A csehszlovák kormány Beneš elnökkel együtt Hágában találta volna magát

Hetvenöt éve írta alá Gyöngyösi János és Vladimír Clementis azt az egyezményt, amely lehetőséget adott Csehszlovákiának arra, hogy területéről magyar lakosokat telepítsen át Magyarországra. Bár Edvard Beneš elnök ennél jóval drasztikusabb lépéseket fontolgatott, a nemzetközi környezet csupán ezt a megoldást tette számára lehetővé. A második világháborút követő jogsértések, melyek a felvidéki magyarságot érték, napjainkig beárnyékolják a szlovák-magyar kapcsolatokat.

A második világháború alatt az emigráns csehszlovák kormány (élén Edvard Benešsel) nemcsak a németeket, hanem a magyarokat is felelősnek tartotta az első csehszlovák köztársaság felbomlasztásáért. Ezért

E terveiket azonban a győztes (nyugati) nagyhatalmak nem támogatták, így a fegyverszüneti egyezménybe sem kerültek bele.

Az 1944 nyarán létrejött Szlovák Nemzeti Tanács azonnal diszkriminatív rendeleteket hozott, melyek korlátozták a német és magyar nyelvhasználatot az oktatásban és az egyházi életben egyaránt. Az 1945 áprilisában megalakult csehszlovák kormány ún. kassai kormányprogramja már a kollektív bűnösség elve alapján helyezte kilátásba e két kisebbség felelősségre vonását. Augusztusban Beneš hírhedté vált elnöki rendeleteivel, azaz dekrétumaival meg is fosztotta őket állampolgárságuktól, majd ősszel már vagyonuk elkobzását is elrendelte.

Ennek az időszaknak a nyomasztó hangulatát adják vissza a neves felvidéki író, Fábry Zoltán sorai:

„Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket.

Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete.

És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket.”

(Fábry Zoltán: A vádlott megszólal. A cseh és szlovák értelmiség címére, 1946)

Ekkor vette kezdetét az első bécsi döntés óta a Felvidékre költözött magyarok internálása és visszatoloncolása. Ennek hatására 1945 júniusáig 31 780 fő hagyta el Csehszlovákiát úgy, hogy fél mázsában maximálták poggyászuk nagyságát. A kitelepítésekről szóló publicisztikák e ponton gyakran felhozzák azt az anekdotát, miszerint Beneš beszélt a magyarok ügyéről Sztálinnal, aki csak ennyit mondott: „A magyarokat meg kell büntetni! A magyar kérdés vagonkérdés.”

Hozzá kell tenni, hogy a szakirodalom e sztálini idézet elhangzását meglehetősen szkeptikusan kezeli. A nagyhatalmak a potsdami konferencián ugyanis nem járultak hozzá a 600 ezres magyarság teljes jogfosztásának és száműzésének tervéhez, ezt ugyanis csak a németek esetében érezték indokoltnak.

A lakosságcsere aláírása

Beneš ekkor állt elő egy „arányos lakosságcsere” ötletével, melyet rá is oktrojált a magyar kormányra. Ennek az egyezménybe öntött formáját szentesítette Vladimír Clementis csehszlovák és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter 1946. február 27-én Budapesten.

A Beneš-féle vezetés ugyanis azzal számolt, hogy a magyar Alföldön élő szlovák kisebbség kapva kap majd az alkalmon. A számok azonban nem egészen ezt tükrözték: 92 390-en jelentkeztek átköltözésre, míg Csehszlovákia legalább kétszázezer magyart szándékozott elmozdítani. A ténylegesen áttelepülő szlovákok száma pedig még ennél is alacsonyabb volt.

Külön érdekesség, hogy áttelepülők és áttelepítettek között óriási volt a vagyoni kontraszt, a magyarok ugyanis jóval nagyobb földbirtokot és nagyságrendekkel több házat hagytak hátra maguk után, mint a szlovákok.

Deportálás, reszlovakizáció

A lakosságcsere megindítását lassította, hogy a csehszlovák népbíróságok közben egyre több magyart helyeztek vád alá és ítéltek el háborús bűnök elkövetésére hivatkozva (sokszor meglehetősen vitatható bizonyítékok alapján). Ezek közül az egyik legnagyobb visszhangot Esterházy János pere keltette, akit először halálra ítéltek, ám (mivel ekkor éppen szovjet fogságban volt) később az ítéletet életfogytiglanra enyhítették. 1946 augusztusában Kassán többszáz magyar vagyonát kobozták el így, vagy küldték őket börtönbe.

E jogsértések hatására Nagy Ferenc kormánya nem volt hajlandó végrehajtani a lakosságcserét. A válasz egy újabb Beneš-dekrétum volt: ennek következtében 41 666 magyart igyekeztek „szétosztani” csehországi területeken belül, cinikus módon „munkaerő-toborzásnak” nevezve a dolgot. A körülményekre az ipolykaszállási Szeder Hermina ekképpen emlékezett vissza:

„1946. december 16-án hurcoltak el bennünket: tehervagonokba rakták a holminkat, ahol fűteni nem lehetett. Öt napig utaztunk Csehországba. Slanýban álltunk meg, ott válogattak bennünket mezőgazdasági munkára. Szomorú karácsonyunk volt, távol az otthontól. Mi Poštovicére kerültünk. Amikor a helyszínre érkeztünk, borzasztó látvány fogadott: a nekünk kijelölt házban sem ajtó, sem ablak nem volt, s teljesen üres volt. Nagyon megijedtünk, hogy mi lesz velünk. Én még kiskorúnak számítottam, ennek ellenére a testvéremmel együtt dolgoznunk kellett.

Apám kocsis volt, de lovai engedetlenek voltak: a lucerna kaszálásakor apám leesett a kaszáló gépről és eltörött a lába. Fél évig nem dolgozhatott, s persze pénzt sem kapott. Anyám teheneket fejt, s háztartást vezetett. Nagyon sokat szenvedtünk. Ezt az elhurcolást sohasem tudom már elfelejteni.”

A csehországi deportálás elől többen önként megindultak Magyarország felé. Erről az alábbi filmhíradóban is beszámoltak:

A telepítésekkel párhuzamosan megindult az ún. „reszlovakizáció”, melynek lényege abban a hitben leledzett, hogy az elmagyarosodott szlovákokat „vissza kell szlovákosítani”. Ehhez pedig nincs szükség másra, mint egy nyilatkozat kitöltésére, miszerint az illetők kérik, hogy minősítsék őket szlováknak, ezáltal mentesülnek a vagyonelkobzás, a kitelepítés és egyéb jogfosztások alól.

A végrehajtott lakosságcsere

A lakosságcsere-egyezmény végrehajtását végül 1947. április 12-én kezdték meg, a folyamat pedig következő év decemberéig tartott, de hivatalosan csak a két ország között 1949 áprilisában aláírt barátsági szerződés vetett véget neki. Az Izsáról származó Hajtman Ilona így emlékezett vissza családja költözésére:

„Családomat decemberben vitték el. Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülődjünk. Amink volt, azt elvihettük, nem volt megszabva a mennyiség. A baromfinak már elkészítettük a ládákat. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek minket. Két család került egy vagonba, mi Gelle Józsi bátyámékkal.

Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk. Egy juharfa törzsét karoltam át, s a katona sírva próbált elvonszolni onnan. A katonák is sírtak. A házunkat nyitva hagytuk, később idegenek költöztek oda. Nem volt nagy házunk. Az út során az állomásokon kaptunk ennivalót, virslit, gulyást. A vagonban kályhával fűtöttünk, amit itthonról vittünk. Szalmazsákokon feküdtünk.”

Mivel a Beneš-dekrétumok mind Szlovákia, mind Csehország önálló államiságának megalapozói, ezért a két ország a mai napig érvényesnek tartja őket és jogrendjük részeként tekintenek rájuk. Ez azonban nem összeegyeztethető az Európai Unió jogrendszerével. Erre 2012-ben Juhász Imre, a Független Panasztestületi Rendészet elnöke is igyekezett felhívni az Európai Parlament képviselőinek figyelmét akkor, amikor többedmagával petíciót nyújtott be a dekrétumokat fenntartó jogszabályok elleni tiltakozásul.

Létük a cseh és a szlovák belpolitikában is generál vitákat napjainkig. 2013-ban például a cseh elnökválasztás konzervatív jelöltje, Karel Schwarzenberg azt nyilatkozta, hogy:

Ez a kijelentése és az ezt követően rázúdított németellenes kampány nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elveszítse az elnökválasztást a ma is regnáló Miloš Zemannal szemben. Magyarországon 2012 óta április 12-e a Felvidékről kitelepítettek emléknapja.

BORÍTÓKÉP: Kitelepített magyarok útban Csehszlovákiából, 1947. Forrás: Fortepan / Csorba Dániel