Cenzúrát és esztétikus street artot? Ezért oké a ferencvárosi „BLM-szobor”

Döme Zsuzsanna

Szerző:
Döme Zsuzsanna

2021.01.25. 18:10

A művészet legyen a lehető legfüggetlenebb a politikai döntéshozóktól: ezt paradox módon leginkább épp a politika tudja megteremteni. A politikai döntéshozóknak kell olyan módon és eszközökkel támogatni az alkotókat, hogy azok függetlenek maradhassanak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Varsányi Bence Ez a baj a ferencvárosi BLM-szoborral című írásában személyesen megszólított a IX. kerületi önkormányzat művészeti pályázatának egyik nyertes műve miatt.

Nem derült ki pontosan, hogy a rasszizmus elleni cselekvést kéri-e számon rajtam mint kutyapártos politikuson, vagy kulturális téren hiányolja a tetteket, de

a cikket olvasva be kellett látnom, hogy a politikusok időnként valóban önfényezésre kényszerülnek. Így most én is.

Essünk túl rajta! Remélem, nem kell hozzászoknom ehhez a pártpolitikában gyakori önvállveregetéshez.

Az elmúlt év szegregáció elleni ferencvárosi munkájáról való beszámoló szétfeszítené ennek az írásnak amúgy sem szűk kereteit. Viszont ha a szerző azt kérdőjelezi meg, hogy kerületi alpolgármesterként és kulturális szereplőként tettem-e valami érdemit, arra éppen jó példa az a művészeti pályázat, amit kifogásol.

Abban biztosan egyetértünk, hogy a közterület ne maradjon a reklámok, a gyűlöletkampány és a postai sárga csekk népszerűsítésének legfontosabb fóruma. Épp ezért igyekeztem többek közt az elmúlt évtized Fidesz által eltörölt művészeti kezdeményezéseiből legalább valamennyit alpolgármesteri hatáskörömben felújítani (Képzőművészeti Lektorátus nyílt public art pályázata, Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 1x1plakát). A ferencvárosi önkormányzat következetesen köztérre vagy közös térbe viszi a kortárs kultúrát, legyen az képzőművészet, színház, könnyű- és szakrális zene vagy parkolóőr-graffiti.

Ez a kultúrpolitikában szerintem valós cselekvés. Akkor is az lenne, ha Demeter Szilárd, Gy. Németh Erzsébet, Aczél György vagy Néró római császár volna az elkövető.

Gondolom, abban is egyetértünk a szerzővel, hogy nem csak akkor érdemes foglalkozni művészeti projektekkel, amikor épp botrány van körülöttük, bezárják, kiszorítják, ellehetetlenítik őket, és lehet a néppel együtt tüntetni, szónoklatokat tartani, aztán ezzel szerepelni a médiában. Vagy politikusként véleménycikket írni az Azonnalira.

ÍGY NÉZ KI A PLAKÁTVÁROS NEVŰ PROJEKT A FERENC TÉREN ÉS A JÓZSEF ATTILA-LAKÓTELEPEN A FERENCVÁROSI ÖNKORMÁNYZAT HIRDETŐTÁBLÁIN.

Varsányi cikke megemlíti ugyan, hogy két hétig lesz látható a közterületeken a hét nyertes pályamű, köztük a „BLM-szobor”, de nem igazán tulajdonít annak fontosságot, hogy a pályázatok elbírálását független szakmai zsűrire bíztuk. Nem Baranyi Krisztina (Ferencváros polgármestere – a szerk.), nem én, és nem Ferencváros képviselő-testülete döntött.

Ha nem küzdöttem volna az ellen, hogy a művészeti pályázatokról politikusok döntsenek, akkor simán lehet, hogy polkorrekt gömbökkel lenne tele a kerület, és most semmi baj nem lenne. Esetleg arról vitatkoznánk, hogy esztétikusabb-e egy fehér kocka, mint egy szürke gömb.

Varsányi követendő példaként állítja a rasszizmus elleni kultúrpolitika elé Puczi Béla emléktábláját a Nyugatinál. Valóban követendő példa. Viszont

ha Ferencvárosba legközelebb érkezik hasonló témában pályamű, akkor arról szintén szakmai zsűri dönt majd, nem helyi pártpolitikusok és nem az én személyes ízlésem.

Annyiban pontosítani is kell a vitaindító cikket, hogy ez épp public art pályázat volt, nem street art. Előbányászom magamból a középiskolai tanárt és pedagógiai vezetőt: a public art egy hatvanas években született műfaj az utcai művészeteken belül, míg a street art ilyen értelemben inkább a kilencvenes évektől jellemző, a Kutyapárt által is használt matricákat és stencil dolgokat jelenti.

A public art műnek hangsúlyos része a tág értelemben vett környezet, a közösség, a járókelők reakciója. Ezt a madáreledelből készített Szent Ferenc-szobrot például megették a madarak. (A végén már egyáltalán nem volt esztétikus. Az elején se igazán.)

VÁNDOR CSABA NYERTES MŰVE A PONT:ITT:MOST PÁLYÁZATON 2004-BEN.
Műfajilag az is rendben van tehát, ha az 1 méter magas, szivárványszínű, térdelő Szabadság-szobrot a két Zsolt (Bede és Bayer) a rajongóikkal közösen ledönti.

Nem Varsányié az egyetlen hozzánk eljutott vélemény, ami úgy kezdődik, hogy a cél szuper, de... És aztán azt sugallja, hogy itt valami direkt politikai szándék kinyilvánítása a lényeg. Ott tartunk, hogy gyakorlatilag azt kérik sokan számon a városvezetésen, miért nem akadályozza meg, hogy ez a szobor két hétig az utcára kerüljön. Érdekes lenne kipróbálni, mi történne, ha egyszemélyben felülbírálnám a zsűri döntését, és a témája miatt gyakorlatilag cenzúráznám egy szobor átmeneti kiállítását.

Hazánkban semmiféle történeti megalapozottsága nincs egy ilyen szimbólumnak” – írja Varsányi. Örülök, hogy felmerült ez a gondolat! Vitathatatlan, hogy nálunk csak a történelmileg megalapozott művészetnek van helye. Hisz mindannyian magyarok vagyunk. Csalódtam, hogy egy mai magyar nyílt public art pályázatra nem érkeztek Széchenyi-mellszobrok, nyilasok neveivel ellátott Turul-figurák és Árpád-házi angyalvitézek. Bár ezek tipikusan inkább a hivatalos emlékezetpolitika által megrendelt köztéri szobrok, nem pedig public art alkotások.

A cikkíró szerint ezzel „az ocsmány, torzszülött alkotással” ráadásul sikerült “kőkeményen beleállni az indentitáspolitizálásba” a városvezetésnek. Az a helyzet, hogy nem nekünk sikerült, legfeljebb az alkotónak, de úgy érzem, hogy neki sem ez volt a célja, hanem mint önkéntelenül minden művésznek: a hatáskeltés. Kicsit úgy tűnik, annyira elszoktunk a művészetről való diskurzustól, hogy tényleg csak a „kinyílott a pitypang” szintű témákra adott reakció a legál.

Ha esztétikai kérdéseket a politikai ízlésrendészet hatáskörébe utalunk, az egyrészt oda vezet, hogy

egyetlen független alkotó sem mer majd indulni állami vagy önkormányzati pályázaton, mert attól fél, hogy a legváratlanabb helyekről csap le rá a politikai istennyila.

Másrészt meg oda vezet, hogy a politikusoknak továbbra sem lesz kedve független, merészebb művészeti dolgokat bevállalni, mert abból csak a baj van. Aztán meg ki fog rájuk voksolni, ha kell? Tán azok a művészek, akik akkor sem vennék észre, hogy épp választás van, ha naponta két mázsa krumplit rakna le egy teherautó a fűtetlen műtermük elé?

Azt reméltem, hogy más önkormányzatok is átveszik a ferencvárosi kezdeményezéseket, és legalább szórványos helyi politikai támogatással kiépülhet valamiféle országos független művészeti mecenatúra. Hiszen az nemcsak a művészeknek, hanem a közéletnek, a társadalomnak is érdeke. Most viszont már csak abban reménykedek: talán nem sikerült elvenni a kedvét mindenkinek a nyílt művészeti pályázatoktól, és 800 év feudalizmus, a világháborúk meg a Kádár-korszak után nem úgy telik el a XXI. század, hogy az önállóan gondolkodó művész a saját vérével fest, a valódi civil reszket a politikai támogatás hátrányaitól, a politikus pedig eközben úgy csinál, mintha mindenben ő hozná az extratutit.

Tehát mindenkinek igaza van, aki úgy gondolja, hogy ennek az egésznek politikai üzenete volt. Viszont az nem az identitáspolitizálás vagy a Black Lives Matter-mozgalom pörgetése.

A művészet legyen a lehető legfüggetlenebb a politikai döntéshozóktól. És ezt paradox módon leginkább épp a politika tudja megteremteni. A politikai döntéshozóknak kell olyan módon és eszközökkel támogatni az alkotókat, hogy azok függetlenek maradhassanak. A IX. kerületben ezt megtette a képviselő-testület, annak árán, hogy így sem ők, sem én nem lehettünk zsűritagok.

EZEK IS A FERENCVÁROSI PLAKÁTPÁLYÁZAT MŰVEI

A politikai szereplők arról döntenek, hogy mennyi közpénzből, milyen keretek között támogatják a kortárs kultúrát országos, városi vagy kerületi szinten. De

hogy mi számít esztétikusnak, és mi „ocsmány, torzszülött alkotás”, azt nem a politikusoknak kell kinyilatkoztatniuk.

Szerencsére Baranyi Krisztina egy független polgármester, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt pedig állítólag egy viccpárt. Így megengedhetjük magunknak, hogy legalább Ferencvárosban minden alkotó levegőhöz jusson.

Döme Zsuzsanna (Suzi) a Magyar Kétfarkú Kutya Párt társelnöke, Ferencváros alpolgármestere, aki Varsányi Bence cikkére reagált.

+ + +

Ezek amúgy a ferencvárosi pályázat hét nyertes pályaművei:

+ Réthey-Prikkel Tamás, Kern Anita, Ivanics André, Weszelovits Gergő – ArcheoGroup: Kántor nyomoz (Madaras József tér)

Nemmivoltunk Crew (Bátory Péter, Brückner János, Falvai Mátyás, Fillér Máté, Szabó Ottó, Tóth Márton Emil): Csak lesek (Ferenc tér)

Szalay Péter: Black Lives Matter (Ferenc tér)

Cseh Lili: Köztányérok (Kerekerdő Park)

Időkapszula csoport: Fordul a kocka (József Attila lakótelep – Nagyjátszó)

Kiss Gabriella, Dévai Nándor, Schermann Márta, Sereglei András: Drága kincsem (Markusovszky tér)

Latham Alexis, Dombóvári Csongor: Körforgó történet (Markusovszky tér)

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek