháborúnak a fegyvergyárosokon és az uszító politikusokon kívül mindenki a vesztese lenne Nyugaton éppúgy, mint Keleten. Ennél rosszabbra pedig ne is gondoljunk.

A szerző volt európai parlamenti képviselő, az MSZP alelnöke. Olvass még tőle az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!