Kamikazét a lakatlan szigetre?

2021.02.11. 14:10

Miért itt akarja Vági Márton feláldozni a magyar jövő egy szeletét, miközben látható, hogy ezzel globális folyamatokat nemhogy megállítani, de lassítani sem képes?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„A túlnépesedett, globális klímakatasztrófa felé sodródó bolygón miért nem annak jár jutalom, aki nem hoz a világra egy újabb, széndioxidot kibocsátó, komoly ökológiai lábnyommal bíró embert?” – kezdi ezer szempontból érdekfeszítő eszmefuttatását Vági Márton az Azonnali képzeletbeli hasábjain. Érdekfeszítő, mert írásában egyszerre

keveredik a legmodernebb, valóságot talán kevéssé látott, sokszor tankönyvszagú, liberális értelmezési keret a klímatudomány már húsz-harminc esztendeje megdőlt toposzaival.

No de beszéljenek a számok!

Vági nehezményezi, miért kell neki fizetnie, ha más gyereket akar, és miért tartják őt szívtelennek, ha erre nem szívesen ad egy forintot sem. Mindezt olyan „székből” teszi, ahol bizony ő még nettó haszonélvező: ahogy e sorok írója, úgy ő sem biztos, hogy adófizetőként megszolgálta már azt a sok ráfordított családi, költségvetési és egyéb forrást, amit élete során alanyi jogon megkapott, legyen szó a felneveléséről, a tanulmányairól, vagy éppen az egészségének fenntartásáról. (Mivel ha tandíjat fizetünk, az sem fedezi teljes körben a velünk kapcsolatos egyetemi költségek és a hozzájuk szükséges közszolgáltatások teljes tömegét). Ám talán nem is ez a legjobb mélyfúrási, kutatási irány, hiszen a gyermek nem vonalkód a termelési jelentésekben!

Kell némi képzeletbeli magaslati levegő ahhoz, hogy bárki „befektetési tanácsadóként” nyilvánuljon meg a gyermekvállalás kapcsán, de ezt most nézzük el a szerzőnek. A helyzet ugyanakkor az, hogy Vági Márton mindezt egy brutális elnéptelenedési spirálban szenvedő országban mondja, ahol éppen ezekben a napokban több honfitársunk azért veszítheti el az életét, mert a legjobb szándék ellenére sincs elegendő szakember, aki megbetegedése esetén kezelje őt. A járványhelyzet kapcsán ugyanis gépből néha még akad is elég, az emberi erőforrás viszont elképesztően hiányos, és ennek nem pusztán az amúgy tényleg megalázóan alacsony bérszínvonal és a kényszerű külföldre vándorlás az oka. Hanem leginkább az, hogy

egyre kevesebb és kevesebb gyermek születik, felnőttként pedig egyre kevesebben választanak olyan hivatásokat, amelyek középpontjában egészségünk fenntartása áll.

Ha bízunk Vági libertariánus szemléletében és kiszolgáltatjuk magunkat a piaci viszonyoknak, csak olyan dolgokra költünk, amelyek akkor és abban a pillanatban „megérik”, ne csodálkozzunk, ha szakorvosaink és szakdolgozóink még nagyobb hányada költözik el a jobb fizetés reményében – hiszen a piac az úr… De hát a könyvtár, a múzeum, a gyermekek részére fenntartott, támogatott üdülőhelyek sem szoktak megtérülni, valahogy a normális társadalmak mégis áldoznak ezekre. Mert egy nemzet életének a körvonalazása nem vonalkódtervezés.

Lássuk akárhogy a világot, abban a legtöbben meg tudunk állapodni, hogy a legfőbb kincsünk maga az élet, és az ebből levezethető, messze nem csak fizikai értelemben vett egészség. Bár Vági Márton kihangsúlyozza, hogy ő nem szereti a gyerekeket, szerencsére ezzel egy törpe kisebbségbe sorolja magát, ám nem is ez a lényeg. Ha a többség számára az élet érték és szent, akkor annak reprodukciója is ebből következően az, az egymást követő kormányok pedig ilyen vagy olyan módon „veszik” ezt a társadalmi jelet, életkódot, és igyekeznek támogatni a gyermekvállalást.

A gyermekáldás pedig azért is közös ügyünk, mert adott egy tényező, ami a „vonalkódos” közgazdászvilágban értelmezhetetlen. Ez pedig a láthatatlan munkáé, amit jellemzően a hölgyek az utódok körül és a családok egyben tartása érdekében végeznek, és amit a költségvetés jellemzően csak fékezett habzással „dotál”. Én éppen afelé húzok, hogy a jólét és a szabadság mindenki számára elérhető legyen, aki törekszik, dolgozik, építi az életét. Ha pedig ez a cél, a társadalom tagjai mint kockázatközösség váratlan helyzetek esetére védőhálót szőnek, nehezebb élethelyzetekben pedig fokozott segítséget nyújtanak – akár éppen adópolitikai eszközökkel.

Végül azért csak előbújik némi belső bizonytalanság is a szerzőből: „Miért taszít ki a társadalom csak azért, mert én egyáltalán nem akarok gyereket, nem is szeretem őket, és másét sem vagyok hajlandó eltartani?” Nem tudom, a kitaszítottság mely fokát érzi Vági a gyermektelenséggel kapcsolatos elhatározása miatt, ez a pozíciója ugyanis véleményem szerint egyértelműen a sci-fi kategóriája.

Egyet azonban bizonyosan állíthatok: ha az ő materialista világképe „győzedelmeskedik”, akkor lesznek kellemetlen pillanatai, példának okáért akkor, amikor nyugdíjért folyamodna. És persze, el lehet ezt intézni a felületesség divatjának amúgy még jól sem hangzó mondásainak egyikével: „mi már úgysem kapunk nyugdíjat”, vagy éppen azzal, hogy „ez egy társadalmi szerződés, az állam termelje ki majd valahogy, bárhogy”, a helyzet az, hogy

nem lesz állam a világon, amely egy majdnem felére fogyatkozó nemzet léte mellett meg tudná oldani ezt a problémát. Ráadásul nyugdíjfizetésre nemzetközi hitelt sem szokás adni…

Nem, nem arról szól ez a történet, hogy embereket „kényszerítsünk” arra, hogy gyermeket vállaljanak – ennek értelme sem lenne. Hanem arról, hogy az érintett magyar hölgyek általában és átlagosan több, mint két gyermeket szeretnének világra hozni, és ebből lett az utóbbi évtizedekben 1,2, majd 1,3, netán 1,5, de több sohasem. Egy magára valamit is adó politika figyelembe veszi azon hölgyek és családok létérdekeit, akik vágynak utódra, ám valamilyen okból nem képesek realizálni ezt a célt.

Ha az ok egészségügyi, segíteni kell. Ha pedig pénzügyi, és mondjuk adópolitikai eszközökkel orvosolható, akkor úgy – szemben Vági leegyszerűsítő, tervezőasztalon készült modelljével. Az igazi tragédia, és a 2010 óta regnáló kormányok elképesztő dilettantizmusának legdurvább lenyomata az, hogy a területre csoportosított több erőforrásból szinte semmit sem tudtak kihozni: a termékenységi arányszám a visszapótlódás után sem haladja meg a térség átlagát (az unióst sem, bár azt érdemes súlyozni a bevándorlás nem éppen kedvező hatásaival).

S az utolsó öt évben elszalasztották a KDNP szakértői által is hangosan követelt esélyt: a Ratkó-unokák voltak az utolsó nagy létszámú korosztály, akik ha most több gyermeket tudtak volna vállalni, legalább lassult volna a zuhanás. Ehhez képest semmiféle demográfiai fordulat nem következett be, viszont elöregedésünk spirálja megállíthatatlanná vált.

2020 előtt minden hatodik, 2030-ra minden negyedik, 2050 után minden harmadik honfitársunk lehet idősebb 65 évesnél – ahogy egyre kevesebb lesz a dolgozó, a járulékfizető, egyre többen tartanak igényt – teljesen jogosan! – az időskori ellátásra, gondozásra, figyelemre.

Viszont elegendő számú dolgozó nélkül ez kivitelezhetetlen. Napjainkban pedig már több, mint egymillió gyermek hiányzik ahhoz, hogy a ma ismert (amúgy nem túl bőkezű) nyugdíjrendszer fennmaradhasson – ezt az MNB-től a társadalomkutatókig a legtöbben elismerik. Persze a szó klasszikus értelmében nem fog összeomlani, csak amikor előbb Z. Kárpát Dániel, utána pedig Vági Márton áll be a sorba több évtizedes járulékfizetés után, az összeg lényegesen alacsonyabb lesz majd, mint amire jogosultak lennénk, és nem lesz a földön senki, aki ezt „kipótolná” nekünk (a várható helyettesítési ráta a nyugdíjszakértők szerint akár a mai fele alá is csökkenhet!). Meg lehet tenni, hogy azt mondjuk: ez sokára lesz, majd akkor megoldjuk és számonkérjük a dolgot az akkori kormányon.

Ám talán értelmesebb lenne előre menekülni és most „alapozni”: valódi egyéni nyugdíjszámlával, az előtakarékosság érdemi állami támogatásával, de leginkább azzal, hogy aki felelősséggel gyermeket szeretne Magyarországon, azelőtt ne álljon adminisztratív, jogi vagy a maihoz hasonló anyagi akadály. Nem, én sem szeretném, hogy tömegek többek között azért vállaljanak sok gyermeket, hogy az adófizetők által biztosított szociális transzferekből több jusson nekik – ennek esélye ma minimális, és tovább minimalizálható. Példának okáért a Családi kártya konstrukciójával, ami a családi pótlék amúgy szükséges és nagyfokú emelését egy olyan eszközre utalná, amivel csak alapvető élelmiszert és gyermeknevelési cikket lehet vásárolni, élvezeti szereket és lottószelvényt nem.

Végül a leginkább drámai fejlemény, hogy Vági Márton szerint számos ránk leselkedő veszély, így a klímakatasztrófa elhárításának útja a népesség fogyatkozásán keresztül érhető el. Dacára annak, hogy így nem lesz fenntartható nyugdíjrendszer, egészségügy, oktatás, vidékpolitika, és a többi. Érdemes azonban megvizsgálnunk ki és miként részese a „bulinak”, ki mennyit és hogyan tesz bele a vitathatatlan, össznépi szennyezésbe! Megszokott tézis, hogy a fejlett ipari országok a nagy részét és a szegényebb kontinensek alig valamit. Ami még igaz is lehetne, ha kizárólag a nagyvállalatok működését vizsgáljuk.

Az utóbbi évtizedekben azonban a lokális túlnépesedéssel párosuló nyomor teljes országokat tett környezeti szempontból túlterheltté majd kifosztottá, elindultak a háborúk a vízért, s (nem mentegetve a szemetét a jövőre hagyó nagyipart, de) ahol a népesség további nagyfokú számbeli emelkedése várható, ott számíthatunk igazi környezeti összeomlásra is, s nem Magyarországon. A legutóbbi időszakban Ázsia vitte a prímet demográfiai robbanás tekintetében, ám a szakemberek nem egyszer hívták fel a figyelmet arra, hogy

az évszázad közepéig prognosztizálható népességnövekmény mintegy fele, 1,3 milliárd ember Afrikában fog megszületni. Több mint kétmilliárd új lélek várható addig. Kétmilliárd.

Miközben Magyarország a jelenlegi születésszám alapján addigra vagy kicsit későbbre egy 6-6,5 milliós állammá válik. Olyan ez, mintha egy panelház ugyanakkora, 60 négyzetméteres lakásainak egyikébe beköltözne egy gyermekáldásra váró pár, a szomszédba pedig egy egész falu lakossága, mi mégis az ifjú pártól kérnénk kellő visszafogottságot... Mindezt tetézi elképesztő elöregedésünk: hazánkban a medián életkor 42 év, több mint tucatnyi afrikai országban pedig 18 év alatt mutatható ki. Miért itt akarja tehát Vági Márton feláldozni a magyar jövő egy szeletét, miközben látható, hogy ezzel globális folyamatokat nemhogy megállítani, de lassítani sem képes?

Eleve vérlázító, hogy a szerző (a visszafogottságot kívülről szemlélve) hasznos és haszontalan tagokra bontja a társadalmat, mégpedig az anyagi életszínvonal mentén, ám ezzel számoljon el ő maga. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, hogy a szegénység sehol sem szűnik meg önmagában a gyermekáldás elmaradása miatt, másrészt figyelmen kívül hagyja a nem annyira adott, de célként mégiscsak artikulált társadalmi mobilitást. Az általa ugyanis lekezelően „lekamionsofőrőzött” honfitársunk gyermeke az én világomban minőségi oktatáshoz és a jólét lehetőségéhez jutva lehetne orvos is, vagy akár vakcinakutató.

Aki nem mellesleg a Vági kolléga és az én nyugdíjam fedezetéül szolgáló járulékot fizetheti majd be a közös társadalmi kasszába.

A szerző háromgyermekes édesapa, közgazdász, a Jobbik alelnöke, aki Vági Mártonnak az Azonnalin február 3-án megjelent cikkére reagál. Így tett azóta Németh Csaba ügyvéd, Szabolcs Dorottya ifipolitikus és Vass Csaba azonnalis újságíró is.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek