Épp az összefogott ellenzék teremt létjogosultságot a rajtuk kívül álló pártoknak

A hatpárti szövetség felejtse el, hogy azokat az ellenzéki vetélytársakat árulózza, akik azoknak a voksait kérik, akikre ők úgysem számíthatnának.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Kiderült, milyen szabályok szerint zajlanak majd az ellenzéki összefogás előválasztásai. Ez azért is jó, mert végre lezárhatja a meddő vitákat két eddig evidens kérdés körül:

1. Az országgyűlési választásokon pártok indulnak, civileknek, a pártpolitikán kívül állóknak ezen a pályán nincs hely.

2. A pártok feladata, hogy választóikat képviseljék. Mások képviseletét nem vállalhatják, de éppen ezért nem is várhatják el, hogy azok is rájuk szavazzanak, akiket nem képviselnek.

Az összefogott pártok közleményéből kiderülő legfontosabb új információ, hogy az előválasztáson „civilek is elindulhatnak, akiknek a hatékony közös kormányzás érdekében előre jelezniük kell, hogy a hat szervező párt leendő frakciói közül melyikhez kívánnak csatlakozni a parlamenti munka során. A közös kormányzás ugyanis közös felelősséget is jelent”.

Sokan csalódottan veszik ezt tudomásul, azt hangsúlyozva, hogy az a jelölt, akinek mindenképpen csatlakoznia kell majd valamelyik párthoz, eleve nem lehet civil. Mások a szervező pártok szűkkeblűségét kárhoztatják, amellyel kizárják, hogy rajtuk kívül más pártok is részt vegyenek az előválasztáson. (Illetve persze elindíthatják jelöltjeiket, akiket – ha az elő-, és a rendes választásokat is megnyerik – rögtön át is adhatnak egy másik pártnak.) Velük szemben Márki-Zay Péter – akinek mozgalma is ebbe a helyzetbe került – vállalja ezt a feltételt, mert szerinte „az országgyűlési választások rendszeréből és szabályaiból következik, és ezért szükséges”.

Az ugyanis valóban nehezen vitatható, hogy, ha hat párt megállapodást köt arról, hogy saját pénzükön, saját infrastruktúrájukkal, eszközeikkel és aktivistáikkal lefolytat egy előválasztást, akkor nem várható el tőlük, hogy ebbe hetedik, nyolcadik, sokadik szereplőt beengedjenek. Az meg pláne nem, hogy abban se lehessenek biztosak, hogy a mindannyiuk közös erőforrásaival kampányoló és esetleg diadalmaskodó közös jelölt végül melyikükhöz csatlakozik – egyáltalán hű marad-e az összefogáshoz? Ilyen kockázatot a politika értelmezési tartományán belül senki sem vállal – aki pedig igen, az magát helyezi kívül a politika értelmezési tartományán.

Tegyük hozzá: valójában jó eséllyel annak se lesz túl sok jelentősége, hogy a ki melyik frakciót jelöli meg. A jelölt alkalmassága, relatív tisztessége, helyi beágyazottsága és bizalmi indexe komolyan befolyásolhatja az ellenzék esélyeit az adott választókerületben – ám, ha a győztes a második akadályt is sikeresen megugorva legyőzi a Fideszt, és bejut az Országgyűlésbe, akkor már majdnem mindegy, melyik képviselőcsoportban foglal helyet. „A közös kormányzás ugyanis közös felelősséget is jelent” – írják az összefogott pártok.

És ezzel akarva-akaratlanul elárulnak egy nagyon lényeges dolgot: ha 2022-ban az ellenzék nyer, akkor csak papíron lesz koalíciós kormányzás. Hiszen az abban részt vállaló pártoknak nem lehet egyetlen saját jogon bejutott képviselője sem, hiszen mind a listás, mind az egyéni jelöltek közösek lesznek. Ahogyan korábban már írtam: az a politikai erő, amely egy ilyen jellegű száz százalékos összefogás részévé válik, lényegében feladja saját önálló létezésének minden attribútumát.

Ez persze teljesen legitim döntés, amelyet sokféleképpen lehet indokolni, igazolni, rosszabb esetben kimagyarázni – pláne, miután a választási szabályokat őfelsége hamis ellenzéki zászló alatt hajózó kalóza, Volner János kezdeményezésére úgy módosították, hogy aki önálló országos listát szeretne, annak a választókerületek többségében egyéni jelöltet is muszáj állítania.

Akad itt azonban egy másik tanulság is, amelynek levonásával Márky-Zay Péter a szövetségre lépett ellenzék többi szereplőjéhez hasonlóan adós marad: ha már az előválasztási startpisztoly eldördülése előtt teljesen világossá tették, hogy közös jelölt csak a hat párt valamelyikének jelöltje lehet (hiszen aki nem az, annak is csatlakoznia kell valamelyikhez) – akkor

Ilyenek pedig egyrészt természetszerűleg eleve léteznek, és, amilyen intenzitással válik e hat párt egytorkú, egyhangú, egyszínű entitássá, könnyen lehet, hogy egyre többen lesznek.

Bármennyire is logikusak a most napvilágot látott feltételek, ezek lényegében őket fosztják meg attól, hogy az előválasztáson legalább néhány olyan jelöltet helyzetbe hozzanak, akik miatt aztán nyugodtabb lelkiismerettel húzhatják az ikszet az öszellenzékre.  Mégis, milyen alapon tennék számukra morális kötelességgé, hogy olyanokra voksoljanak, akik aztán a törvényhozásban nem őket képviselik? Nyilván sokan érzik úgy, hogy Orbánnál csak jobb jöhet – ám, akik kormánykritikus polgárként sem így vannak ezzel, azokat akár százezres nagyságrendben is távolt tarthatja az urnáktól ez a kínálat. Hacsak nem lesz kire voksolniuk – ha nem is a hatalomra kerülés reményében, de legalább azért, hogy valaki képviselje őket is, vagy egyszerűen csak protestszavazatként.

Most tették nyilvánvalóvá, hogy rájuk csak saját szimpatizánsaiknak érdemes szavazni, tehát aki nem az ő hívük, és nem akarja támogatni a Fideszt sem, az vagy egy harmadik, negyedik, akárhányadik listára szavaz, vagy otthon marad. Ez utóbbi pedig Orbánék érdekeit szolgálja. Hiszen bárhogyan is varázsolnak az „egységben az erő”, az „egy az egy ellen” mágikus hívószavaival, bárhogyan is kántálják az „egységbontás” és az „elveszett szavazat” átokzsoltárait: végső soron minden otthon maradt ellenzéki szavazó a kormányt erősíti.

A feladat tehát adott az összefogott és össze nem fogott ellenzéki pártoknak. Az előbbiek találjanak minél több győzelemre esélye jelöltet, akik legalább eggyel több szavazatot gyűjtenek, mint fideszes ellenfelük, és

Az összefogástól távol maradók pedig fejezzék be szépen a szájhúzogatást, és a sértődött nyünnyögést azon, hogy az előválasztásokon az ő jelöltjeik nem indulhatnak – és kezdjenek el sürgősen építkezni! A nagy ziccert most véletlenül épp az összellenzék passzolta a lábuk elé, de fotelból panaszkodva nem lehet gólt rúgni.

A szabályok világosak, a mezőny egyre letisztultabb. Most már csak az van hátra, hogy az összefogott és össze nem fogott ellenzéki pártok minél több ellenzéki szavazót vigyenek el az urnákhoz ’22 tavaszán. Mert az egyetlen valóban elveszett voks, az, amit le sem adnak.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!