Emlékszünk? De mire?

Techet Péter

Szerző:
Techet Péter

2021.03.15. 09:20

Az emlékezetpolitika kiszínezi a múltat. 1848 öröksége így lett a hajdani szupranacionális államiság vége. A hazából kikerültek a nemzetiségek, és a jobboldal számára a baloldal, a parasztság vagy a munkásság se kerülhetett be oda.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A mostani járványhelyzet némileg megnehezíti, hogy március 15-ét a magyarság azzal töltse, amivel illendő: vásárolni menni Parndorfba vagy kávézni Bécsbe. De nagy tüntetésekre se lehet menni – pedig egy lockdown idején akár még értelmet is nyerhetnek az erőltetett párhuzamok a forradalommal és szabadságharccal.

Nyáry Krisztián írta meg szép esszéjében az Azonnalin, hogy 1848-ban az embereket bizonyosan jobban foglalkoztatta az akkor tomboló kolerajárvány, mint a sokak által március 15-én nem is észrevett „forradalom” (a bécsi március 13-i forradalom lebutított remake-je). Ráadásul még a szabadságharc alatt is a szifilisz volt az egyik legfontosabb hír, amely magyar és aztán orosz oldalon egyaránt szedte az áldozatait – elvégre a katonaembernek mindkét táborban voltak magánvágyai is. Mindez persze azt is jelenti, hogy

amit történelemként ismerünk, az a kor embere számára talán csak egy mínuszos hír.

A történelem éppen ezért legtöbbször emlékezetpolitika: szerencsésebb esetben tudományos vitákban, szerencsétlenebbekben pedig politikai döntéssel alakul ki, hogy mire emlékezik az utókor az elmúlt eseményekből.

Magyarország – mivel mindenkori jelene nagyon ritkán volt fényes – sokszor menekült emlékezetpolitikába. Így lettünk mi Attila népe, a törököket kiverő, Európa védői vagy a kommunizmust 1956-ban lebontani kezdők. Persze egyik se igaz (Attila népe kihalt, a törököket egy közös európai hadsereg verte ki, 1956-ban pedig a kommunizmus győzött és maradt még hatalmon 33 éven át) – de

az emlékezetpolitikák különösen kedveltek azon népek körében, amelyek legfeljebb a múltjukat tudják kiszínezni, ha már a jelenhez és a jövőhöz nincs sok hozzáfűznivalójuk.

1848/1849 kapcsán azonban még inkább megjelenik az a probléma, hogy mennyire csak a saját történetmeséléseinkbe vagyunk belezárva. Ami Pesten forradalom volt – és ma is akként ünneplődik –, az Budán legfeljebb randalírozásnak számított, az ország nagyrészén meg még nagyobb hír se lett. Ami aztán szabadságharc lett, az horvát, szlovák vagy román olvasatban etnikai háború.

Mivel a magyar történetírás – tisztelet az olyan kivételeknek, mint Trencsényi Balázs vagy Egry Gábor – nagyrészt beragadt a nemzeti historiográfiába, maga is hozzájárul a nemzeti mítoszok fenntartásához. A mai napig hiányoznak azok az alapművek, amelyekben 1848/1849 más szemszögből jelenne meg. Mit gondoltak a horvát nemzeti liberálisok, akik szabadságot akartak, de éppen a Habsburgok alatt, függetlenül a magyaroktól? Miért szakadtak le azon szlovákok, akiknek még a 19. század elején is erős „hungarus” tudatuk volt? Milyen volt akkor nőnek lenni, mit csináltak a beszállásolt katonák a falvakban? Stb.

1848 öröksége így legfeljebb a szupranacionális magyar állameszme vége lett

– meg persze a kiegyezés utáni korszak emlékezet- és szimbolikus politikai vitáinak gyűjtőpontja, amelyben olyan igen fontos kérdések jelentek meg, mint hogy milyen minőségében lehet Kossuth Lajost eltemetni, vagy kell-e magyarnyelvű hadsereg is a közös mellé.

Az etnikai nacionalizmus pedig eközben felülírta a nemzeti liberalizmust:

a „haza” csak a magyar dzsentriket jelentette

(magyar paraszt, munkás, ahogy az összes nemzetiség – a fiumei olaszság kivételével – ki volt belőle rekesztve), a „haladás” gondolata pedig eltűnt. Ez persze ahhoz is hozzájárult, hogy

az a magyarság, amelynek 1848-ben nagyon is jó volt a sajtója nyugati liberális és baloldali körökben

Marx Károly is nekik drukkolt a szlávokkal és Habsburgokkal szemben –, 1918-ra egy reakciós, antidemokratikus, nemzetiségeket és osztályokat elnyomó imidzset nyert. Az, hogy a magyar baloldal nehezen találja meg magát a nemzeti gondolatban, a jobboldal számára pedig a nemzet ma is egy etnikai és klasszicista kategória, sokban ide vezethető vissza.

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek