Ha patetikus filmet forgatsz Trianonról, azon Mucsi Zoltán sem fog segíteni

Néhol komolytalan, máshol fogyasztható: fiataloknak forgatott dokumentumfilmet a Hungarikumokkal a világ körül Trianonról. Habár néhol érződik a jelenlegi jobboldali kultúrharchoz való igazodás, második pozsonyi csata azért nem lett belőle. Megnéztük, elmondjuk, milyen!

A TV2-n rendszeresen látható Hungarikumokkal a világ körül csoport 1920 – Az új Közép-Európa címmel dokumentumfilmet készített a száz évvel ezelőtti történelmi eseményekről. A MÁV, az Agrárminisztérium és a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott csapat elsősorban fiatal célközönségnek szánta a dokumentumfilmet, ezért néhol leegyszerűsítő, néhol jópofizó alkotás született.

Klasszikus dokumentumfilmet alkottak: lineárisan van felépítve, van egy elbeszélője, aki szöveget mond, ezt néhol megtörik a különböző szakértők mondatai, az egészet pedig térképekkel, animációkkal teszik színesebbé. Külön kiemelendő, hogy Mucsi Zoltán színész a narrátor,

Mivel az ország nagy része nem színházba járó nagypolgár, ezért Mucsit elsősorban nem a színházi szerepeiről, hanem a kommerszebb filmjeiről ismerik, jó választás volt őt választani narrátornak, mivel le tudja kötni a nézőt. Ugyanakkor

ezeket a megoldásokat akár ki is hagyhatták volna a készítők. 

Mémekkel, Mucsival, térképes animációkkal ismertetnék meg a fiatalokkal Trianont

A dokumentumfilm látványos, az animációk, térképek egész jók. Viszont maga a történeti elbeszélés nagyon régről, a honfoglalástól és államalapítástól indul. Ahhoz képest, hogy a film elviekben Trianonról kellene szóljon, szükségtelen ilyen régről indítani.

utána már csak töltelékjelenetek következnek, amelyek a témához (szorosan) nem kapcsolódnak: a két világháború közötti, majd második világháború utáni korszakról pár mondat, utána a szomszédos országok magyarságának ismertetése, hogy aztán végül eljussunk a jelenbe is.

Mucsi Zoltán történetmesélése mellett korabeli filmhíradókból, naplókból, levelekből részletek, térképek, diagramok bukkannak fel.

így van bécsi, pozsonyi, újvidéki nem magyar nyelvű történész is. Erdély esetében azonban sajnálatos, hogy nem egy román történészt, hanem  a magyar állami pénzből működő Sapientia Egyetem tanárát (Murádin Jánost) kérték fel a szereplésre.

Pozsonyi csata 2? Szerencsére nem!

És itt térek rá a film mögött meghúzódó szálakra: a megszólaltatott történészek rendre a jelenlegi kormány által létrehozott párhuzamos – vagyis a hivatalos tudományosság (MTA) ellenében létrehozott – intézetekből kerülnek ki. Jelesül a Veritasból és a Magyarságkutató Intézetből.

Néhol érezhető, hogy mondanivalója – hős magyarok, meg kellett volna védeni a határokat, csak leszerelték a hadsereget, stb – inkább a jelenlegi kormányzati kultúrharcos vonalhoz igazodik. Ami leginkább kijelöli az alkotás helyét a jelenlegi emlékezetpolitikában az az, hogy a trianoni békeszerződés diplomáciatörténetét kutató Romsics Ignác, vagy a Trianon100 Lendület kutatócsoport vezetője, Ablonczy Balázs és munkatársai eleve nem is szerepelnek a filmben. Valószínűleg azért, mert az MTA-hoz köthető történészekről a kormánypropaganda azt állítja, hogy azok „kommunisták”, „nemzetellenesek” és hasonló jelzőket aggatnak rájuk. Elég csak Szakács Árpádnak a Magyar Nemzetben Romsics Ignác ellen írt cikksorozatára utalni.

Néhol van egy-két elhallgatás, mint például, amikor az egyik szakértő az 1914 előtti korszak boldog békeidős idilljét szemlélteti, és az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlását elsősorban külső tényezőknek – félreértés ne essék: voltak ilyenek, hiszen ez egy elvesztett világháború eredménye – tulajdonítja. Nem beszél a szakértő viszont

A leegyszerűsítés ugyanakkor az elvesztett háború és a hadsereg leszerelése kontextusában is előbukkan. Sajnos Linder Béla akkori honvédelmi miniszter mindenki által ismert „nem akarok katonát látni” mondatát használják fel, anélkül, hogy a mögöttes társadalmi folyamatokat – az erőszak, a katonák négyéves szenvedése, elegük van a háborúból, nem akarnak harcolni – megismertetnék a nézővel. Fájó, hogy hiányzott a megszólaló szakértők közül Révész Tamás, aki erről írt egy remek kötetet, sőt még az Azonnali podcastjában is szerepelt. Révész könyvéből többek között megtudhatjuk, hogy 

Ha a korabeli katonák szemével nézzük az eseményeket, akkor ez valahol érthető is: közel háromévnyi isonzói öldöklés után az emberek hazavágytak a falujukba.

Továbbá nem a megértéshez visz közelebb, hanem az igazságtalan nagyhatalmakról szóló prekoncepciót szolgálja az a jelenet is, amelyben arról van szó, hogy 1918 végétől 1919 nyaráig a nagyhatalmak ideiglenes határokat húztak és azok egyre beljebb és beljebb kerültek a magyar alföldön. Az állítás második fele valós, tényleg egyre összeszűkült Budapest közigazgatása alatt álló terület, ám ezek nem határok, csupán katonai demarkációs vonalak voltak. Mindenki – maguk a megszállók is – azzal számoltak, hogy

a megszállt területekkel pedig kész helyzetet teremthetnek.

Visszatér a katonakultusz

Problémás az a filmbeli szimbolika is, ami csak egyetlen snitt erejéig bukkant fel: Horthy Miklós első említésekor azt a két világháború közötti propagandaplakátot használták, amely egy erős férfi kezet, valamint egy hajókormányt ábrázol. Ennek üzenete ismert:

Azokban a fiatalokban, akik megnézik majd a filmet, éppen ezt a plakát által sugallt téveszmét ültetheti el, mivel valamiért nincs megmagyarázva, hogy ez egy

A filmet fejezetekre osztották, közcímekkel tagolták, viszont itt is előbukkannak problémás választások. Például a Bátrak közcím után van szó a Rongyos Gárdáról. A Gárda egy paramilitáris alakulat volt, érdeme pedig Nyugat-Magyarország osztrák megszállásának (elsősorban Sopron) megakadályozása és a fegyveres honvédelem volt.

Ugyanis Héjjas 1919-ben Horthy tudtával részt vett a fehérterrorként ismert pogromsorozatban, amelynek során többszáz kommunistának vélt vagy zsidó állampolgárt gyilkoltak meg. Tették ezt egyrészt arra hivatkozva, hogy az áldozatok korábban részt vettek a tanácsköztársaság működtetésében, de előfordult olyan is, hogy csak zsidó származása miatt gyilkoltak meg ártatlanokat. A különítményesek a tanácsköztársaságot annak nagy többségében zsidó származású vezetői miatt azonosították a teljes magyarországi zsidósággal és mint ilyet, a teljes zsidóságot okolták a tanácsköztársaság bekövetkeztéért és az ezeréves Magyarország összeomlásáért.

Ilyen erőfeszítéssel lehetne egy másik erőszakszervezetet vagy paramilitáris csoportot a nemzeti mítoszok pantheonjába emelni. Például ahogyan a román nemzeti köztudatban valahol a nemzeti pantheon szélén áll a Maniu-gárdának nevezett csoport is, hivatalosan ugyanis eddig a csoport elítélése nem történt meg.

Mindezzel csak azt kívántam bemutatni, hogy erőszakszervezetet semmiképpen nem kellene promoválni: mivel elvárjuk, hogy a románok se tegyék, úgy saját, magyar emlékezetkultúránknak sem kellene ezt tennie.

Hitlerről, második világháborúról, Ceaușescuról beszélni mindössze azért, hogy eljussunk az utolsó mondatokban annak a kormánypropagandának a bevallásáig, hogy „a Kárpát-medence legnagyobb nemzete 2021-ben a magyar”.

ugyanis szó volt itt dunaszerdahelyi DAC-focimeccsről, székelyföldi autonómiáról, a határon túliaknak juttatott magyar kormánytámogatásról, kettős állampolgárságról. Kíváncsi vagyok, hogy azon utolsó mondatokat, amelyek az Európai Unióról pozitív hangon szólnak, vagyis elmondják azt, hogy

a „gonosz Brüsszellel szabadságharcot folytató” kormány hogyan értelmezi. A dokumentumfilm ugyanis láthatóan az ő környezetében született.

A szerző történész, PhD-hallgató. A filmet szerda este 23:25-kor vetíti a TV2.

FOTÓK: Screenshotok a dokumentumfilmből.

NYITÓKÉP: A Rongyos Gárda csoportképe 1921-ből. Ismeretlen tulajdonos / Wikimedia Commons