Történelmének legabszurdabb választása előtt áll Katalónia

A fekete szélsőjobbos, a szocialista Müller Cecília és a börtönből kampányoló szeparatista esete 2021-gyel: vasárnap választ Katalónia. A függetlenségpárti és az unionista tömb között gyakorlatilag nincs átjárás, a kérdés ezért csak az, hogy a két nagy egységsugarú tortát milyen arányban vagdossák szét egymás között a felek. Elmondjuk, kik ők!

Miután tavaly szeptemberben a katalán legfelsőbb bíróság helyben hagyta a tartományi kormány vezetőjének hivatalából történő eltávolítását, sajátos politikai interregnum alakult ki Katalóniában. A döntés hátterében mellesleg az állt, hogy a katalán kormány székhelyéül szolgáló Palau de la Generalitat épületére szeparatista szimbólumok is kikerültek (a fenti képen, középen). Mivel legkésőbb idén december elején amúgy is lejárt volna a kormány mandátuma, mintegy elébe menve a folyamatnak, az ügyvivő kormány feloszlatta a törvényhozást és végül február 14-re írta ki az új választást.

A járványra való tekintettel a szavazóhelyiségekben történő megjelenésnek szigorú rendje lesz. A délelőtti órákban kizárólag a veszélyeztetett korú választópolgárok adhatják le a szavazataikat, elkülönítve őket az aktív fertőzöttek, vagy hatósági karanténban lévő állampolgárok mintegy 80 ezer fős tömegétől. Ők kizárólag este 7 és 8 között szavazhatnak, így a szavazatszámláló bizottság tagjai addigra magukhoz tudják venni a megfelelő védőfelszereléseket. A katalán rendőrség minden szavazóhelyiséget legalább két járőrrel fog biztosítani.

Katalónia társadalma legalább annyira polarizált, mint a magyar, habár a legfontosabb törésvonal itt a függetlenséghez való viszonyulás mentén érhető tetten. Mindazok, akik nem támogatják a régió függetlenségét, válogathatnak az országos („spanyol”) pártok bőséges kínálatából. Azonban annak a valószínűsége, hogy egy katalán nacionalista szavazó nem valamely katalán pártra szavaz, legalább annyira csekély, mint hogy egy unionista ne valamely spanyol pártra húzza be az ikszet.

Kik állnak ki a katalán függetlenségért?

A szeparatista erők pártpolitikai értelemben nem egységesek, hiszen még a jelenlegi katalán kormányt alkotó, a két legnagyobb szeparatista párt által alkotott függetlenségpárti tömb számára is csak úgy van meg a parlamenti többség, ha kívülről megkapják az amúgy szintén szeparatista, ugyanakkor radikálisan baloldali CUP támogatását is.

+ A több kisebb szeparatista párt összeolvadásával létrejött jobbközép Junts (Együtt Katalóniáért) plakátjainak arca az a Carles Puigdemont, aki a 2017 októberi, Madrid által alkotmányellenesnek minősített függetlenségi referendum óta, brüsszeli száműzetésben él (2019 májusa óta EP-képviselőként), mivel 2017 novembere óta európai elfogatóparancs van ellene érvényben. 20 százalék körül mérik őket is.

+ A szociáldemokrata ERC (Katalán Republikánus Baloldal) 20 százalék körül van mérve, a markáns szeparatista szólamokon túl erősen támaszkodik a térség köztársaságpárti hagyományaira. Olyannyira igaz ez, hogy a mozgalom vezetője pár napja úgy fogalmazott, „mindazok, akik a köz szolgálata iránt elkötelezett, őszinte és antifasiszta kormányra vágynak, szavazzanak vasárnap az ERC-re”. Ő szintén nem akárki: az EP-képviselőnek 2019-ben szintén megválasztott, ám a mandátumát a spanyolországi börtönbüntetése miatt átvenni nem tudó, így átvett mandátum révén mentelmi joggal sem rendelkező katalán exalelnök, Oriol Junqueras a kampány időszakára napközben elhagyhatja celláját és csak éjszakára, valamint a hétvégékre kell oda visszatérnie. A büntetés-végrehajtásnak ezt a különleges formáját a katalán kormány kérvényezte a legfelsőbb bíróságnál a kampányra hivatkozva, amit január végén jóvá is hagyott a testület.

+ A radikális baloldali CUP (Népi Egység) minden valószínűség szerint idén is bejut a törvényhozásba (7 százalékra mérik), egy erősen elit-, de annál is inkább királyságellenes kampánnyal próbálja megszólítani a legradikálisabb szavazókat.

Kik vannak a függetlenség ellen?

+ A legfrissebb közvélemény-kutatás alapján a legtöbb katalán szavazatra nem valamelyik szeparatista párt, hanem a Spanyolországot kormányzó szocialisták számíthatnak (22 százalék). Ők a megbízhatóság és nyugodtság érzületével, valamint az elnökjelöltség kedvéért a spanyol egészségügyi tárca éléről lemondott Salvador Illával vágtak neki a küzdelemnek. Itt csak az lesz a kérdés, mennyire tartják majd a választók alkalmas jelöltnek azt a vezetőt, aki a járvány harmadik hullámának csúcsán hagyja ott a kormányt, hogy tovább építse politikai karrierjét. Egy biztos,

Illa helyi politikai szerepvállalása azért is figyelemreméltó, mert a 2016-os elszakadásellenes tömegmegmozdulások egyik vezérszónoka volt, viszont a járvány elleni védekezés kapcsán voltak megkérdőjelezhető lépései. Az egyik legemlékezetesebb botránya az volt, amikor tavaly decemberben kiderült, hogy egészségügy miniszterként részt vett egy ünnepi gálavacsorán, ahol jóval többen gyűltek össze, mint a megengedett létszám. Nem kizárható tehát az sem, hogy a kormányon lévő szocialisták számára egy sajátos win-win helyzet alakul most ki Illa kormányból történő távozásával.

+ 2021 van, szóval itt is feltűntek olyan jelenségek, amelyek posztmodernné tették a kampányt, mint az új spanyol szélsőjobboldali erő, a Vox feltűnése a katalán politikai színtéren. A párt, amely korábban deklarálta, hogy fel szeretné számolni a Spanyolországban működő területi autonómiák 1978 óta működő intézményét, most azzal keltett feltűnést, hogy egy nyíltan bevándorlásellenes kampányt vitt végig azzal az Ignacio Garrigával, aki maga is afrikai édesanyától származik. A Vox feltűnése vörös (a fizikai térben, a párt színe miatt zöld) posztó a katalánok szemében, azonban arra több függetlenségpárti jelölt is figyelmeztetett, hogy

A Vox a spanyol országos politika megkerülhetetlen új szereplőjévé vált, népszerűségük a biztos pártválasztók körében 14-15 százalék körül mozog. Szerepvállalásuk a katalán politikában nagyjából ahhoz fogható, mintha a román AUR mérettetné meg magát Székelyföldön, azonban van egy lényeges különbség. A Vox a katalán függetlenségi törekvések leghangosabb kritikusaként sikeresen becsatornázhatja azokat az unionista szavazókat, akik korábban a Néppárt (Partido Popular), vagy éppen a centrista Ciudadanos támogatói voltak. A Vox kapcsán inkább az lenne a meglepetés, ha nem kerülnének be a katalán parlamentbe, jelenleg 6-7 százalék körülire mérik az itteni támogatottságukat.

+ Az országos „spanyol” pártok közül még a kisebbik kormánypárt, a radikális baloldali Podemos rendelkezik jelentősebb szavazóbázissal Katalóniában (8-9 százalékot is hozhatnak, ez kb. megfelel az országosan mértnek), főleg a nagyobb városokban. A kisebb, nem függetlenségpárti katalán pártokkal közösen listát állító Podemosnak mellesleg hivatalosan semleges az viszonyulása a katalán függetlenség ügyéhez, de nem ritka, hogy elnökük, Pablo Iglesias egész komoly gesztusokat gyakorol a katalánok felé. Január végi nyilatkozata, mely szerint a brüsszeli száműzetésben élő katalán politikusok helyzete nagyban hasonlít a Franco-diktatúra üldözöttjeire, komoly belpolitikai vihart kavart.

A katalán szeparatista háttérhatalom

Katalónia függetlenségpárti részének legfontosabb szereplője azonban nem valamelyik párt, hanem az Assemblea Nacional Catalana (ANC). Ez egy 2011-ben alapított szervezet, melyet pontosan ugyan azok a turbulenciák emeltek fel, mint akkoriban a legtöbb ehhez hasonló civil platformot, melyek egy része azóta párttá alakult (mint például a radikálisan baloldali, most Madridban a szocialistákkal együtt kormányzó Podemos). A közügyekkel való foglalkozás pártoktól mentes, ugyanakkor részvételi és bázisdemokratikus elvekre épülő ideáját kiváló alapossággal tárta itt fel Nagy Péter Sándor. A folyamat és a válság eredményeként

Lányi András évekkel ezelőtt egy rádióinterjúban a Védegylet kapcsán beszélt azokról a magyarországi politikai erőtérben működő „mágnesekről”, amelyek bal-jobb irányba rendre szétfeszítik a magyarországi civil kezdeményezéseket. Lehet, sokak számára közhelyes, de valószínűleg az ANC-vel csak azért nem történt meg ugyanaz, ami a hazai ökológiai mozgalommal, mert Spanyolországban van két dolog, ami nálunk még nem tudott szervesen megképződni: egy nemzeti minimum és a politikailag aktív középosztály. Ez utóbbinak hiányát Magyarországon mi sem érzékelteti szemléletesebben, mint azok a témák, melyekkel a politikai elit tematizálni tudta az elmúlt napok közbeszédét, kezdve a 12,25 havi nyugdíj folyósításától, a 10 és 100 ezer forintos intervallumban beígért szuripénzeken át, az iparkamara ötezer forintos tagdíj befizetési kiszólásáig.

Az ANC-nek egyetlen politikai célkitűzése van: Katalónia teljes függetlenségének kivívása békés, demokratikus úton. Ma bárki tag lehet, akinek erre a politikai elköteleződésen túl van havi 5 eurója és az elmúlt két évben nem viselt politikai tisztséget. A platform vezetőit a 45 megyében területi alapon választják meg a tagok 2 évre, és arra is ügyelnek, hogy négy év elteltével senki nem maradhasson pozícióban. Az ANC-nek mára több, mint 50 ezer fizető tagja van és nagyjából ugyanennyi önkéntese: ez jóval több, mint az összes katalán pártnak együttvéve.

Ma ők az egyetlenek, akik tömegeket képesek az utcára vinni, milliós nagyságrendben akár. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy képesek tematizálni a katalán nyilvánosságot és állandó nyomás alatt tartani a szeparatista pártokat. A jelenlegi kampányból is egyfajta ernyőszervezetként, aktívan kivették a részüket, például a függetlenségi oldal számára szervezett online viták tartásával.

Ennek ellentmondani látszik, ahogyan például pár napja az ANC lesújtó módon értékelte a jelenlegi katalán hatalom pártjainak elmúlt négyéves teljesítményét. A pénzügyi szuverenitás kérdésében például kifejezik, hogy bejegyeztek egy független új katalán pénzintézetet (Banc públic de Catalunya) és a Madridtól független pénzügyi források felkutatásában is történtek fontos lépések, ugyanakkor rosszallóan megjegyzik, hogy továbbra is Katalónia vállalja fel a bajba jutott spanyol gazdaság terheinek legnagyobb arányát a régiók közül. A nyelvhasználat kapcsán is arra a következtetésre jutnak, hogy a regionális közmédia viszonyában inkább romlott a katalán nyelv helyzete, miközben például kiemeli, hogy számos új és jó minőségű katalán nyelvű ifjúsági műsor került adásba. 

Elitcserére várva

A választások kimenetelétől függetlenül rengeteg a kérdőjel az amúgy széleskörű autonómiát élvező Katalónia kapcsán. A két legerősebb katalán párt vezetői, ahogyan az ANC egykori elnöke is (Jordi Sánchez, aki egyben a Junts főtitkára is), jelenleg vagy börtönben vannak, vagy Európa különböző országaiban száműzetésben élnek – mint ugye a Belgiumban élni kényszerülő Carles Puigdemont. Az ANC azonban úgy fogalmaz:

ami a 2017. október 1-én karhatalmi erővel megakadályozott népszavazás óta határozza meg a politikájukat.

2017. október 1. óriási fordulópont volt Katalónia életében. Ha valaki most nem tudná felidézni, hogy miért: az akkori, Carles Puigdemont vezette katalán kormány egy olyan függetlenségi referendumot próbált megtartani, aminek kapcsán Madrid előre megüzente, hogy alkotmányellenesnek tekinti és mindent el fog követni, hogy megakadályozza. Így is történt. A spanyol rendőrség egységei ellepték a szavazóhelyiségeket és sok esetben aránytalanul brutálisan módon léptek fel. A képsorok bejárták a világsajtót, rámutatva a katalán helyzet megoldatlanságára.

A 2017 októberében eszkalálódott politikai válság arra ébresztette rá az amúgy addig rendkívül EU-szimpatizáns katalánokat, hogy jogállami kérdésekben jobb, ha nem várják sokáig Brüsszel segítségét. Mindazonáltal ha nem szereznek vasárnap abszolút többséget a szeparatisták, a civil társadalom irányából komoly kritikára számíthatnak, amire kénytelenek lesznek reagálni a pártok.

A szerzői informatikai tanácsadó, választáskutató.

FOTÓK: Bódi Mátyás, Barcelona