Meghalt az énekes, akit a kocsmák zenegépeitől az értelmiségi szalonokig mindenki szeretett a Balkánon

Djordje Balašević vajdasági énekes a nemzetállamokra szakadt, háborúkkal sújtott Balkán népei számára az egyik utolsó kapocs maradt. Nem adta fel hitét a közös identitásban, amit nem hagyott egyetlen nemzetnek sem kisajátítani. Az énekes melankolikus dalai Ljubljanától Ohridig szóltak – és fognak szólni.

Péntek este a Facebookon hirtelen megannyi ismerősömnek a fala, akik az egykori Jugoszláviából származnak, feketébe borult. Kitört újra a háború? Meghalt másodszorra Tito elvtárs? Nem. De ami történt, annak szomorúsága csak ezekhez fogható. És aztán már jöttek a dalok is az ismerősök posztjaiban – mindenki kitette a kedvencét Djordje Balaševićtől, éljen bár Triesztben, Mariborban, Pólában, Fiumében, Zágrábban, Belgrádban vagy Szkopjében.

Az énekes, akit a kocsmák zenegépeitől az értelmiségi szalonokig ismerni és szeretni kell. És ahogy ez a Balkánon lenni szokott: ehhez erős politikai kiállás is társult. Balaševićet szeretni nem egyszerűen a dalai kedvelését jelentette – de azonosulni azzal a gondolattal, amely szövegben és zenevilágban megjelent bennük: a sokszínű, soknemzetiségű Jugoszláviával. Djordje Balašević maradt a „haza a magasban” azoknak, akik alól a nacionalizmusok kitépték közös hazájukat.

Balašević 1953-ban született Újvidéken. Apja szerb, anyja félig horvát, félig magyar – azaz igazi délkelet-európai, vajdasági háttér. Újvidék és Vajdaság mindvégig nagyon fontos volt Balašević számára – akinek nagyapját még eredetileg Balašnak hívtak –, mert az eltűnt Osztrák-Magyar Monarchia, majd a szintén eltüntetett Jugoszlávia egy kis darabkáját látta és védte benne. Élete végéig Újvidéken lakott – február 19-én pedig koronavírus-fertőzés következtében itt is érte a halál a helyi klinikán.

Énekesi karrierjét a Rani Mraz együttessel kezdte, itt sok baloldali agitációs számot is énekelt, de nem tagadta meg ezeket később sem, ahogy hű maradt a titói Jugoszláviához is. „Számíthatsz ránk, Titó elvtárs” vagy „Háromszor láttam életemben Titót” – dalok, amelyeket később is mindig énekelt, és Ljubljanától Szarajevóig a koncertjein a hallgatósága is várta. Ezekkel a dalokkal az ökölbe szorult internacionalista szív kicsit felengedhetett: Ha másutt nem, legalább

A nyolcvanas években Balašević, aki addigra már szólókarrierbe kezdett, gyakorlatilag majdnem évente adott ki újabb albumot – Jugoszlávia egyik legnagyobb sztárja volt ekkoriban. Jugoszlávia szétesésekor azonban elhallgatott. Már

Aztán mégis lett.

1993-ban jelent meg újra albuma, amin a már megkezdődött, vagy másutt még csak készülődő háborút bírálja élesen: „Bűnösök mi vagyunk” című számában a Miloševićet megtűrő szerbeket bírálja kemény szavakkal, és arra kéri Európát, ne is törődjék ezzel az országgal; „Az ember a holddal a szemében” című dalban pedig a háborúba behívott, besorozott kiskatonák bánatát énekli meg.

Ezzel rövid idő alatt persona non grata lett Milošević Szerbiájában, már csak azért is, mert Balašević egyre inkább szimpatizálni kezdett a Nenad Čanak-féle vajdasági szeparatizmus gondolatával. Balašević a dalaiban is mindig megjelenítette családja és szűkebb pátriája sokszínűségét: a „Budapesti hó” vagy a „Csárdáslábú lány” című dalaiban részben magyarul is énekelt.

Újabb nagy albummal már csak 2000-ben jelentkezett ezután, amelynek címében is („A kilencvenes évek”) a miloševići rezsimre tekintett vissza. A „Devedesete” album a legpolitikaibb: van rajta az Otporhoz írt himnusz ugyanúgy, mint Milošević kigúnyolása. Dalban emlékezett meg az 1999-es NATO-bombázásokban tönkretett újvidéki hídről is – de nem a bombázásokat és a NATO-t ítélte el, hanem azt az egész szerb háborús politikát, ami végül idevezetett.

Djordje Balašević a kínai koronavírus-járvány kitöréséig is folyamatosan koncertezett az egykori Jugoszlávia városaiban. Az üzenete mindenütt ugyanaz volt: összetartozunk, mert sokkal bonyolultabbak vagyunk, semmint egyetlen nemzethez tartozhatnánk. És ilyenkor még a 2010-es években is lobogtak az egykori jugoszláv zászlók és magasba emelkedtek a Tito-képek. Balašević egyik jelmondata az volt: „A háborúk jönnek, az emberek maradnak”.

Volt persze ebben a jugonosztalgiában egy nagy adag balkáni giccs és (ön)csalás is. Elvégre ha minden olyan szépen és jól illeszkedett volna az egykori titói államban, akkor nem kellett volna már 1987-ben a közelgő háború ellen énekelnie. A feszültségeket mindenütt nacionalista politikusok szították – de azok a mélyben mindig is ott voltak: az usztasák vagy a partizánok öldökléseinek emléke, a saját államiság vágya, a nagyszerb, nagyhorvát (stb.) félelmek, meg persze

A melankolikus életérzés – amely szerelmes dalaitól a politikaiakon át mindegyiken érződött – jobban kifejezi a hasonlóságokat, mint a politikai vágyálmok. De ezen melankólia éppen annak a beismerése: elbukunk, és mindig is el fogunk bukni. A periféria romantikája.

A Balkán valamennyi Istene nyugosztalja!

NYITÓKÉP: Djordje Balašević szkopjei koncertje / DB, FB