Ez azért önmagában nem tűnik valószínünek, annak ellenére sem, hogy Donald Trump kiléptette, Joe Biden pedig visszaléptette Amerikát a Párizsi Klímaegyezménybe. Az egyezmény ugyan semmilyen kényszerítő erővel nem rendelkezik, de jelentős hatása lehet, hogy az egyik legnagyobb szereplő újra játékban van. Mutatjuk, miért!
A Párizsi Klímaegyezményt
Ez az a mérték, mely felett potenciálisan visszafordíthatatlanná válhat a globális felmelegedés. A tagországok kötelesek elérendő célokat megjelölni, ezeknek viszont nincs megszabott határa, csupán az előzőnél kell „jobbnak” lennie. Kötelesek továbbá beszámolni, hogy hogyan állnak a megnevezett célok elérésében. Az egyezmény gyengesége viszont abban rejlik, hogy nem rendelkezik semmiféle kényszerítő erővel, ha valamelyik tag nem éri el a vállalásokat.
Donald Trump már 2017-ben belengette a tervét a kilépésről, így nem érte váratlanul a nemzetközi közösséget, az időzítés mindenesetre ironikus: 2020. november 4-én, egy nappal az amerikai elnökválasztás után történt, amit Trump – hosszas szavazatszámlálás után – elvesztett. A kilépési mechanizmus értelmében három évig kellett tagnak maradnia az aláírást követően, utána pedig további egy évig az átmeneti időszakot kivárnia, mielőtt távozhatott volna.
Ahogy a már említett kilépés sem volt előzménymentes, úgy az újbóli csatlakozás sem, hiszen
– melyet az ő alelnöksége alatt írt alá Barack Obama – és biztosította az embereket, hogy Washington ismét csatlakozik, ha megválasztják.
Hogy ez jelentősen növelte-e támogatottságát a szavazók körében, kétséges, de betartotta ígéretét és az egyik első szimbolikus intézkedése volt, hogy január 20-án elnöki rendelet formájában elindította a visszalépési mechanizmust. Így fordulhatott elő, hogy a hivatalos ki- és belépés között alig telt el három és fél hónap.
Alapvetően pozitív fejleményként értékelhetjük Washington pálfordulását, ha elfogadjuk a nemzetközi szerződések „hasznát”. Az amerikai vezető klímatárgyaló, John Kerry is arról beszélt, hogy visszaépítik a beléjük fektetett bizalmat, António Guterres ENSZ-főtitkár pedig a hiányzó láncszemnek nevezte Amerikát, amely nélkül jelentősen meggyengült az egész egyezmény.
Amíg magát a szerződést lehet kritizálni a hatékonysága miatt, addig el kell ismernünk, hogy
A kilépést pedig egyértelmű negatív nemzetközi fogadtatás kísérte az USA nyugati szövetségesei körében. Egyik oldalról a félelmüket emelték ki, hogy több nagyobb szennyező is kisebb vagy lassabb csökkentést fog kitűzni így, mivel a „Ha Amerika nem csinálja, mi minek csináljuk” mentalitás megerősödésétől tartottak.
De többen kiemelték az európai „zöld szerződés” és a kínai klímacélok pozitív kilátásait – Kína a március elején megtartott Országos Népi Gyűlésén ambiciózus terveket vezetett fel: a 14. ötéves terv keretein belül például 2030 előtt elérnék a legmagasabb kibocsátást, utána 2050-ig kívánják elérni a klímasemlegességet.
Ez egyszerre hatalmas lehetőség, de egyben felelősség és teher is.
Részben erre a „teher” narratívára támaszkodott Trump a kilépés megalapozásában, ahol végig azt hangsúlyozta, hogy az önként meghozott szennyezéscsökkentési célok olyan béklyót helyeznek az iparágakra, melyet nem vállalhat fel egy felelős vezető sem. Ezzel párhuzamosan pedig kifogásolta a többi aláíró szerepvállalását is, főleg Kínáét – ez kezdett el változni az elmúlt hónapok és évek alatt.
Ez pedig egy érzékeny pont a vitában.
Ha ugyanis az ipari forradalmat vesszük az ember okozta klímaváltozás kezdetének, akkor Amerika és az Európai Unió országai voltak eddig a legnagyobb aggregált szennyezők. De ha napjainkat nézzük, most már Kína a legfőbb széndioxid-kibocsátó.
Azért Amerika továbbra sem állt az egész mozgalom élére. Csökkent ugyan a kibocsátás, javultak a mutatók, de még mindig a károsanyag-kibocsájtás közel a 15 százalékáért felelős a világ országai közül, míg Kína esetében ez a szám 28-30 százalék körül mozog. Az ideális megoldás természetesen a kollektív felelősség lenne, ahol minden ország – nem csak a jelentős szennyezők – felismernék eddigi és jelenlegi cselekedeteik súlyát, de a realitás talaján maradva erre az esély szinte egyenlő a nullával.
A továbbiakban röviden a fogolydilemma segítségével próbálom vizualizálni az egyezmények körüli „akadozást”.
Tegyük fel, hogy „A” és „B” fogoly egy-egy ország. Ahogy az ábrán is látjuk, annak függvényében, hogy versengenek vagy kooperálnak, négy lehetséges kimenetel lehet: szabadulás, kis büntetés, közepes vagy nagy büntetés. Vagyis a négy lehetőségből háromszor veszítünk, egyszer nyerünk.
Ha versengünk, akkor vagy szabadulunk, amennyiben a másik kooperál; vagy pedig a közepes, ötéves büntetést kapjuk, ha ő is verseng.
Ha kooperálunk és a másik fogoly is kooperál, mindketten a legkisebb, egyéves büntetést kapjuk, ha azonban ő verseng, míg mi kooperálunk, a legnagyobb, tízéves büntetés jut nekünk.
hiszen legrosszabb esetben is csak öt évet ülünk, annyit, mint a másik fogoly.
Amennyiben meg a másik fogoly jóhiszemű, és kooperál, azaz nem vall, mi viszont vallunk, azaz versenyzünk, akkor szabadulunk. De ha erre mi rájöttünk, akkor feltételezhető, hogy ő is rájön, így ő is versengeni fog mindig. Ezáltal biztosított, hogy 5 évet ülünk mindketten.
Azonban van egy másik ilyen „egyensúlyi” helyzet is: ha mindketten hallgatunk, akkor is ugyanannyit, de a legkisebb időt varrják a nyakunkba. Az „ugyanannyi” fontos kifejezés itt. A mi percepciónk ezáltal az lesz, hogy a döntésünk ellenére a másik nem került jobb helyzetbe. Így pedig könnyebben fogadjuk el a büntetést.
De közel kétszáz ország esetén mégis hogyan történhet meg ez a stratégiaváltás? Az egyik fontos eltérés az elméleti fikció és a valóság között, hogy itt nem egyenlő felek állnak egymás mellett vagy egymással szemben. Hogyan is lehetne egyenlő az USA és a kis óceániai köztársaság, Kiribati? Vagy csak hasonlítsuk össze az Európai Unión belüli tagállamokat: Németország és Magyarország sem tekinthető egyazon szinten lévő „foglyoknak”.
Így a jelentősebb gazdaságok/szennyezők szerepe fokozott mértékben felerősödik, miközben a kisebbek jogosan érzik majd azt, hogy
Ha a legnagyobb játékosok nem mutatnak megfelelő és egységes példát, nehezen várható el, hogy a többiek is megfelelő viselkedést tanúsítsanak. Emiatt Amerika felelőssége továbbra is számottevő ebben a kérdésben, ezért is pozitív fejlemény Biden első elnöki tette, amivel újra elindult az úton, hogy betöltse a globális példa szerepét. Ha a fontosabb szereplők azonos stratégiát folytatnak, képesek lehetnek kikényszeríteni azt a kisebb országokkal szemben is.
Viszont a felelősség nem Amerikáé egyedül. Hiba lenne nem úgy tekinteni rá, mint elsőre az egyenlők közt, és egészen addig,
Egyelőre nem látható, hogy a gyakorlatban milyen hatással is lesz a csatlakozás a többi ország vállalásaira.
2020-ban kellett volna a következő kör NDC-t (nationally determined contributions) – nemzeti vállalást – benyújtani, de eddig csak kevesen tették ezt meg. Feltehetően a koronavírus miatt késnek a dokumentumok, így, ha miután ezek beérkeztek – kiváltképp Amerika és Kína esetében – lehet majd csak spekulálni, összehasonlítva őket az elsővel. Addig is maradnak az állami kommunikációk. Egy év múlva mindenképp érdekes lesz visszatekinteni, addigra talán sikerül tovább haladni a célok által kijelölt úton.
NYITÓKÉP: The White House / Facebook
Olvass még a Paradigma Intézettől az Azonnalin & kövesd őket!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.