+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Gáspár Kristóf / Paradigma Intézet
2021. február 17. szerda, 16:20
Az ellenzéki oldal politizálásában és különösen politikacsinálásában csak elvétve láthattunk újdonságokat, innovációkat 2010 óta: nem is véletlen, hogy érdemi különbség a 2014-es és 2018-as választások közt nem tapasztalhattunk. Mégis: az ellenzéki szavazókkal mindkét esetben el tudták hitetni, hogy van remény a kormányváltásra és persze pont az a párt és vezető lesz a változás megvalósítója – ami persze távolról sem volt igaz. Most, alig egy évvel a kampány igazi hajrája előtt nagyon hasonló szólamokat vagy tudatos spineket hallunk erről. De vajon számíthatunk-e bármi újra 2022-ben, 2014-hez és 2018-hoz képest?

 

A második Orbán-kormány a hatalom megtartásának egyik legklasszikusabb eszközét alkalmazta a választási rendszer átírásakor 2010 után: egy olyan, egyfordulós, többségi elvet preferáló rendszert hozott létre, ami akkor és azóta is csak a Fidesznek kedvez. Klasszikus eszköz, a maga nemében viszont mindenképpen egyedi volt, hiszen választási rendszert módosítani szinte kizárólag csak valamilyen pártokon átnyúló konszenzus eredményeként szoktak. Az elv ott is hasonló, hiszen a legerősebb, legnagyobb pártoknak az az érdeke, hogy új, az uralkodó eliten kívülről érkező új szereplők, új pártok ne tudjanak a hatalom közelébe férkőzni.

 

Ennek érdekében sok esetben, akár a politikai spektrum jobb és bal fele is képes éveken, évtizedeken át összefogva, koalícióban kormányozni (lásd Németország vagy Ausztria). Ha ugyanis valami oknál fogva ebbe, a számukra igen kényelmes és tervezhető rendszerbe valamilyen hiba csúszik, rögtön felsejlenének a politikai rendszer problémái (ilyen volt Ausztriában a szélsőjobb kétszeri előretörése is, de ilyen gyakorlatilag minden harmadik vagy negyedik számú párt megerősödése is Németországban).

 

Magyarországon ezzel szemben egy sokkal nyugodtabb és még kiszámíthatóbb választási rendszer lett megalkotva: mindig a relatíve legerősebb párt tud többséget szerezni, és tud egyedül kormányt alakítani a főszabály szerint. Igen ám, csak a probléma ott kezdődött bő tíz évvel ezelőtt, hogy ez a rendszer ebben a formájában egyáltalán nem igazodott az ellenzéki oldal struktúrájához és dinamikájához.

 

Ezek a pártok ugyanakkor már két ízben is bebizonyították, hogy legyenek ők régi motoros szereplők, akár új vagy még újabb pártok, semmiképpen sem akarnak behódolni Orbán Viktor akaratának. Másképpen: semmiképpen sem akarnak vagy tudnak a választási rendszer kínálta egyetlen lehetséges, a győzelem minimális reményével kecsegtető útra rálépni, és összefogva, közösen elindulni a Fidesszel szemben.

 

Ugyanakkor el kell ismernünk azt is, hogy az ellenzéki pártoknak leküzdhetetlen akadályt kellett megugraniuk saját szemszögükből nézve:

 

hogyan tudnak úgy hatalomra kerülni, hogy közben lehetőleg minél kevesebb szereplővel kelljen együttműködniük?

 

Mivel a Fidesszel szembeni két pólus közül a baloldal volt a töredezettebb, az mégis jószerivel egy tőről fakadó, így magától értetődőnek tűnt, hogy ezek a pártok már 2014-ben is összefogva, közös listán induljanak. Ne feledjük ugyanakkor, hogy – utólag 2021-es szemüvegünkön keresztül bármennyire is egyértelműnek tűnik az összefogás szükségessége, – ez egy párt esetében saját politikájának megerőszakolását jelenti; szembemegy a politika egyik legelemibb logikai szabályával és végeredményben pedig Orbán Viktor akaratának beteljesítését jelenti. Persze 2014-ben még Gyurcsány Ferenccel összefogva sem érte akkora morális és választási vereség az MSZP és Mesterházy Attila vezette csapatot.

 

Igaz ugyanakkor, hogy a baloldali politikai tér jelentősen átalakult 2014 és 2018 között. A DK az MSZP kárára lett önálló jogú kispárt, miközben az Együtt a Párbeszéddel való szakítás után szép lassan csúszott bele a párszázalékos, majd konkrétan támogatottság nélküli párt státuszába, hogy aztán meg is szűnjön. 2018-ból nézve távolinak tűnt már az a 2013, amikor a közvélemény-kutatók szerint a baloldal szinte lövési távolságba került, támogatottsága először és utoljára megközelítette a kormánypártét.

 

2018-ban, mikor az eddigi legélesebben fogalmazódott meg az igény az ellenzéki szavazók részéről, hogy legyen valamilyen fajta összefogás, végül egy szerencsétlenül kivitelezett és esetleges egyéni körzeti visszalépések jelentették az összefogást, de listát még 2014-hez képest is több párt állított. A 2018-as országgyűlési választás komoly tapasztalatot és fordulópontot jelentett az ellenzéki gondolkodásúak számára, hiszen például Hódmezővásárhely meghódítása miatt a szokásosnál is nagyobb reményekkel kampányoló és a kampánynak hívő ellenzékiek számára még nagyobb arculcsapást jelentett az újabb, nagyobb kétharmad.

 

Három éve elbuktak azok a kísérletek, amelyekben egy-egy erősebb vezető, egy-egy markánsabb pártszín, ne adj’ Isten ideológia mentén igyekezett meghatározni magát Orbán Viktorhoz és az ellenzéki vetélytársakhoz képest is. A leglátványosabb vesztesei Vona Gábor és Szél Bernadett, illetve azok a keményebb vonalas vezető politikusok voltak, akik éveken át az összefogás ellenfelei voltak. Az általános választói tapasztalat ugyanis az volt, hogy hiába erőskezű egy ellenzéki vezető: ilyen pártrendszerben, ilyen választási rendszer mellett nem képes egyik párt élén sem látványos eredményeket elérni. Mindösszesen arra képesek, hogy az ugyancsak ellenzéki pártoktól halásszanak el moderált számú szavazókat. Ezt a tendenciát követte a Schiffer nélküli LMP, a néppártosodó Jobbik és az újdonság szelével érkező Momentum is.

 

Az erős vezetők és az ideologikus politizálás hol lassabb, hol gyorsabb leépülésével az ellenzéki oldal pártjai is sokkal inkább egymásba csúsztak: a logón, színhasználaton és a megszólaló stílusát leszámítva egyre kevésbé látszódott az utóbbi évben, hogy mi a különbség a pártok között. 2019-ben az addigi ellenzéki erőviszonyok végérvényes felborulásával talán már minden szereplő megértette, hogy Gyurcsány Ferencet és a DK-t sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják, hiszen közülük a legerősebb szereplővé vált. Így az ellenzéki pártok ugyan az orbáni mestertervet követve, de rászánták magukat a bátor lépés megtételére.

 

Így jutottak el a számukra eddig ismeretlen és érintetlen területre: a pragmatikus politizálás világába.

 

A hatalompolitika alapvetően is egy pragmatikus műfaj, viszont az ellenzéki pártok sok év után,

 

+ részben a korábbi, erősebb és ellenállóbb vezetők lecserélésével,

 

részben Gyurcsány Ferenc megkerülhetetlenné válásával,

 

részben a teljes politikai rendszer átalakulásával,

 

részben a választási rendszerhez való alkalmazkodás szükségességnek felismerésével,

 

részben pedig a választópolgárok részéről érkező nyomásnak köszönhetően

 

végül felismerték és a 2020-as évben megalapozták az ellenzéki összefogás következő másfél évét.

 

Legyünk őszinték: az ellenzéki pártok valójában nem tudtak felmutatni önálló politikai innovációt – ha ez megtörtént volna, ma nem, vagy nem így beszélnénk ellenzéki összefogásról. Mégis közösen, az utóbbi három év legnagyobb politikai eredménye a sok, esetleges és széttartó tényező miatt (és ellenére is) a pragmatikus, a hatalom megszerzésére törekvő politika feltételeinek kialakítása volt. Ennek eszköze nem csupán a szoros, tárgyalásokon alapuló kapcsolat, de az előválasztás, a közös jelöltek, a közös lista, a közös miniszterelnök-jelölt és természetesen a közös kormányzás ígérete.

 

És ez már önmagában is több, mint amit 2010 és 2018 között láthattunk, sőt több, mint amit Orbán Viktor leváltása céljából valaha is tettek a pártok.

 

Ebből a szempontból 2022 biztosan más lesz, a kérdés viszont továbbra is az, hogy végül Orbán vagy az ellenzék járhat-e túl a másik eszén?

 

Olvass még a Paradigma Intézettől az Azonnalin & kövesd őket!

 
comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Vasárnap ismeretette részletesebb előválasztási programját a párt. Négyhetes munkahét, új választási rendszer, bérlakásprogram. A részletekért olvasd el a cikkünk!

Újra itt van Ercsey Dániel boriskolája: ezen a héten az olaszrizlingről lehet mindent megtudni, amit csak érdemes.

A rendelkezésre álló vakcinákat lakosságarányosan osztanák szét az önkormányzatok között.

A volt SZDSZ-es politikus interjújában arról beszélt, az ellenzéknek a kis pártokat is beépítve nemzeti szövetséget alkotva kéne szabadságharcba indulnia a Fidesz ellen.

Kijöttek a közlönyben a csütörtökön bejelentett szigorítások részletei.

A bajor kormányfő közölte: a magyar kormánypártnak nincs többé helye az Európai Néppárt közösségében. Nem először fejezi ki, hogy véget ért a Fidesz és a CSU közötti jó kapcsolat.

Szerinte párttársait csak a miniszteri székek érdeklik.

A hét kérdése

Ezt nemcsak Deutsch Tamás kérdezi: miközben a Néppárt válaszol a sajtókérdésünkre, mondjátok el, miért!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az új, 2020-as Egri Csillagok virtuálisan kerülnek a boruniverzumba. Március 15-én.

Ezt is szerettétek

Varga Balázs, a Fekete Zaj alapítója és főszervezője, a Tixa jegyiroda ügyvezetője szerint a zeneiparnak óriási szüksége lenne egy erős, egységes szervezetre, amely nyomást gyakorolhat a kormányra.

A Helyzet-interjúban vendégünk Miklósy Krisztián synthwave zenész, akivel kitárgyaltuk, hogyan válik valósággá lassan a nyolcvanas évek sci-fijeinek retrofuturizmusa. Podcast!

Hogyan hat a klímaváltozásra a CSOK Vági Márton szerint? Csalár Bence divatblogger pedig a magyarok ízléséről, a divattal való kapcsolatukról és a magyar vidék divatjáról mesélt. Podcast!

Szálinger Balázs költővel beszéltünk, aki elmondja, miért vonult ki a városból és a Facebookról, és mi köze a költészethez a verses reklámoknak és Krúbinak.

Van-e a magyar politikában még élet Facebook nélkül? Ezt a kérdést vitatjuk meg az elején! A második fele: meglepetés!

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Twitter megosztás Google+ megosztás