+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Balogh Gábor
2021. február 17. szerda, 09:10
Kelet felé egy tapodtat se szabad visszamenni, amerre a Nyugat tart, oda meg nem érdemes követni őket. Merre hát? Nincs más: összeszorított foggal, leszegett fejjel menni józan ész egyre keskenyebb útján.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

45 év után kirúgtak egy újságírót a New York Times-tól, mert kimondott egy szót, amelyet sem kimondani, sem leírni nem szabad. Hogy hol, kiknek, miért mondta ki, az nem érdekli a lap vezetését, sőt kifejezetten deklarálták, hogy ez mindegy is.

 

Persze, mi közünk van nekünk itt Magyarországon ahhoz, hogy mi történik az Óceán túloldalán? Nos, az a helyzet, hogy több, mint szeretnénk.

 

Donald McNeilt az amerikai ultramegaprogresszív médiapáncélököl, a Daily Beast vette célkeresztbe. Egy január végén közölt cikkük szerint a veterán újságíró még 2019-ben, egy tanulmányúton tizenéves diákok társaságában többször használta az „n-betűs szót”, és arra is utalt, hogy nem hisz abban, hogy a fehérek kiváltságos helyzetben volnának az országban.

 

A portál ezt mázsás súlyú leleplezésként tálalta – ami már önmagában is állatorvosi esettanulmánya a politikai korrektség csőlátást előidéző mellékhatásának. Hogy hogyan válhat fejre olvasható bűnné egy – teljesen mindegy, mennyire hiteles – társadalomtudományi vélekedést tagadni, az külön megérne egy értekezést a „tudomány” fogalmának elzselésedéséről a 21. században. Ami viszont egy ép elméjét kicsit is megőrzött laikusnak is feltűnik, az az „n-betűs szó” kifejezés. Amit egy olyan cikkben írnak le, amelyben egyébként elítélőleg nyilatkoznak arról, aki használta – de még így, ebben a kontextusban sem mondható ki. S hogy nem mondható ki, az a történet folytatásából derül ki igazán.

 

McNeil ugyanis saját elmondása szerint nem tett mást, mint, hogy egy, a diákok szerint rasszista megnyilvánulásról szóló beszélgetés során visszakérdezett: a társuk tényleg azt a szót használta, hogy néger/nigger, és ezt milyen összefüggésben tette? A Daily Beast, majd a cikkük nyomán valóságos boszorkányüldözést indító online inkvizíció szerint ezzel ő maga is rasszistává vált.

 

Az újságírót első körben „csak” megrovásban részesítették, ám ez a lap 150 munkatársának nem volt elég, akik levélben követelték, hogy rúgják ki a megbocsáthatatlan bűnt elkövető kollégát. Fő érvük szerint „jelentéktelen tényező”, hogy milyen szándékkal mondta ki a Szót, Amelyet Nem Mondunk Ki, egyedül az számít, hogy „az áldozatok mit éreznek”. Válaszában a New York Times vezetése sietett leszögezni, hogy ők sem tolerálják „a rasszista nyelvezetet, szándéktól függetlenül”.  Ízlelgessük csak: „szándéktól függetlenül”.

 

Kamaszkorom talán leginkább rongyosra játszott kazettáján a „Brian élete” volt, még a film előtt játszott, és így szintén felvett HBO-ajánló szövegét is kívülről fújtam. Az egyik legtöbbször visszatekert, vihogva újra meg újranézett jelenet az volt, amikor a rabbi felolvassa az „Urunk nevének kimondásában” bűnösnek talált vádlott halálos ítéletét, ám közben ő is kiejti a száján, hogy „Jehova”, így végül őt kövezi meg a tömeg.

 

Akkor ez az emberi hülyeséget a nyilvánvalóan elképzelhetetlen abszurditás eszközével kifigurázó zseniális baromkodás volt – ma a világ egyre nagyobb részén „értelmiségi felelősségnek”, „érzékenységnek”, „a sokszínűség melletti elköteleződésnek” nevezik.

 

A képernyőn húsz éve önfeledten kiröhögött kreténcsordát napjainkban „jó embereknek”, ostoba bigottágukat „politikai korrektségnek” nevezzük.

 

Illetve nevezik, ott messze nyugaton. Mi itt Ká-Európában pedig egyre többször sóhajtunk fel: „hál’Istennek mi nem vagyunk a Nyugat”. És ez borzasztóan nagy baj. A kormányzati ideológiagyár fröccsöntött polietilén világmagyarázatával ellentétben ugyanis a valóság az, hogy a „hanyatló, beteges Nyugattal” szemben nem az értékeit bölcsen őrző, egészségtől kicsattanó Kelet áll. Hanem egy pubertáskori identitászavarral küzdő, hisztis periféria, amely magára zárja a gyerekszoba ajtaját, maximumra tolt hangerővel ordíttatja a zenét, és pimasz beszólásokkal próbálja elfedni, hogy valójában mennyire szorong.

 

Mert bármennyire is hülyézzük keserű, kaján vigyorral – és napról napra jogosabban – a Nyugatot, a lelkünk mélyén szorongunk. Ugyanis éppen most veszítjük el azt a tájékozódási pontot, amely évszázadok óta a legkülönbözőbb habitusú és világnézetű magyarok (és lengyelek és csehek és szlovákok és románok és szerbek, stb.) számára a legsötétebb éjszakák idején is látható esthajnalcsillag volt.

 

Mert vitatkozhatott egymással szenvedélyesen Széchenyi és Kossuth, de a Kelet népének írója is nyugat felé akarta húzni a magyar kompországot, legfeljebb gőzhajó helyett inkább az óvatos lapátolást javasolta. Gyepálhatta egymást sokszáz kolumnán keresztül Herceg Ferenc és Ady Endre – mégis csak azon mentek ölre, hogy nyugat felé tekintve Párizsra, vagy Berlinre vessük-e inkább vigyázó tekintetünket. Fújhattak egymásra népiek és urbánusok, a fő vita az volt köztük, hogy a dán „paraszteldorádót”, vagy a Hanza-városok világpolgáriságát álmodták a Kárpátok alá. S az elmúlt harminc év késhegyre menő politikai és ideológiai vitáinak gyújtópontjában is igazából az állt, hogy a joviális, jódlizós, bőrnadrágos alpesi hightech-konzervativizmust, vagy New York kozmopolita olvasztótégelyét tekintjük-e példaképnek.

 

Az irány mindig ugyanaz volt: Nyugat. Eddig.

 

Most itt állunk zavarodottan pörgő iránytűvel. A mágneses pólus, amely eleink legjobbjai számára mutatta az utat, napról napra erőtlenebb az önmagát felszámoló Nyugat irányából, s egyre erősebb az önnön lényegéhez egyre jobban visszataláló Kelet felől. Arra viszont nem mehetünk. Ezt az országot egyszer már áttolták Ázsiába a múlt században, és iszonyatos árat fizettünk érte, hogy legalább Európa peremére visszarángassuk. Kelet felé egy tapodtat se szabad visszamenni, amerre a Nyugat tart, oda meg nem érdemes követni őket. Merre hát?

 

Nincs más: összeszorított foggal, leszegett fejjel menni józan ész egyre keskenyebb útján. És nem engedni sem a sokszínűség hamis lobogója alatt a szellem minden árnyalatát szürkévé satírozó, sem a hazug egység jelszavával az önkényuralmak akolmelegébe visszacsalogató szirénhangoknak. Össze kell kapaszkodnunk nekünk, akik nem ismerünk se betiltott szavakat, se ledarált könyveket. Akik nem vagyunk hajlandóak behúzott farokkal rettegni sem az önjelölt áldozatok érzékenységétől, sem az önjelölt vezérek hiúságától. Akik nem vagyunk hajlandóak sem szégyellni, sem kevélyen harsogni, ha a többséghez tartozunk.

 

Pláne, hogy tudjuk: ha így gondolkodunk, ha merünk még egyáltalán gondolkodni – már eleve kisebbségben vagyunk.

 

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj! 

 
comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Vasárnap ismeretette részletesebb előválasztási programját a párt. Négyhetes munkahét, új választási rendszer, bérlakásprogram. A részletekért olvasd el a cikkünk!

Újra itt van Ercsey Dániel boriskolája: ezen a héten az olaszrizlingről lehet mindent megtudni, amit csak érdemes.

A rendelkezésre álló vakcinákat lakosságarányosan osztanák szét az önkormányzatok között.

A volt SZDSZ-es politikus interjújában arról beszélt, az ellenzéknek a kis pártokat is beépítve nemzeti szövetséget alkotva kéne szabadságharcba indulnia a Fidesz ellen.

Kijöttek a közlönyben a csütörtökön bejelentett szigorítások részletei.

A bajor kormányfő közölte: a magyar kormánypártnak nincs többé helye az Európai Néppárt közösségében. Nem először fejezi ki, hogy véget ért a Fidesz és a CSU közötti jó kapcsolat.

Szerinte párttársait csak a miniszteri székek érdeklik.

A hét kérdése

Ezt nemcsak Deutsch Tamás kérdezi: miközben a Néppárt válaszol a sajtókérdésünkre, mondjátok el, miért!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az új, 2020-as Egri Csillagok virtuálisan kerülnek a boruniverzumba. Március 15-én.

Ezt is szerettétek

Varga Balázs, a Fekete Zaj alapítója és főszervezője, a Tixa jegyiroda ügyvezetője szerint a zeneiparnak óriási szüksége lenne egy erős, egységes szervezetre, amely nyomást gyakorolhat a kormányra.

A Helyzet-interjúban vendégünk Miklósy Krisztián synthwave zenész, akivel kitárgyaltuk, hogyan válik valósággá lassan a nyolcvanas évek sci-fijeinek retrofuturizmusa. Podcast!

Hogyan hat a klímaváltozásra a CSOK Vági Márton szerint? Csalár Bence divatblogger pedig a magyarok ízléséről, a divattal való kapcsolatukról és a magyar vidék divatjáról mesélt. Podcast!

Szálinger Balázs költővel beszéltünk, aki elmondja, miért vonult ki a városból és a Facebookról, és mi köze a költészethez a verses reklámoknak és Krúbinak.

Van-e a magyar politikában még élet Facebook nélkül? Ezt a kérdést vitatjuk meg az elején! A második fele: meglepetés!

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Twitter megosztás Google+ megosztás