Miért olyan nehéz szabályozni a Facebookot?

A Facebook jogi regulázása nem fogja megoldani azt a politikai megosztottságot, amely a túlzón sértő megszólalások és a politikai motivációjú álhírek mögött van. Ne is reménykedjünk benne.

 Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha csak a legutolsó pár hónapot nézzük, a nagy platformok és ezen belül a Facebook körül is szinte folyamatos botrányok vannak. Legutóbb Trump elnök kitiltásától, majd a Facebook látványos ausztráliai csörtéitől volt hangos a sajtó. Ha pedig visszatekintünk az elmúlt – mondjuk – öt évre, akkor azt látjuk, hogy az egyik hatósági eljárás érte a másikat, és lényegében már nincsen ország, amely ne bírságolta volna meg a Facebookot ilyen vagy olyan okokból, beleértve az EU Bizottságát is. A botrányokkal és a bírságolással egyidőben pedig szinte mindig elhangzik, hogy „a Facebookot szabályozni kell”.

A ránk zúduló információáradatból nagyon nehéz kihámozni, hogy tulajdonképpen mi is akkor a probléma a Facebookkal, és a laikus számára talán nem világos, hogy vajon miért nem lehet egyszerűen hozni egy törvényt, amely megoldja ezeket a gondokat. Mi az oka annak, hogy az EU, de az USA hatóságai is évek óta küzdenek a nagy techcégekkel, de eddig csak a bírságolásig tudtak eljutni, ami – valljuk meg – nem épp a legkreatívabb jogi megoldás, különösen ha utána a gyakorlat ugyanúgy folytatódik.

Ebben az írásban ezt szeretném megmagyarázni, és ennek kapcsán két témakörről szeretnék beszélni.

Először is arról, hogy

Az azonban igaz, hogy a szabályok egy része kissé elavult, és van egy sor olyan jellegzetessége a nagy platformoknak, amely miatt a régi szabályok átértelmezésére, vagy új személetű alkalmazására, esetleg szigorúbb kikényszerítésére lesz szükség.

Ennél azonban sokkal érdekesebb az, és ez az írásom fontosabb mondanivalója, hogy van sajnos egy sor olyan probléma, amelyeket nem lehet jogi szabályokkal megoldani, mert ezek olyan dilemmákra és értékválasztásokra, világképekre és narratívákra futnak ki, melyek megoldását illetően a politikai közösség is nagyon megosztott, és ezt a megosztottságot nem lehet jogalkotással megszüntetni.

A Facebook nem szabályozatlan

A jelenlegi narratíva sokszor azt sugallja, mintha a Facebook valamiféle szabályozási űrben tevékenykedne, pedig ez egyáltalán nincsen így. Kétféle szabályrendszer is vonatkozik rá.

Először is vonatkoznak rá azok a jogi szabályok amelyek minden más vállalkozásra és (interneten nyújtott) szolgáltatásra vonatkoznak. Így például a Facebooknak is be kell tartani az adatvédelmi jogszabályokat, vagy a Facebook ugyanúgy nem folytathat a versenytársakat kiszorító tisztességtelen piaci gyakorlatokat, ahogy bármilyen más társaság sem. Nem vásárolhatja fel például a versenytársait azért, hogy azután „kivégezze” őket. A jelenleg az USA-ban ellene folyó pernek éppen ez az egyik oka és vezérmotívuma.

Másrészt speciális szabályok is vonatkoznak rá, kifejezetten mint „információs társadalommal összefüggő” (speciális internetes) szolgáltatásra. Ezek szerint a szabályok szerint a Facebook „tárhelyszolgáltató”. Erre még visszatérek.

De akkor mi a baj?

A bajokat kétfelé kell osztanunk.

Először is a platformok és benne a Facebook olyan új jelenség, amelyre a jog nem volt felkészülve.

De közben persze telefonhálózat, piactér, kis- és nagy vállalkozások kirakata, televízió, újság, tárhelyszolgáltató és ki tudja, mi minden más, a „régi” fogalmaink szerint.

Milyen szabályokat alkalmazzunk egy ilyen szörnyetegre? A célok és a megoldandó problémák ugyan viszonylag világosak, de a szabályokat vagy nagyon nehéz betartatni, vagy – mivel még a régi, „offline világra” lettek modellezve – kicsit át kellene őket alakítani. Itt tehát nem feltétlenül vadonatúj szabályok kellenének, hanem a régi elvek érvényesítésére új jogi megoldásokat kellene találni, esetleg a régi szabályokat új szemléletmóddal kellene értelmezni, vagy új jogérvényesítési mechanizmusokra lenne szükség.

+ Gondot jelent például, hogy a platformok nem fizetnek adót azokban az országokban, ahol tevékenykednek, mert az adózást alapvetően a nemzetállami fizikai térre modellezték.

+ Probléma, hogy a platformok többsége a szolgáltatását ingyen nyújtja, illetve az ellenértéket a személyes adataink jelentik – amely ugyanakkor nem áru, nem „dolog” a jog alapján, azaz valójában nem viselkedhetne ellenértékként, és az ingyenes dolgokra a jog teljesen másként tekint, mint a „fizetősekre”.

+ Probléma az is, hogy a platformok világában sokkal könnyebben alakulnak ki monopóliumok, amelyeket nagyon nehéz utána lebontani.

+ Vagy problémaként kell megemlíteni a platformok egészen elképesztő adatéhségét, amely abban nyilvánul meg, hogy szinte minden felhasználói aktivitást naplóznak, amellyel a hagyományos adatvédelmi jog nem nagyon tud mit kezdeni az olyan elveivel, mint a felhasználó „informált hozzájárulásának” vagy a „adattakarékosságnak” az elve.

+ Végül megemlítem a közelmúltban Ausztráliában fellángolt vitát, amelynek lényege, hogy a Facebook úgy húz hasznot a médiavállalkozások által előállított tartalmakból, hogy maga egy fillérrel sem járul hozzá ezekhez.

Nehéz tehát ezekkel a problémákkal mit kezdeni, de nem lehetetlen. A legtöbbjük legalábbis elvileg megoldható, és szinte biztos, hogy lesz is rájuk valamilyen megoldás. Az online szolgáltatások adóztatásának kezdenek kialakulni az új módjai, és a Facebookot is szorongatják. Az újfajta monopóliumok lebontásának egészen biztosan meg fogják találni a módját a versenyhatóságok, mert már most is igen intenzíven keresik.

Az adatvédelemnek valószínűleg szintén új módszerekre lesz szüksége, hogy a platformok világában is megőrizhesse végső célját, a felhasználó magánszférájának sérthetetlenségét, és információs önrendelkezési jogát, de előbb-utóbb meg fogják ezeket találni a szabályozók. A médiavállalkozások részeltetése a platformok hasznából többféle módon – kényszerszerződésekkel vagy adóztatással – is megoldható.

Ezek az új módszerek, szemléletmódok, szabályok és értelmezések most vannak kialakulóban a jogban. Izgalmas lenne ezeket is végigvenni, most azonban mégsem teszem, mert ennél érdekesebbek azok a problémák, amelyeknek szerintem nincsen jó jogi (és itt hangsúlyozom, hogy jogi) megoldása.

Amikre nincs jogi megoldás

Bármennyire is kétségbeejtően hangzik, vannak olyan problémák, amelyek jogi eszközökkel lényegében megoldhatatlanok, mégpedig azért, mert

Ezek közül kettőt említek: a sértő szólásokat és az álhíreket.

Ami a sértő szólásokat illeti, Török Bernát Telexen megjelent írása sorra veszi azokat a szempontokat, amelyek mentén az eddigi alkotmányos gyakorlat ezeket kezelte. A végső konklúzió az, hogy a sértő szólás alapvetően nem jogellenes, különösen nem, ha a közéleti viták része, és a Facebooknak nincs joga elhallgattatni ezeket.

A sértő szólások jogi határai országról országra változhatnak (van, ahol a vallásgyalázás bűncselekmény, máshol nem, van, ahol a holokauszttagadás az, máshol nem, stb.), de az egyes országok speciális tilalmait leszámítva, amíg nem egyértelműen veszélyes egy megszólalás mások testi épségére, egészségére, addig a szólás általában megengedett, főleg akkor, ha a közügyekhez köze van. Különösen a politikusoknak és a közszereplőknek kell sokat elviselniük ezekből a sértő szólásokból. Emögött az a megfontolás és igazolás áll, hogy

A sértő szólások esetén rengeteg tényező van, ami mérlegelést igényel, ha mondjuk egy bíróság próbálja megítélni, hogy mikortól jogsértő egy szólás. Azt, hogy jelentett-e valódi veszélyt mások testi épségére, azt, hogy mennyire közügy a téma, ha speciális tilalmak vannak az adott országban, például az önkényuralmi jelkép használata, akkor azt, hogy ennek mi volt a kontextusa, és így tovább.

Hasonló az eset az álhírekkel. Az álhírek, amellett, hogy persze vannak elég egyértelmű esetei is,

Ami kontrafaktuális (tényellenes), az álhír, ami viszont vélemény, az nem lehet álhír. Itt most nem mennék mélyebben bele ebbe a témába, csak jelzem, hogy maga a tény-vélemény elhatárolás is milyen nehéz (a bíróságok is sokat küszködnek vele), de ha még sikerül is: vajon valóban el kell azokat hallgattatni, akik szamárságokat beszélnek?

Bovet és Makse a Nature Communicationsba írt kiváló tanulmánya szerint – amelyben 2,2 millió felhasználó 170 millió tweetjét elemezték az amerikai elnökválasztás évében – a tweetek 25 százaléka vagy álhír, vagy extrém módon elfogult, és az ilyen hírek sokkal gyorsabban terjednek a közösségi hálózatokon, mint a „normál” hírek. A kérdés nemcsak az, hogy hogyan különítem el egymástól az „extrém módon elfogult” tweetet az álhírtől (hiszen az előbbit senki nem akarná betiltani), hanem az is, hogy ténylegesen ki fogja ezt csinálni, és majd tényleg eltünteti-e a tweetek (posztok) 25 százalékát. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Facebook eddigi minden kísérlete elbukott az álhírek kordában tartásával kapcsolatban.

Nagyon nehéz megítélésű jelenségekről van tehát szó, amelyekben gyakran a bíróságok is nehezen döntenek. De elvileg a Facebooknak nem kell ezekkel a dilemmákkal szembenéznie, hiszen jelenleg jogilag úgynevezett közvetítő szolgáltató, aki nem felelős a rajta zajló dolgokért, csak akkor, ha figyelmeztetik arra, hogy valamilyen jogsértés történt. Ebben az esetben köteles eljárni (például levenni a jogsértő tartalmat) – de csak ekkor.

Ezért ne kötelezzük a Facebookot a tartalom monitorozására!

Először is játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha a szabályozásnak ezt a „középpontját”, a bejelentésre történő cselekvés („notice and action”) felelősségi formáját változtatnánk meg, és köteleznénk a Facebookot arra, hogy folyamatosan monitorozza a rajta zajló folyamatokat, posztokat, és folyamatosan távolítsa el a sértő beszédet és az álhíreket.

Hiszen önként vállalt, azaz magánjogi szerződésben kikötött folyamatos nyomon követés és előzetes kitiltás már most is van olyan tartalomtípusok (pl. gyermekpornográfia vagy egy gyilkosság közvetítése) esetén, amelyek még a levételig sem maradhatnak fent, mert akkora károkat okozhatnak. Ezzel a szabályozással épp azt a hatalmas szürke zónát tudnánk megszüntetni, amely most a vitákat kiváltja.

Csakhogy ez a megoldás nyilvánvalóan azt eredményezné, hogy a Facebook

A statisztikák szerint éppen ez történt 2016-ban, amikor a párizsi és brüsszeli terrortámadások után az EU egy „gyűlöletbeszéd-kódexet” tukmált finoman rá a nagy szolgáltatókra.

A kódex érvényesülését azután öt körben megmérték, és az eredmény – nem meglepő módon – az lett, hogy a szolgáltatók egy idő után lényegében minden bejelentett posztot töröltek. A Facebook esetén ez az arány az öt mért kör, egyetlen év leforgása alatt 24 százalékról 87 százalékra nőtt.

És ezt még csak a bejelentések kivizsgálásával kapcsolatos apró változtatás idézte elő! Képzeljük el, mi lenne, ha a folyamatos megfigyelési kötelezettség, és ezekért való felelősség lenne a főszabály. Számomra világos, hogy ez egy elég ijesztő valódi cenzúrához vezetne. Nem véletlen, hogy az EU az új, készülő szabályaiban sem vezeti be az általános nyomon követési kötelezettséget, marad a „bejelentés és cselekvés” szabályánál.

Két reálisabb szabályozási lehetőség

Ha azonban ezen a tartalmi-felelősségi konstrukción (korlátozott felelősség) nem lehet változtatni, akkor két részterület marad, amelyen lehet próbálkozni. Egyrészt, hogy megengedjük-e és milyen tartalommal, hogy legyen valamilyen önként vállalt kötelezettség és belső szabályzat, házirend és ehhez kapcsolódó moderálás, másrészt lehetőségünk van pontosítani és gyorsítani magán az „értesítésre cselekvési” eljáráson. Nézzük e két lehetőséget.

Az első ötletnél a kérdés tehát az, hogy tartalmi mércének kizárólag az egyes államok törvényei számítsanak, vagy

Például olyanokat, hogy akkor is eltünteti a gyűlöletbeszédet, ha az egyébként nem alkalmas közvetlen veszély okozására, vagy eltünteti a meztelenséget, függetlenül attól, hogy ez egyébként nem tilalmas, vagy hogy leszedi a másokat trágár módon szidalmazó posztokat. Jelenleg ez a helyzet: a Facebook magánjogi szerződést köt a felhasználókkal, akik elfogadják ezeket a többletkötelezettségeket.

Sokan vannak azonban, akik azt mondják: a Facebook maradjon a kaptafánál, és szorítkozzon az állam törvényeinek a betartására: nem szabadna neki megengedni, hogy saját szabálykönyvet alkalmazzon. Ha a jogszabályok szerint valami nem tiltott, az igenis legyen szabad – a Facebookon is. Ez a „minimalista”, vagy liberális álláspont. Azt pedig, hogy a Facebooknak igenis joga van ennél szigorúbb mércéket alkalmazni, hiszen itt egy magánjogi szerződés van, és aki felmegy a Facebookra, az vállalja, hogy betartja a Facebook szabályait azért, hogy a Facebook „biztonságos hely maradhasson”, ezt pedig nevezhetjük „aktivista” álláspontnak.

Mindkét álláspont ellen és mellett is lehet hozni érveket. A „magánjogias” személetmód ellen azt, hogy a Facebook a demokratikus nyilvánosság terévé változott – sokak szerint szinte közmű lett –, és már régen nem az ő és a felhasználók belügye ez a kérdés. A „liberális” álláspont mellett pedig azt, hogy kvázi közműként, a nyilvánosság egyik legfontosabb aktoraként nem döntheti el mindenféle általa kreált többletkritériumok alapján, hogy ki szólalhat meg és ki nem.

Ehhez a kérdéshez ráadásul szorosan kapcsolódik, hogy akár a törvények, akár a törvények + szabályzat a mérce, a moderálás lehet előzetes, és utólagos is. Ahogy fentebb láthattuk, a Facebooknak egyébként nem lenne kötelezettsége még a nyilvánvalóan jogsértő tartalmakat sem letiltani – csak értesítésre.

De lehetne hozni olyan szabályt, hogy semmilyen előzetes moderálásra nincsen lehetősége. Ugyanakkor nem véletlen, hogy ez fel sem vetődik: nincs olyan ember, aki azt mondaná, hogy a gyermekpornográfiával is meg kellene várni a bejelentést. De azért az már megint csak nagy dilemma, és itt visszaugrunk az első kérdésre, hogy mi számítson extrém esetnek?

A gyermekpornográfia egyértelmű eset, de sajnos egy csomó olyan van, amely nem az, és ebben a kérdésben sajnos nem igazítanak el az állam jogszabályai, mert ebbe olyan jogsértések is beletartoznak, mint a (vélt) szerzői jogsértések, a (vélt vagy valós) rágalmazás, az önkényuralmi jelkép a Heineken-söröscímkén és a sok-sok gyűlöletbeszédnek (is) minősíthető érdes megszólalás.

A határesetekben nem az kellene, hogy legyen inkább a főszabály, hogy csak utólag lehessen ezeket moderálni? Ráadásul tudjuk, hogy a moderálás vagy gépekkel, vagy túlterhelt, frusztrált, és egy-egy poszttal 10 másodpercet töltő moderátorokkal történik.

Bevonhatjuk a bíróságokat, de akkor elveszik a pillanat mámora

A végső konklúzió az, hogy tartalmi kérdéseknél, akárhogy tesszük fel őket, azt látjuk, hogy nagyon megosztott minden politikai közösség: nemcsak a magyar. Általában az „aktivista” (beavatkozó) álláspontot inkább a baloldali, míg a „minimalista” (liberális) álláspontot inkább a jobboldali politikai tábor vallja, de egyiknek sincsenek mindent eldöntő érvei. Mivel az egyes álláspontok erősen kötődnek bizonyos világnézetekhez is, minden beavatkozás mögött lehet rossz szándékot, vagy rövid távú politikai hasznokat feltételezni.

A jelenlegi megoldásnak – magasabb mércék, kevesebb érdes vélemény, erősebb, olykor egészen erős moderálás – véleményem szerint alapvetően nem politikai oka van a Facebook részéről, hanem az költség-hasznon kalkulus eredménye. A Facebook

Mivel ezt a kérdést nem lehet jól eldönteni, én maradnék a status quónál, de kötelezném arra a Facebookot, hogy számoljon rendszeresen be a moderálási gyakorlatáról, és magyarázza el azt. Az EU épp ilyen új szabályokat akar hozni.

A másik beavatkozási lehetőség, hogy finomítunk a kitiltási és posztletiltási eljáráson. Például előírjuk, hogy az értesítési-cselekvési eljárás előtt tájékoztatni kell az érintettet, és meg kell engedni, hogy kifejthesse álláspontját, sőt lehetőséget kell adni arra, hogy belső és külső fórumon (például bíróság előtt) támadhassa meg a döntést. Akár egy hatósági fázist is be lehet a bíróság előtt iktatni. És ki lehet mondani, hogy ameddig nincsen külső döntés, ne lehessen elhallgattatni senkit. Vagy épp ellenkezőleg, amíg nincsen döntés, nem kerülhet ki a poszt.

Ez az eljárási és szervezeti kérdésekre koncentrálás már ígéretesebb útnak mutatkozik, és nem véletlen, hogy az EU is ezen a nyomon halad, sőt a hírek szerint a magyar kormányzat is ezzel fog próbálkozni. (Szöveg még nincsen, így nem tudjuk a részleteket.) De látnunk kell, hogy ez sem problémamentes.

Az első esetben (a poszt kikerül) ugyanis az a baj, hogy indokolatlanul hosszú ideig elhúzódhat az egész, és néhány nap alatt az egyébként utólag jogellenesnek minősített poszt „virálissá” válhat és milliónyi példányban replikálódhat. A második esetben pedig (a poszt nem kerül ki) bármilyen gyors eljárás is gyakran teljesen el fogja venni a megszólalás aktualitását, ezzel okafogyottá téve azt.

A közösségi média a pillanat mámorában él, és rajta az emberek is. A pillanathoz képest pedig bármilyen gyors bírósági, hatósági eljárás is lassú lesz. Ezzel tehát nem az a gond, hogy a közösség lenne megosztott a kérdésben, inkább az, hogy

Ez tehát a két beavatkozási lehetőség, amellyel a „szüntessük meg a káros tartalmakat a közösségi médiában” versus a „számoljuk fel a cenzúrát a közösségi médiában” dilemmát megoldhatnánk. (Vagy cakompakk betiltjuk a Facebookot, ahogy a kínaiak – no jó, csak vicceltem.) Úgy tűnik, hogy egyedül a harmadik (részletesebb eljárás, bírói felülvizsgálat) az, amely még talán jobb eredményre vezethet, mint a jelenlegi rendszer, de ez sem biztos.

Emiatt is gondolom azt, hogy egyfelől érdemes lenne megvárni az EU erőfeszítéseinek végeredményét, amelyet széleskörű konzultáció és előkészítés előzött meg, és hatalmas szakértői apparátus dolgozik rajta – hátha elő tudnak állni valami innovatív megoldással. Másrészt viszont tudnunk kell, hogy ez a szabályozás talán enyhít majd itt-ott a helyzeten, de a dilemmát magát, mivel az politikai karakterű, és végső soron igen mélyen húzódó értékválasztásokig fut ki, nem számolja fel.

A Facebook jogi regulázása nem fogja megoldani azt a politikai megosztottságot, amely a túlzón sértő megszólalások és a politikai motivációjú álhírek mögött van. Ne is reménykedjünk benne. Ennek a végzetes megosztottságnak a tompításán nekünk, a politikai közösség tagjainak kell dolgoznunk.

A szerző az NKE Információs Társadalom Kutatóintézetének kutatója. Ha vitatkoznál vele vagy hozzászólnál, írj nekünk!