+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2021. február 3. szerda, 16:36
A berlini fal leomlása nemcsak a kelet-európai szocialista rezsimeket temette maga alá, de Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártját, az olaszt is. Az olasz posztkommunisták a kelet-európai elvtársaikhoz hasonlóan kínlódták végig megújulásokon magukat az elmúlt három évtizedben. A feszültségek azonban megvannak, részben a mostani kormányválság mélyebb okai is ezekben keresendők. Noha immáron 30 éve nincs az egykori hatalmas Olasz Kommunista Párt, a jobboldalnak még most is jó szolgálatot tesz: velük riogathatnak még mindig.
„Hitler győzött”

 

– ezt mondta az Olasz Kommunista Párt (PCI) utolsó előtti főtitkára, Alessandro Natta, amikor 1989-ben értesült a berlini fal leomlásáról, a kelet-európai rendszerváltások megindulásáról. A történetet az olasz közszolgálati tévé Passato e Presente történelmi műsorában idézte fel Claudio Petruccioli, a PCI egyik akkori vezető politikusa. Brüsszelben találkozott Nattával már a berlini fal leomlása után, Petrucciolit is nagyon megviselték az események, és csak azt tudta hajtogatni:

 

„Mit csináljunk most, mit csináljunk most?” Ekkor nézett fel rá Natta elvtárs szomorú szemekkel, és mondta neki: „Semmit, Hitler győzött.”

 

A hangulatot ez jól visszaadja. A PCI az antifasiszta harc élharcosának tartotta magát, amely bár a 70-es évektől kissé lazította a kapcsolatait Moszkvával, de a kommunizmust továbbra is egy alternatív társadalmi modellnek tartotta. Azzal, hogy a Szovjetunió összeomlott, a PCI-ben nagyon sokan érezték úgy: elvesztették az antifasiszta harcot. De ennél konkrétabb problémáik is voltak: a Szovjetunió vége nem csak anyagilag viselte meg a pártot, de kirántotta mögüle az addigi érvét, miszerint lehetséges a kapitalizmus alternatívája.

 

Idén lenne százéves a PCI

 

Ha létezne még mindig a PCI, idén januárban ünnepelhette volna századik születésnapját.

 

1921. január 21-én a toszkán tengerparti Livornóban ülésezett az Olasz Szocialista Párt. Európa számos országában a munkásmozgalmat eddigre már megosztotta az orosz forradalomhoz való viszony – a szocialisták vagy szociáldemokraták radikálisabbjai mindenütt a lenini forradalmi út mellett köteleződtek el a reformista (Kautsky-féle) nézetekkel szemben, amelyek a demokrácián belül akarták elérni a szocializmust.

 

Lenin sikerén felbuzdulva az olasz szocialisták egy része is gyorsabb és radikálisabb változásokat akart: a livornói kongresszuson jött elő ez az ellentét, a párt egy része – többek között az idén 130. születésnapját „ünneplő“ Antonio Gramsci vezetésével – átvonult a San Marco-színházba, és megalapította az olasz kommunista pártot. (A párt történetéről itt nézhető meg a Passato e Presente nemrégen sugárzott műsora.) 

 

Az olasz kommunistáknak azonban nemhogy forradalomra, de még parlamenti munkára se lett nagyon idejük, az 1922-ben hatalomra került – amúgy egykori szocialista – Benito Mussolini az összes többi párttal együtt őket is betiltotta 1926-ban. A PCI innentől illegalitásba vonult, és ott lett az antifasiszta ellenállás – a szocialista és a katolikus frakciók mellett – legfontosabb képviselője. Gramsci 1937-ig börtönbe került, ott írta meg híres értekezését (Quaderni del carcere) arról, hogy minden politikai siker előfeltétele a kulturális hegemónia megszerzése. (Ezen ideológia mentén hirdet amúgy az orbáni rezsim is kulturális harcot, a NER ideológusai előszeretettel hivatkoznak Gramscira.)

 

A PCI vezetésének egy része – többek között Palmiro Togliatti – Moszkvába távozott, a párt hosszú ideig kitartott a sztálini „szociálfasizmus” tézise mellett. Ennek értelmében nem is a fasizmus, hanem a polgári pártok – köztük a szocdemek – lennének az igazi ellenfelek, éppen ezért a PCI se vette kezdetben komolyan a fasizmust, amelyet átmeneti jelenségnek tartott. A „szociálfasizmus” tézise eleve abból indult ki, hogy a fasiszták és a nácik még egyfajta „jószolgálatot” is tehetnek a kommunizmus ügyének, amennyiben is felszámolják a polgári pártokat és a kommunisták baloldali alternatíváit (szocdemeket, trockistákat, anarchistákat, stb.).

 

Hitler és Mussolini szovjetellenes szövetsége után azonban a moszkovita PCI is irányt váltott: Innentől egyértelmű lett számukra, hogy a fasizmus az elsőszámú ellenfél –

 

az ellenállásban és a partizánharcokban ezért az olasz kommunisták is hősiesen részt vettek.

 

A hidegháború alatti Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja

 

A második világháború után a PCI ismét legálisan működhetett. Olaszországban ők lettek a legnagyobb baloldali párt, leelőzték a szocialistákat vagy a balliberális radikálisokat. A pártnak fénykorában – ami egészen az 1980-as évek közepéig tartott –

 

több, mint kétmillió tagja volt. Igazi tömegmozgalom volt – ahogy akkoriban mondták: Olaszországban két egyház van: a katolikus egyház és a PCI.

 

Miközben az országot – a Vatikán, a CIA és a maffia hathatós támogatásával – a Kereszténydemokraták (DC) határozták meg, akikkel néha a szocialisták vagy a liberálisok is közösen kormányoztak, a PCI nem csupán tömegpárt, de a kaotikus, korrupt olasz állam elleni lázadás ereje is lett. Egyszerű munkásoktól, akiknél otthon a konyhában Sztálin képe lógott kint, értelmiségiekig, művészekig nagyon sokan álltak a PCI mellett.

 

A párt azonban nem engedte el 1956 után se Moszkva kezét. Főleg az 1968-as baloldali megmozdulások idején sok baloldali levált a PCI-ről, a párt ugyanis a hetvenes évekbeli szélsőbaloldali terrorizmust se támogatta. De sokaknak a párt társadalmi konzervativizmusa se tetszett. A PCI ugyanis – hogy mai vitákat vetítsünk vissza – nem ment bele identitáspolitikai kérdésekbe, sőt, a neves kommunista rendezőt, Pier Paolo Pasolinit homoszexualitása miatt – ami nem férne össze a kommunista aszketikus erkölcsiséggel – még ki is zárták a pártból.

 

Változást Palmiro Togliatti halála jelentett, aki 1943-tól 1964-ig vezette vasmarokkal a pártot. Az őt követő Luigi Longo pártfőtitkár alatt indult be az eurokommunista nyitás, azaz a Moszkvával szemben kritikus saját út megtalálása. Ennek jegyében a PCI keményen elítélte a prágai tavasz 1968-as leverését is.

 

A párt legendás főtitkára Enrico Berlinguer volt – a politikust morális tartásáért még azok is tisztelték, akik nézeteit ellenezték.

 

ENRICO BERLINGUER (KABÁTBAN) A HETVENES ÉVEKBEN RÓMAI MUNKÁSOK KÖZÖTT EGY ÉPÍTKEZÉSEN. FOTÓ: EB / FB

 

Berlinguer kötötte meg a kereszténydemokratákkal „a történelmi kompromisszumot” – a párt ezzel elfogadta Olaszország nyugati orientációját. Mindez a PCI-t még inkább megnyitotta az olasz baloldali és balliberális értelmiség előtt, a párt Berlinguer alatt – noha hű maradt sarlókalapácsos jelképéhez – gyakorlatilag a baloldali tömegpárt lett (a szocialisták és a még kisebb szociáldemokraták nem sokat számítottak). A legjobb választási eredményét a PCI ennek következtében 1974-ben érte el:

 

Több, mint 34 százalékkal Olaszország legnagyobb pártja lett. Kormányzati részvételt azonban nem vállalt sohasem

 

– bár egy ideig kívülről támogatta a kereszténydemokratákat –, helyi szinten azonban sok régióban vagy városban került hatalomra. A legismertebb ezek közül Emilia-Romagna régió és annak fővárosa,

 

Bologna, amely a PCI szent városa lett az évek alatt. Az egyetemi városban 1945-től 1991-ig folyamatosan kommunista volt a városvezetés,

 

de Rómában, Torinóban, Nápolyban, Genovában, Firenzében és Velencében is adtak egy ideig polgármestereket.

 

A párt nem csak a kommunizmust jelentette, hanem a korrupt kereszténydemokratákkal és a maffiával szembeni harcot –

 

a PCI-re szavazni morális kiállás volt az olasz politika mocsarában.

 

A híres Giorgio Gaber énekes írta meg, mi minden oka lehetett annak, hogy valaki kommunista lett Olaszországban (itt hallgatható meg a szám) – tucatnyi okot sorolt fel „Valaki kommunista volt“ című számában. Indok lehetett, hogy valaki „Emilia-Romagnaban született“, „egyedül érezte magát“, „Oroszországban ígéretet, Kínában költészetet látott“,

 

„túl sok katolikus oktatást kapott“, „egykoron fasiszta volt“, „Berlinguer jó ember volt, Andreotti meg nem volt jó ember“, „szeretett bort inni a majálison“,

 

„otthon csak Rai Tre volt“ stb. Egy biztos: nagyon sok kommunista volt Olaszországban, és tényleg nagyon különféle okokból lettek azzá – de összefogta őket egy jobb és igazságosabb társadalomba vetett hit.

 

Berlinguer a 70-es években folytatta az elszakadást Moszkvától: 1979-ben az afganisztáni, 1981-ben a lengyelországi beavatkozásokat ítélte el. 1984-ben azonban váratlanul elhunyt.

 

A politikus temetésén több, mint egymillió ember vett részt Rómában

 

– valódi vörös „vallási” esemény alakult ki, zokogó emberek kísérték a legendás pártfőtitkárt az utolsó útjára, Róma pedig vörös zászlókban úszott.

 

TÖBB, MINT EGYMILLIÓ EMBER KÍSÉRTE BERLINGUER PÁRTFŐTITKÁRT AZ UTOLSÓ ÚTJÁRA, EGÉSZ OLASZORSZÁGBÓL TÖMEGEK ÉRKEZTEK VÖRÖS ZÁSZLÓKKAL. FOTÓ: VINCENZO PLACENTI / FB

 

Berlinguer halálával elindult a PCI a lejtőn, az új vezetők már közel se voltak olyan karizmatikusak, mint ő. Az 1989-es változások pedig végleg betettek nekik.

 

A PCI úgy omlott össze, mintha maga is egy kelet-európai állampárt lett volna

 

A PCI Gorbacsov alatt először abban bízott: megmenthető még a kommunista eszmeiség. Gorbacsov nyitását azonban nem támogatta mindenki a pártban. 1989-ben pedig aztán felgyorsultak az események. A már idézett Petruccioli PCI-vezető azt mondta: amikor 1989. november 9-én nézte a berlini fal leomlását, „katasztrófát”, „sorscsapást” érzett – de hozzátette: „egyfajta megszabadulást is”. 

 

Mire utalt ezzel? A pártban

 

már az 1988-as évben megindultak a viták arról, hogy nevet – és részben ideológiát – kéne váltani.

 

Azzal, hogy a kommunizmus 1989/90-re végleg összeomlott Európában, a PCI hasonló helyzetben találta magát, mint a kelet-európai utódpártok: mély identitásválságba zuhant.

 

Az 1990-es évben Achille Occhetto vezette a PCI-t, aki a párt reformszárnyáról jött. Hasonlóan a magyar MSZMP-hez a reformerek és az ortodoxok álltak egymással szemben. Az utóbbiak teljesen elutasították a névváltozást, több egykori partizán többször is tüntetett a PCI római székháza előtt – azaz a párt nemcsak eszmeiségét veszítette el, de tömegbázisának egy részével is szembekerült.

 

A PCI számára az is probléma volt, hogy merre menjen – ennyiben a kelet-európai posztkommunisták könnyebb helyzetben voltak, elvégre nekik nem volt szocdem alternatívájuk, azaz maguk válhattak azzá. Olaszországban azonban szocialista és szociáldemokrata párt is létezett. A szocialistákat a miniszterelnökséget is egy időre megszerző – későbbi korrupciós ügyei miatt aztán Tunéziába menekülő – Bettino Craxi vezette, aki a pártját élesen lehatárolta a kommunistáktól.

 

Achille Occhetto PCI-főtitkár számára a nagy küzdelem a Riminiben tartott kongresszus volt – itt kellett végleg dönteni a már akkor is 70 éves történelmet jelentő kommunista névről. A kongresszus díszleteit szokás szerint híres olasz építészek állították elő: a pódium vörösben úszott, és egyfajta vallási jelleget kölcsönzött az egésznek, hogy egy külön szószéket is építettek, amire egy kis csigalépcsőn kellett felmenni. A díszletek is azt voltak hivatottak kifejezni: egy új párt születik. Már a név is megvolt: Baloldali Demokrata Párt – a jelképük pedig egy fa lett, amelynek gyökérzeténél azonban megtartották a sarlókalapácsos PCI-lógót.

 

Riminiben végül 376 igen és 127 nem mellett elfogadták az új nevet: ezzel 1991. február 3-án megszűnt az Olasz Kommunista Párt.

 

AZ ÚJ PÁRT ELSŐ LOGÓJÁBAN MÉG SZEREPELT A PCI KORÁBBI JELKÉPE

 

Posztkommunista útkeresés, jobbos riogatás

 

Az ortodoxok azonnal kivonultak többek között Pietro Ingrao vezetésével, és létrehozták a Kommunista Újjászületés Pártját (RC), amely az 1990-es években még kispártként jelen volt a római parlamentben, de mára – főleg hogy további szakadásokon is átesett – gyakorlatilag eltűnt a politikai életből.

 

A PCI UTOLSÓ KONGRESSZUSA RIMINIBEN, AHOL MEGSZŰNT A PÁRT. FOTÓ: ASSOCIAZIONE PIETRO INGRAIO / FB

 

A posztkommunista Baloldali Demokraták megindultak a szociáldemokratizáció útján – közben

 

folyamatosan változott a nevük, ahogy egyre jobbra tolódtak.

 

Mivel 1994-re összeomlott az olasz jobboldal is – a tömegesen kiderülő korrupciós ügyek a PCI nagy riválisát, a Kereszténydemokratákat is végleg maguk alá temették –, felszabadult a jobboldal is. Egy részét a regionalista Lega Nord és a politikába újonnan belépett Silvio Berlusconi Forza Italiája vitte el. De a hatalmas kereszténydemokratákon belül mindig is voltak baloldaliak is: az ún. balkatolikusok is önálló pártként szerveződtek meg Margaréta néven. Az 1990-es évek közepére a jobbra tolódott posztkommunisták és a balkatolikusok hozták létre az Olajfa-koalíciót, amely Romano Prodi balkatolikus politikus vezetésével egy időre még Berlusconit is le tudta győzni.

 

Ma a PCI hagyományát hivatalosan a Demokrata Párt (PD) viszi tovább,

 

a párt azonban a posztkommunizmustól rég eltávolodott – már csak azért is, mert a balkatolikus margarétások egy része is ide állt be. A Demokrata Párt az első PCI-utód, amelynek tényleg sikerült Occhetto álma: egy modern szociáldemokrata-szociálliberális párt megteremtése.

 

Az egykori PCI-sek nagyrésze mára teljesen kiszorult. Ez sokban Matteo Renzinek is köszönhető,

 

aki nem a PCI-ból és utódpártjaiból, hanem a balkatolikus mozgalomból érkezett a PD-be. Renzi a posztkommunista nagyöregeket – Massimo D´Alemát vagy Luigi Bersanit – kiszorította a pártból 2013-ban, amikor fiatal firenzei polgármesterként megszerezte a PD vezetését.

 

D´Alema és Bersani az Első Cikkely Mozgalommal még kísérletet tett a posztkommunista hagyomány folytatására, de pártjuk nem lett sikeres, D´Alema a 2018-as parlamenti választásokon megalázóan csak a negyedik helyre futott be a körzetében a szenátori helyért. Az Első Cikkely Mozgalom ma a Szabadok és Egyenlőek (LeU) pártkoalíció része – gyakorlatilag ma ott található meg jobban a posztkommunista hagyomány, mint a PD-ben. Hivatalosan persze a PD is vállalja az örökséget, alapítványát Gramscinak hívják, a párt pedig a PCI hajdan milliók által olvasott napilapját, a L´Unitát is megmentette – ma igazi PD-napilapként létezik, a tagságon kívül nagyon senki sem olvassa.

 

A PCI öröksége nem annyira ideológiai. Az olasz posztkommunisták ugyanis – ebben is a kelet-európaikra, és nem mondjuk a francia vagy spanyol kommunistákra hasonlítanak – pár év alatt teljesen betolódtak a liberális balközépbe. Az örökség ezért inkább kettős. Egyrészről a PD-n belüli konfliktusokat mindig meghatározta, hogy ki honnan jön.

 

Renzi volt az első pártfőtitkár, aki nem a kommunistáktól jött. De végül ment is,

 

ma az Italia Viva nevű kispártját szervezi – és okoz január óta egy kormányválsággal kellemetlenségeket a posztkommunista PD-nek és LeU-nak.

 

A másik örökség pedig az olasz jobboldalt illeti.

 

Hiába szűnt meg a PCI 30 éve, az olasz jobboldal az elmúlt három évtizedben is „a kommunisták” ellen vonult folyamatosan harcba.

 

Mivel a PCI Nyugat-Európa egyetlen olyan kommunista pártja volt, amely majdnem demokratikusan is hatalomra tudott volna jutni, számos olasz emberben a jobboldalon reflexszerűen van benne az antikommunista pánik. Noha már lassan a szavazólapon egy sarlókalapácsos párt sincs, ők még mindig tőlük félnek. A kommunizmus vádja pedig bárkire ráhúzható: Silvio Berlusconi például az Öt Csillag Mozgalmat kommunistázza rendszeresen és előszeretettel. Tegyük hozzá: az olasz jobboldal szemében már az is „kommunistának” számít, aki nem szeretne adót csökkenteni.

 

NYITÓKÉP: Berlinguer temetése 1984-ben / Osservatorio Geostorico, Twitter

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A moldovai Alkotmánybíróság két éven át tartó politikai válság végére tett pontot. Az elnök nyugatbarát pártja vezet, akár egyedül is kormányozhat.

Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár azt is elmondta, hogy miért döntöttek úgy, hogy az óvodákat és az általános iskolák alsó tagozatait még áprilisban kinyitják.

Cak az oltás első dózisát kapta meg. A kormány időközben ígéretet tett a rendszer pontosítására.

Ismert emberek fognak oltásra buzdítani minket, a cél nyolcmillió magyar beoltása, Gulyás szerint a Szputnyik a nyugati vakcináknál is jobb. Ez történt a kormányinfón!

Kolozsváron nemcsak a lakhatás, a kultúra is többe kerül, mint máshol. A Székelyföldön minden olcsóbb, Kézdivásárhely a legolcsóbb, magyar lakossággal is rendelkező város.

A heti Tsúfos Tükör megmutatja, miért örülhetünk a fővárosban épülő kínai egyetemnek.

A 2019-es önkormányzati választáson Pikó András mögé álltak be, és most sem állítanak saját jelöltet a VIII. kerületben.

A hét kérdése

A hatpárti ellenzéki szövetség szerint felesleges a regisztráció, elég lenne felmutatni a TAJ-kártyát, hogy beoltsanak valakit a covid ellen. Szerinted?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Horváth Máté, a Dürer Kert koncertszervezője az Azonnalinak néhány részletet elárult arról, hogyan fog kinézni a lockdown utáni Dürer. Podcast!

Az 1848-as forradalomra és szabadságharcról szeretünk egy jó adag nemzeti mázzal és pátosszal leöntve gondolkodni. De mi köze a nemzeti ünnep lezüllesztéséhez Torgyán Józsefnek? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás