A lemez, ami 2020 filmzenéje lehetne

2021.01.30. 08:10

Ha fizikailag most nehéz is utazni, képzeletben még megtehetjük. Az amerikai-brit dreampop zenekar, a Still Corners új albumával, a The Last Exittel pedig egy ilyen útra invitál minket: Amerika elhagyatott sivatagjait járhatjuk körbe.

A lemez, ami 2020 filmzenéje lehetne

Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a zenét nem arra találták ki, hogy háttérben meghúzódó zajként hallgassuk napi teendőink közben, így az ember sokszor átsiklik egy motívumon vagy egy kreatív zenei megoldáson a dalokban, ami pedig e művészet értékén a legtöbb esetben ront.

Elvégre a könyveket sem azért olvassuk, hogy felszínesen átpörgessük a lapokat, ahogyan a festményekre sem csak fél pillantást vetünk. A zenénél miért tennénk így?

Ha az ember rászánja az időt, csodálatos dolgokat tud kihallani egy számból. Erre tökéletes példa az amerikai-brit dream pop duó, a Tessa Murray és Greg Hughes alkotta Still Corners friss, január 22-én megjelent albuma, a The Last Exit.

Álomszerű utazás Arizona elfeledett vidékein

A Still Corners – lévén, hogy műfajilag eddig leginkább a dream popba lehetett sorolni – sohasem az erős tempókra és a minél hangosabb hangszerelésre épített, hanem a lassú, összetett harmóniákra, amikre Tessa Murray énekhangja tette fel a pontot, amit különböző effektek megfelelő használatával méginkább álomszerűbbé tették a dalokat.

Azonban az új albumuk, a The Last Exit kicsit eltér az eddigiektől, sőt, emel is a téten: a 2010-es évek elején még futuristának tűnő és a szintipop-elemeket többet használó zenekar ezúttal egy kicsit visszavett az elektronikából, hogy meghatározó hangszerként a szintetizátorok helyett az akusztikus gitár lépjen elő, míg a szintiket pedig gondosan a háttérben rejtették el,

amivel megfelelő atmoszférát teremtettek egy képzeletbeli utazáshoz az arizonai sivatagban.

Az akusztikus gitár jelentősebb használatával és a tompított basszusgitárral néhány dal egyenesen már a western határán mozog, és ha az ember felszínesen hallgatja, sokszor fel sem tűnik a háttérben meghúzódó szintetizátor vagy néhány túlzottan megeffektelt, ám a szám élvezetéhez így is sokat hozzátevő elrejtett gitárhang, esetleg szájharmonika.

A képzeletbeli utazásnak az album nyitó- és egyben címadódala már megadja az irányt: a The Last Exit egy ismeretlen úticélba tartó utazásról szól a kihalt és magányos esti sivatagban, amit a White Sand követ, ahol már a kihalt, mások által nem használt utat mutatja be. 

A dalok egy része az elképzelt tájat, illetve az utat mutatják be, miközben egy másik csoportjuk az album főszereplőjének gondolataira épül. A céltalan, hosszú utazás hangulatának megteremtéséhez hozzájárulnak azok a dalok, amelyek rövid intermezzók erejéig egy-egy történetet vagy eseményt mutatnak be,

míg a két instrumentális dal, illetve a sokszor akár a dal felét is adó outrók ennek a hosszú, elképzelt útnak a szinte végtelenségbe nyúló érzetét keltik.

Az album egy szép ívet ír le: ugyan a dalok szövegei önmagukban is megálló történeteket mesélnek el, de a lemez egyben hallgatva sokkal erősebb érzést vált ki az emberből.

Egy kis londoni garzonlakás helyett az Arizona sivatagban

Sokszor nem nehéz belehallani a szövegekbe a koronavírus-járvány miatti leállást és távolságtartást,

azonban ahelyett, hogy a lockdown miatt négy fal között töltött magányos órákról énekelnének, az album főhősének magányos útján keresztül mutatják be az egyhangúságot és a melankóliát.

Az album történetének ismerete, illetve a hangszerelés nélkül az ember szinte már látja, ahogy a londoni énekesnő a járvány miatti rettegés és a bezártság okozta magány miatt otthonában pizsamában írja az A Kiss Before Dying c. dal szövegét, amiben egyértelműen utal arra, hogy a járvány miatt a személyes találkozások kockázatosak. Míg a Static-ben konkrétan leírta milliók valóságát: „The world has gone blue, nothing we can do / just static on the line.”

Nemcsak ezen a két dalon érezni 2020 hatását, hiszen az egész album központi témája az elveszettség, illetve az időben és térben való eltévedés érzése, azonban az arizonai születésű Hughes a hangszereléssel nagyszerű atmoszférát biztosít, hogy mindezekre ne egy garzonlakás konyhájának falai között, hanem lélekben Arizona sivatagos vidékein gondolkodjunk. És amit már a korábbi albumoknál is megszokhattunk, Hughes dalaira Murray szövegei és énekhangja teszi fel a pontot, hiszen

az angol énekesnő néhol már-már filmszerű képeket fest le, az énekre rakott effektekkel pedig az egészet álomszerűvé teszi.

Mint minden albumnak, a The Last Exitnek is vannak gyengébb pillanatai, például a második dal, a Crying kifejezetten gyengére sikeredett az egész albumhoz képest, sőt, a dal még kicsit ki is lóg az egész album atmoszférájából. 

De az egyik legjobb dal is kicsit ambivalens érzéseket vált ki a hallgatóból, mivel a Bad Town instrumentális része egyszerűen zseniális – a nagyobb hatás kedvéért még egy prérifarkas üvöltését is belecsempészték (!) –, viszont az intro és az outro közötti rész kifejezetten unalmas és elcsépelt, és az ember azon tűnődik, hogy ha sikerült egy ilyen kreatív, álomszerű befejezést írni, akkor az előtte lévő másfél percben miért voltak ilyen ingerszegények a verzék.

A The Last Exit a hibái ellenére is egy nagyon jó album: egy igazi otthonülős, esős időben merengő lemez, aminek a hallgatása közben

a hallgató azon tűnődik el, hogy a bezárt otthona helyett vajon milyen lehet a sötétben, Arizona kihalt sivatagainak elhagyatott útjain vezetni.

Hozzá kell tenni, hogy a műfaj sajátosságai miatt nem mindenkinek lesz a The Last Exit befogadható album, de aki szereti a dream pop műfajt, azoknak Hughes és Murray egy kifejezetten kreatív, merész albumot készített, ami ugyan eltér az eddigiektől, azonban így is szorosan kapcsolódik a munkásságukhoz.

Amely dalokra kifejezetten figyelni érdemes: The Last Exit, White Sands, Till We Meet Again, Bad Town, Mystery Road, Static, It’s Voodoo, Shifting Dunes, Old Arcade.

De inkább szánjuk rá a figyelmünket, és adjunk elég időt az egész albumnak, 43 perc az egész.

Ezért a háromnegyed óráért cserébe pedig a lemez egy hangulatos, álomszerű utazásra visz minket Arizona kihalt tájain.

Still Corners: The Last Exit. Wrecking Light Records. 2021

NYITÓKÉP: Bernard Bur / Still Corners

Karóczkai Balázs
Karóczkai Balázs az Azonnali korábbi operatív vezetője

Mesterdiplomás politológus, 2019 óta újságíró. A külpolitika szenvedély, a belpolitika hobbi, a kultúra pedig kikapcsolódás.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek