Levest, szappant, üdvösséget!

Olyan szomorú látni, hogy a történelmi egyházak gyurmák lettek a hatalom kezében, és már nem lámpások. Hadsereges szóhasználattal élve, a nagyok szinte mind „dezertáltak”, letették a fegyvert.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„Amíg nők sírnak, mint most, harcolni fogok.
Amíg kisgyermekek éhesen szaladgálnak, mint most, harcolni fogok.
Ameddig emberek börtönben vannak, mint most, harcolni fogok.
Ameddig csak egy lélek is Isten világossága nélkül sötétségben van, harcolni fogok.
Életem végéig harcolni fogok.”

(William Booth)

Úgy nyolc évvel ezelőtt Hollandiában, ottani evangéliumi keresztények előtt tarthattam polgármesterként előadást. Meghívóim jelezték, hogy Kübekháza önkormányzati képviselőit is szívesen látják. Így hát bepakoltunk a mikrobuszba, útközben felvettük a Szolnokon élő, holland származású Mariekét, aki mindenben segítőnk volt az út során.

Az ottani előadásom után találkoztunk Groningen város polgármesterével, egy parlamenti képviselővel, interjúkat adtam, működése közben tekintettük meg a holland – előttünk fényévnyire járó – szociális ellátórendszert; látogatást tettünk egy idősotthonban, kórházban, sérült gyermekekkel foglalkozó, farmjellegű fejlesztőközpontban. Voltunk egy parasztgazdánál is, aki beszélt nekünk a holland falusi életről, bemutatta az EU-s pénzből felfejlesztett családi sajtmanufaktúráját, és elmesélte azt is, hogy a disznait a közeli vágóhídra viszi leöletni, majd haza, hogy otthon ő maga dolgozhassa fel.

Nem utolsósorban megtekintettük a zsidókat bújtató, keresztény órásmesternő, Corrie ten Boom ma már múzeumként működő házát, majd Amsterdamban a sok remek műalkotás mellett megcsodáltuk van Gogh híres Napraforgókját. Vendéglátóink szerveztek egy magyar estet is, ahová olyan holland keresztény misszionáriusokat hívtak meg, akik a rendszerváltás környékén Magyarországon szolgáltak. Sokan közülük még mindig jól beszélték a magyart.

Raguleves és somlói

Azt találtam ki még itthon, hogy vendéglátóink kedvességét viszonozva, a magyar esten ne ők főzzenek, hanem mi a számukra valami magyarosat. Arra gondoltam, hogy a tárkonyos ragulevessel – mint egyik specialitásommal – talán magam is megpróbálkozhatnék, igaz, ötven főre még soha nem készítettem. A képviselőnőinknek pedig javasoltam, hogy egy finom somlói galuskával rukkoljanak ők elő.

Az ötlet tetszett mindenkinek. A húst lefagyasztva, hűtőtáskákban innen vittük. A fűszereket is, a galuskának való piskótát még itthon megsütötték az asszonyok, a cukor és a tejszín is hazai volt. Nem azért, mert nem bíztam a holland élelmiszerbiztonságban és minőségben, hanem mert egyszer, egy hasonlóan „nagyvonalú” felajánlásom miatt, igencsak lebőgtem.

Egy távoli országban jártunk a feleségemmel. Vendéglátóinknak sokat meséltem Magyarországról, és szóba került a magyar konyha is. Olyannyira belemélyedhettem a magyar konyhaművészetbe, hogy az ottaniak kedvet kaptak magyarosat enni. Felajánlottam, ha szeretnék, szívesen készítek nekik egy finom magyar levest. Örömmel vették. A hozzávalók mind az ottani mallból kerültek ki. A főzés közben hamar rájöttem, hogy hiába minden tudományom, évtizedes tapasztalatom, itt sem a fűszereknek, sem a húsnak, de még a zöldségeknek sem ugyanaz az ízük, mint otthon. Amikor a tárkonyos raguleves végül az asztalra került, a feleségem megkérdezte a vendéglátó család mellette ülő tagjától, hogy „ízlik-e?”, amire kedvesen csak annyit mondott: „horrible” (borzasztó).

Nos, ebből az esetből egy életre tanulva, Hollandiába mindent innen vittünk. A magyar est jól sikerült. Finom lett a raguleves, és a résztvevők nem győztek áradozni honanyáink somlói galuskájáról.

Meghívott bennünket a groningeni Üdvhadsereg nagyon kedves, fiatal vezetőnője, aki társaival a város egyik szegénykerületében szolgált. Amikor beléptünk az Üdvhadsereg nem túl nagy, de modern és végtelenül barátságos épületébe, a falon három, nagybetűkkel kiírt angol szó fogadott: „Soup, Soap, Salvation” (levest, szappant, üdvösséget). Geertje Veenstra a finom holland népi ételt, a „gehaktbal”-t készítette nekünk. A félökölnyi nagyságú, fasírtszerű, finoman fűszerezett húsgombócokat barnamártással és garnírunggal tálalta.

Vacsora közben Geertje – akit időközben a CDA, az ottani kereszténydemokrata tömörülés önkormányzati képviselőjévé választottak – beszámolt a szegények, elesettek, drogosok közötti szolgálatukról. Elmondta, hogy mit is takar a falon látott hármas jelszó: „Keresztényként nem csak prédikálni kell arról, hogy mennyire szeret az Isten, hanem a gyakorlatban is meg kell élni. Levest, azaz enni kell adnunk az éhezőknek, inni a szomjazóknak; szappant, azaz tisztálkodási lehetőséget kell biztosítanunk az embereknek, és a rászorulók testi szükségleteire is gondot kell viselnünk, segíteni őket ügyeik intézésében, a beilleszkedésükben, vagy a reintegrációjukban, ahogy Jézus is tette, és tenné ma is.”

Geertje beszélt arról is, hogy az „üdvösséget” az Isten adja annak, akinek akarja, de nekik mindent meg kell tenniük az elveszettek lelki üdvéért. „Hiteles, példaadó cselekedeteinkkel kell szolgálnunk az elesettek felé, mindig harcolnunk kell az igazságért, hogy a tetteink akár szavak nélkül is prédikáljanak, és szólnunk kell az életváltoztató igét, hogy Jézus Krisztus mit tett értük a kereszten.” Mert

Bár a hármas jelszóról ez idáig nem hallottam, de mindaz, amit mondott, keresztényként „evidens” volt a számomra, hiszen az Evangélium ezt egyértelmű feladatként adja a krisztuskövetőknek. Nekem mégis nyílként fúródtak akkor Geertje szavai a szívembe.

Szemét helyett a kondérba

Desszertként a vacsoraasztalon különböző, ínycsiklandozó péksütemények sorakoztak. Geertje elmondta, hogy ezeket a többnyire pudingos, magvas és gyümölcsökkel díszített sütiket és más pékárukat az üzletek bezárása után kapja meg az Üdvhadsereg. Tisztjeik, katonáik (önkénes szolgatársaik) saját autóikkal viszik ki és osztják szét a városrész rászorulói családjai között. De nem csak „ennyit” tesznek a rájuk bízottakért. Geertje Groningenben létre hozott egy közösségi házat. Sokféle kreatív és jószolgálati programjuk van, miközben főznek a környékbelieknek. Megkeresett olyan szervezeteket és üzleteket, amelyek csak eldobnák az el nem adott, fel nem használt termékeiket, amelyeket így megkap az Üdvhadsereg.

Ezzel az üzletek is jól járnak, hogy nem a szemétbe kerülnek a még használható dolgaik, és jól jár a környék is, hiszen olcsó ételt kaphatnak. Az általuk rendezett közös étkezéseik pedig erősítik az összetartozás érzését, és mint mondja, gyógyítanak is. Ezzel a programmal megmutatják azt is, hogy a jó ételeknek nem kell feltétlenül drágáknak lenniük. „A másokról való gondoskodás személy szerint nekem is fontos, mert nem csak a szavainkkal, hanem cselekedeteinkkel is megmutathatjuk, hogy mi Isten gyermekei vagyunk” – mondta.

Kondérból az ételhordóba

Másnap, egész úton hazafelé – miközben száz kilométereken át, szakadó esőben és viharos oldalszélben vezettem a kisbuszt –, azon gondolkoztam, hogy

Az egyik útközbeni pihenőnk során, amikor az alpolgármester asszony egy szendvicset nyújtott felém, megértettem. Még a parkolóból hívtam fel a szociális ügyintézéssel foglalkozó kolléganőmet. Kértem, hogy hétfőn 11 órára készítsen egy listát, írja össze Kübekháza legrászorultabb, legnehezebb helyzetben lévő családjait és egyedül élő lakóit.

Szombaton értünk haza. Hétfőtől a naponta 160 személyre főző központi konyhánkon a megmaradt ebédet – természetesen nem a tányérokról lekapartakat, hanem a kondérokban maradtakat – nem a megsemmisítésre kerülő ételmaradékos hordókba öntötték munkatársaim, hanem tégelyekbe, ételhordókba és még kora délután szétosztották a legnehezebb helyzetben lévő családok, lakók között.

Hollandiából hazaérkezve felvettük a kapcsolatot a magyar élelmiszerbankkal és más civilszervezetekkel, amelyeknek köszönhetően mind a mai napig – minden hétfőn és csütörtökön – állandó jelleggel tudunk kenyeret, sokféle péksüteményt, egyéb szárazárut adományozni a falu rászorulóinak. Évente több alkalommal nagyobb volumenű karitatív és szociális akciókat szervezünk, létesítettünk egy „adománykuckót”, hogy akinek van, az betehet oda ennivalót, akinek nincs, elvehet onnét. Mindig elfogy, és újra töltődik. Szervezünk az itt élők számára ingyenes orvosi szűrővizsgálatokat, a szociális centrumunkban pedig fürdési lehetőséget, ruhaneműket biztosítunk az igénylőknek. Ez lett hát a „levesem” és a „szappanom”, és nem sokra rá, kiderült, mi az „életprogramom” harmadik része is.

Megállított egyik lakónk az utcán. Beszélgetés közben mondta, hogy az egyik bácsika a szegedi 2-es kórházba került. Az állapota súlyos. Nyomban rám terhelődött, hogy mindenképpen be kell hozzá mennem. Aznap olyan zsúfolt volt a programom, hogy egyszerűen nem jutottam el odáig. Éjszaka felriadtam álmomból, hogy az idős férfi meghalt, és én nem voltam nála. Semmit nem aludtam. Hatalmas harc dúlt bennem reggelig.

Rettegve léptem be a kórházba, nem tudva, mi vár majd rám. A bácsi élt, de szemmel láthatóan gyenge volt. Tudtunk beszélgetni, tudtam neki beszélni az üdvösségről, és egymás kezét fogva, rá tudtuk bízni magunkat Isten gondviselésére. Másnap meghalt.   

Ezt követően egy ajándékkönyvet hozott a postás. Olvasom, hogy William Booth egyik éjszaka nem tudott aludni. Álmatlanságában elment London egyik nyomornegyedébe. Látta a járdán fekvő, ázó-fázó, kiszolgáltatott hajléktalanokat, a nyomorult emberéleteket. Amikor a feleségének beszámolt „élményéről”, azt mondta, hogy aznap hajnalban a „pokolban járt”. Ez a felismerés indította őt az Üdvhadsereg megalapítására.

Zárszó

Sokat töprengek, miért van az, hogy miközben nemcsak a bibliai idők, hanem a világtörténelem is szolgál számos olyan, ma is követhető hithőssel, akiknek életéből lehetne sok jót és bátorságot merítenünk, mi mégsem tesszük. Közöny és sodródás lett az életünk. Úszunk az árral, a korszellemmel, a hazugságokkal, ezért eltűntek a kapaszkodók az életünkből, ezért inognak a jogrendszer eresztékei.

Olyan szomorú látni, hogy a történelmi egyházak gyurmák lettek a hatalom kezében, és már nem lámpások. Hadsereges szóhasználattal élve, a nagyok szinte mind „dezertáltak”, letették a fegyvert.

Az állam nyújtotta előjogokért, a még több pénzért, a jobb életszínvonalért, a kényelemért és a kivikszolt templomokért cserébe, veszni hagyták azt, ami kincsként náluk volt. Már nem harcolnak sem az igazságért, sem az elveszettekért. Keresztelnek, összeadnak és temetnek – rutinból és futószalagon, de a tüzet és a Lelket elveszítették.

Megmaradtak ugyanakkor néhányan tőlük függetleneknek, önállóknak, és születnek új gyülekezetek, kisebb evangéliumi, hívő közösségek, házicsoportok, amelyek sokszor ellenszélben, de tartják a „frontot”. Ahogy a támadások közepette William Booth is tartotta. Nem adta meg magát sem a világnak, de még az egyházának sem. Az emberi nyomorúság elleni harcát a saját egyháza sem nézte jó szemmel. Kitagadták.

Ahogy ma is ez a sorsa, ez lesz a „jussa” mindazoknak, akik nem lesznek simulékonyak, akik akarnak, mernek hűségesek és kicsik maradni. Akiknek csontjaikba rekesztett tűz ég, akikben van vágy arra, hogy ennek a vergődő világnak levest, szappant és üdvösséget adjanak, kínáljanak, és akár harcok árán is felvállalják az igazságot. 

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!