Az emlékezetpolitika kiszínezi a múltat. 1848 öröksége így lett a hajdani szupranacionális államiság vége. A hazából kikerültek a nemzetiségek, és a jobboldal számára a baloldal, a parasztság vagy a munkásság se kerülhetett be oda.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A mostani járványhelyzet némileg megnehezíti, hogy március 15-ét a magyarság azzal töltse, amivel illendő: vásárolni menni Parndorfba vagy kávézni Bécsbe. De nagy tüntetésekre se lehet menni – pedig egy lockdown idején akár még értelmet is nyerhetnek az erőltetett párhuzamok a forradalommal és szabadságharccal.
Nyáry Krisztián írta meg szép esszéjében az Azonnalin, hogy 1848-ban az embereket bizonyosan jobban foglalkoztatta az akkor tomboló kolerajárvány, mint a sokak által március 15-én nem is észrevett „forradalom” (a bécsi március 13-i forradalom lebutított remake-je). Ráadásul még a szabadságharc alatt is a szifilisz volt az egyik legfontosabb hír, amely magyar és aztán orosz oldalon egyaránt szedte az áldozatait – elvégre a katonaembernek mindkét táborban voltak magánvágyai is. Mindez persze azt is jelenti, hogy
A történelem éppen ezért legtöbbször emlékezetpolitika: szerencsésebb esetben tudományos vitákban, szerencsétlenebbekben pedig politikai döntéssel alakul ki, hogy mire emlékezik az utókor az elmúlt eseményekből.
Magyarország – mivel mindenkori jelene nagyon ritkán volt fényes – sokszor menekült emlékezetpolitikába. Így lettünk mi Attila népe, a törököket kiverő, Európa védői vagy a kommunizmust 1956-ban lebontani kezdők. Persze egyik se igaz (Attila népe kihalt, a törököket egy közös európai hadsereg verte ki, 1956-ban pedig a kommunizmus győzött és maradt még hatalmon 33 éven át) – de
1848/1849 kapcsán azonban még inkább megjelenik az a probléma, hogy mennyire csak a saját történetmeséléseinkbe vagyunk belezárva. Ami Pesten forradalom volt – és ma is akként ünneplődik –, az Budán legfeljebb randalírozásnak számított, az ország nagyrészén meg még nagyobb hír se lett. Ami aztán szabadságharc lett, az horvát, szlovák vagy román olvasatban etnikai háború.
Mivel a magyar történetírás – tisztelet az olyan kivételeknek, mint Trencsényi Balázs vagy Egry Gábor – nagyrészt beragadt a nemzeti historiográfiába, maga is hozzájárul a nemzeti mítoszok fenntartásához. A mai napig hiányoznak azok az alapművek, amelyekben 1848/1849 más szemszögből jelenne meg. Mit gondoltak a horvát nemzeti liberálisok, akik szabadságot akartak, de éppen a Habsburgok alatt, függetlenül a magyaroktól? Miért szakadtak le azon szlovákok, akiknek még a 19. század elején is erős „hungarus” tudatuk volt? Milyen volt akkor nőnek lenni, mit csináltak a beszállásolt katonák a falvakban? Stb.
– meg persze a kiegyezés utáni korszak emlékezet- és szimbolikus politikai vitáinak gyűjtőpontja, amelyben olyan igen fontos kérdések jelentek meg, mint hogy milyen minőségében lehet Kossuth Lajost eltemetni, vagy kell-e magyarnyelvű hadsereg is a közös mellé.
Az etnikai nacionalizmus pedig eközben felülírta a nemzeti liberalizmust:
(magyar paraszt, munkás, ahogy az összes nemzetiség – a fiumei olaszság kivételével – ki volt belőle rekesztve), a „haladás” gondolata pedig eltűnt. Ez persze ahhoz is hozzájárult, hogy
– Marx Károly is nekik drukkolt a szlávokkal és Habsburgokkal szemben –, 1918-ra egy reakciós, antidemokratikus, nemzetiségeket és osztályokat elnyomó imidzset nyert. Az, hogy a magyar baloldal nehezen találja meg magát a nemzeti gondolatban, a jobboldal számára pedig a nemzet ma is egy etnikai és klasszicista kategória, sokban ide vezethető vissza.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.