A jelenlegi kormányválság Rómában igazi telenovellaként is nézhető. Hatalmas szenvedélyek, kalandos, váratlan fordulatok, cselszövések – és persze megannyi szereplő, aki egy barokk operából is előléphetett volna. Talán eleve egyszerűbb lenne elhagyni Olaszország kapcsán a megismert politikai kategóriákat, és inkább művészettörténeti fogalmakkal leírni a szereplőket.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A magyar sajtóban az Azonnali egyedüliként igen részletesen követte az olasz politikai eseményeket:
+ januárban felbomlott Giuseppe Conte balközép-balpopulista kormánya, miután kiszállt Matteo Renzi a maga kispártjával;
+ Conte nem tudott ezután annyi szenátort összeszedni, hogy meglegyen az abszolút többsége a felsőházban (a relatív többsége megvolt, az alsóházban pedig az abszolút is összejött neki), így végül lemondani kényszerült;
+ jelenleg pedig a Super Marionak nevezett egykori Európai Központi Bank-elnök, Mario Draghi vezetésével alakulhat meg olyan kormány, amelyben Matteo Salvinitől Matteo Renzin át a szélbalig mindenki szerepet (és ami persze nagyon fontos: miniszteri és államtitkári bársonyszéket – ahogy az olaszok mondják: poltronét) kaphat.
Miért követtük ennyire részletesen az olasz eseményeket?
Egyrészről ez nem csak az ország iránti szeretetünkből fakad – bár abból is, elvégre az olaszokra akkor se lehet haragudni, ha felgyújtják a házat –, hanem mert Olaszország közel van (Milánó közelebb van, mint Berlin, mégis sokat szoktunk írni a németekről is), valamint mert az olasz politikai folyamatoknak van, lehet magyar vonatkozásuk is.
– azaz érdekes lehet odatekinteni, miként nem állt össze az orbáni sors még mindig Olaszországban, miként válik éppen e percekben EU-ellenesből EU-pártivá Matteo Salvini. A balberlusconista Il Foglio napilap egyenesen „csodát” emleget – ami az olasz politikában nem ritka fordulat. Másrészről
Csak pár példa. Az állam mint politikai szervezeti egység fogalma és rendszere Olaszországban jelent meg („stato”) a reneszánsz városállamokban; Olaszországból indult a fasizmus is (Hitler még voltaképpen egy ismeretlen Randfigur volt, amikor Mussolini már átvette a hatalmat Rómában); Olaszországban volt leginkább érezhető a hidegháború frontja a CIA és a Vatikán által támogatott kereszténydemokraták és Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja között; és a populizmus mint esztétikai és retorikai forma is onnan indult meg. Akár egészen Gabrielle D´Annunzio fiumei kalandjáig is visszamehetünk, elvégre a modern politikai tömegnyelv valahol ott született meg, de az biztos, hogy
és Donald Trump még csak egy furcsa médiaszereplőnek számított. De említhető az Öt Csillag Mozgalom szellemi vezetője, a humorista Beppe Grillo is, aki már akkor online demokráciáról és az internetes politikáról beszélt, amikor a legtöbb európai országban a pártok a honlapjaikat se vették még annyira komolyan. A kaotikus Olaszországban sok minden sodródik hamarabb felszínre – és kerül aztán máshol a fősodorba.
Miért ilyen kaotikus ez az ország?
Kívülről nézve folyamatosak a kormányválságok: 1954 óta Olaszországnak hatvanhat kormánya volt. Azonban az, hogy mi zajlik Rómában, kevéssé határozta meg az olasz mindennapokat: A gazdaság Milánóban összpontosul, a déli részeken pedig a maffia ad egyfajta kontinuitást –
amibe a politikai ideológiák mellett személyes érzelmek is erősen mindig keveredtek. A mostani kormányválság okait is hiába keresnénk szakpolitikai vitákban. Ahogy Gianfranco Pasquino bolognai egyetemi tanár, egykori baloldali szenátor nyilatkozta az Azonnalinak: az ok Matteo Renzi „megalomániája”, a 2016-ban megbukott volt kormányfő ugyanis irigykedve nézte Giuseppe Conte relatíve sikeres és olasz mércével nem is rövid kormányzását.
De az olasz politikát és életet eleve káoszként leírni nagyon protestáns mentalitás:
Carl Schmitt jellemezte a katolikus egyházat „complexio oppositorumként”, azaz „az ellentétek egységeként” – miközben univerzális, számos partikuláris érdekre szakadt; miközben van egységes dogma, ennek számos értelmezése lehetséges; stb. –, és valami hasonló jellemző Olaszországra is, amely minden antiklerikalizmusa és alapításkori pápaellenessége ellenére kulturálisan mégiscsak egy nagyon katolikus ország.
Az olasz politikában ennek megfelelően nem élesen behatárolható ideológiák versenyeznek – sokszor költői nevek alatt. Melyik másik országban hívnak, hívtak pártokat „Szabadság Házának”, „Margarétának”, „Olajfának”, vagy éppen „Öt Csillagnak”? Melyik másik országban illik egy magára valamit adó politikusnak dalban is elmondania gondolatait? Minél inkább átlépjük az Alpokat észak felé, annál kevésbé érthető ez a mentalitás – bár a müncheni vagy a bécsi politika még eléggé hasonlóan működik.
Neoklasszicista fordulat?
A mostani kormányválság alatt a balberlusconista Il Foglio napilapban – bár magát ezen lapot is eléggé nehéz normálisan leírni értelmes kategóriákkal, egyszerre cionista, katolikus, laicista, elitista, jobboldali, Salvini-ellenes, EU-föderalista, berlusconista (és még mi minden más) – egy cikk, amely arról szólt, hogy
És tény, hogy az olasz pártokat is talán egyszerűbb lehet művészettörténeti kategóriák mentén elhelyezni: A mentalitásokat és helyzeteket jobban visszaadja, ha
És most jön a neoklasszicista Draghi, aki megőrizve haladja meg a reneszánszt és a barokkot, de visszanyúlik a múltba, miközben programja a jövőnek, egy új polgárságnak szól – az Il Foglio „burzsoá varázsról” írt Draghi kapcsán. Ebbe szédül most bele valamennyi olasz politikai erő, ezért lehetnek az új kormánynak berlusconista, salvinista, szélbalos és ötcsillagos miniszterei egyaránt. Persze fennáll a veszélye, hogy túl eklektikus és giccses lesz – miközben Meloni fasiszta futurizmusa már ott várakozik kibontakozásra.
Vége az olasz politikának?
Amikor Orbán úgy vélte, hogy Európa sorsa Olaszországban dől el, vélhetően abból indult ki, hogy onnan indulhat meg egy szuverenista lázadás. Ez azonban már akkor orra bukott, amikor Salvini 2019 nyarán sikertelenül akarta szétverni Giuseppe Conte hatalmát. Olaszországban ugyanis
Amilyen hatalmasra csaptak a hullámok januárban a kormányválság alatt, olyan hirtelen lett újabb színpadkép betolva, és
– és éneklik talán Raffaela Carràval: „Aaah, sensazione unica / Aaah, voglia di restare qui / Aaah, voglia di ballar con te” (azaz: „Kivételes szenzáció / Itt akarok maradni / Táncolni akarok veled”). Ez persze nem a záróakkord – ahogy most Super Mario mögött mindenki kisangyal lett, ugyanolyan könnyedséggel törhet ki már nyáron is a háború, megvan ahhoz is a megfelelő színpadi dekoráció, amit megint csak be kell tolni.
A La meglio gioventù filmsorozat professzora mondja a diákjának: „L'Italia è un Paese da distruggere: un posto bello e inutile.” Azaz: „Olaszország egy szétrombolandó ország: gyögyörű és felesleges hely.” A film a hatvanas-hetvenes évek hangulatát adja vissza, amikor – mily meglepő – éppen megint minden fejre állt Rómában és az egész országban. A professzor azonban tévedett: a diákja ott maradt, hogy a 1990-es évek fellendülését, reménységét – amit akkoriban egy milánói üzletember, bizonyos Silvio Berlusconi, azaz a Lovag testesített meg – megélje. Hogy aztán eljusson oda, ahol most vagyunk. Olaszország azonban szétrombolhatatlan – és nem felesleges hely. Sokkal régebb óta van náluk politika, mint bárhol másutt – azaz talán nem velük, hanem a mi elvárásainkkal van a baj.
De ez nem kabaré vagy elmebaj – hanem maga az élet. Sohasincs vége.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!
FOTÓK: Az egyes politikusok Facebook-oldalai
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.