A Minority Safepack elkaszálása Valóság nagybátyánk üzenete Brüsszelből

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2021.01.25. 08:30

Egyetlen európai nemzet sem szervezheti ki saját sorskérdéseit uniós szintre. Ha a szuverenitásunkra fenekedő Brüsszel felé rázzuk az öklünket, vagy épp onnan várjuk a civilizált világ segítő jobbját, a valódi melót spóroljuk meg.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az Európai Bizottság papírkosárba dobta a Minority Safepack polgári kezdeményezést, hiába gyűlt össze a megfelelő mennyiségű aláírás, az előírt számú országból. A Bizottság alapvetően két dologgal indokolta a döntést: egyrészt szerintük az Unió már eddig is bőven eleget tesz a „kulturális sokszínűségért”, másrészt az EU-nak nincs is jogalkotási hatásköre kisebbségvédelmi kérdésekben.

Az előbbi cinikus bullshit, az utóbbi viszont sajnos igaz. Mégpedig elsősorban azért, mert az EU a brüsszeli politikai elit – sokakat joggal irritáló – föderalista lózungjai ellenére szuverén államok szövetsége. Ez egyébként addig jó, ameddig így van. Az elszakított magyarság azonban a mai napig számos tekintetben másodrendű állampolgárként él szülőföldjén, ez pedig elfogadhatatlan.

Ha viszont tenni akarunk ez ellen, akkor alaposan át kell gondolnunk néhány dolgot, és szembe kell néznünk néhány kényelmetlen igazsággal.

Mindenekelőtt azzal, hogy az Európai Unió nem érték-, hanem érdekközösség. Az EU vezetőitől (és a magyar ellenzék prominenseitől is) az elmúlt években nagyjából félpercente hallhattunk az „európai értékekről”, amelyeknek minden tagállamnak meg kell felelnie, és amelyektől Magyarország állítólag távolodik az elmúlt tíz esztendőben.

Kétségtelenül létezik egy olyan értékrend, amelyet Európa nyugati felében az értelmiség és a politika nagy többsége, kelet felé haladva pedig egyre kisebb hányada a magáénak érez. Ez egy számos tekintetben fontos, számos tekintetben megfontolandó, és legalább ekkora részében ezer sebből vérző koncepció. Sokat vitatkoztak, és még fognak is vitatkozni rajta. De aki azt hiszi, hogy a kontinens működését ez határozza meg, az nem a meccset nézi, legfeljebb a szpíkert hallgatja.

Ugyanis bármennyire is tűnik ez a sokadik generációs posztmodern liberalizmus dominásnak, bármennyire is fújja igazságait, tévedéseit, és leginkább közhelyeit az európai nyilvánosság, bármennyire is igyekszik ennek sokszor már szervilisen is megfelelni a politika – valójában a valós ügyekben hozott valódi következményekkel járó döntéseket nem ennek mentén hozzák. A fő sorvezető az, hogy a 20. század első felének két önpusztító háborúba és számos súlyos gazdasági válságba torkolló megosztottsága ne térhessen vissza.

Az unió törékeny és viszonylagos egységének – inkább: egyben tartásának – fő cementje pedig nem az ideológia, hanem a gazdasági érdek.

Az a felismerés, hogy az egységes európai piac korábban elképzelhetetlen jólétet teremtett korábban elképzelhetetlenül széles rétegek számára. Hogy ez mennyiben valósult meg a volt kommunista országok kizsákmányolásával, az hatalomtechnikailag mindaddig részletkérdés, ameddig ebben a régióban egy kicsit is jobb élni, mint 1989 előtt – vagy legalább jobb, mint az Unión kívül.

Mindaddig, ameddig valamelyik tagállam ezt a status quót alapvetően nem veszélyezteti, az uniós elit ugyan kitűzhet nemesnek mondott célokat, elfogadhat hangzatos ajánlásokat és jelentéseket, megfogalmazhat még dörgedelmes kritikákat is – érdemben nem fog beleszólni egyik ország belügyeibe sem.

Ezért tűrik több mint másfél évtizede, hogy a keleti perifériaállamok vezetői szemérmetlenül zsebre vágják az uniós támogatások egyre nagyobb részét, hogy kiüresítsék a demokratikus intézményeket, hogy baltával essenek neki a sajtóviszonyok átalakításának, hogy primitív gyűlöletkeltő propagandával mérgezzék honfitársaikat – vagy, hogy semmibe vegyék az őshonos nemzeti kisebbségek jogait. Utóbbi bűnben ráadásul sokszor tökéletesen osztoznak a jogállami keretek hajlítgatása, a korrupció, vagy a médiamanipuláció terén jóval szofisztikáltabban dolgozó nyugati politikai elittel.

Egy francia politikus például szinte biztosan belebukna abba, ha egy falubelije állami pénzen válna a kontinens egyik leggazdagabb emberévé, vagy ha pár év alatt rátenyerelne a média felére, ahonnan a legostobább pártállami néphülyítés harsogna. Ám a bretonok, okszitánok, vagy baszkok nyelvi és nemzetiségi jogairól javarészt még tudomást sem hajlandó venni szinte a teljes francia közélet. Brüsszel pedig soha nem fogja kockára tenni Párizs (és Pozsony és Bukarest és Prága és Varsó és Zágráb és Szófia) Unió iránti lojalitását azzal, hogy e lélegzetvétel természetességével követett hagyomány megváltoztatására kényszerítse őket.

Az elmúlt évek keserves, de egyre inkább ordító tanulsága, hogy egyetlen európai nemzet sem szervezheti ki saját sorskérdéseit uniós szintre.

Az őshonos kisebbségek jogaiért küzdők éppen úgy nem várhatnak érdemi megoldást az EU-tól, mint a jogállamiságért és demokráciáért aggódók. Természetesen a nemzetközi és európai közvélemény figyelmét fontos felhívni ezekre a problémákra. Minden ilyen kampány – ha valós problémákra világít rá – nagyon hasznos lehet. De ha elhisszük, hogy egy EP-jelentés, egy ajánlás, vagy épp polgári kezdeményezés akár pro, vagy kontra jelentősen befolyásolja a sorunkat, akkor magunkat tévesztjük meg. Ha a szuverenitásunkra fenekedő Brüsszel felé rázzuk az öklünket, vagy épp onnan várjuk a civilizált világ segítő jobbját, a valódi melót spóroljuk meg.

A határon túli magyarság esetében ez saját politikai elitjük érdekérvényesítése a többségi nemzettel szemben, illetve az anyaország nyomásgyakorlása a szomszédos államokra. Mégpedig kardcsörtető nyilatkozatok és párás szemű szentimentális önsiratások helyett az alkupozíció felismerésével és csendes, de könyörtelen érvényesítésével.

Ennek nulladik feltétele azonban az volna, hogy azok a jogok, amelyeket szavakban olyannyira szívén viselnek határon túli és anyaországi politikusaink, a tárgyalóasztalnál is megkerülhetetlen prioritásként jelenjenek meg. Hogy egy pozsonyi, vagy bukaresti koalíció alakuló egyeztetésein ne az utolsó napirendi pont függelékeként jelenjenek meg, hanem legyenek a tárgyalások alapfeltételei. Hogy

többé ne vállaljon kormányzati szerepet magyar párt úgy, hogy előtte nyelvi jogok és önrendelkezés terén nem alkudja le az inget is a többségi partnerekről.

Hogy egy magyar-szlovák, vagy magyar-román kétoldalú találkozóra a másik fél legalább egy kicsi gyomorgörccsel üljön le, mert minden egyes alkalommal számot kell adnia a felvidéki és erdélyi magyarság helyzetéről. Hogy a „jószomszédi viszony” farizeus lózungjai (amelyeket 2010 előtt az „európai integráció”, 2010 után a „migráció elleni közös küzdelem” és a „nemzetállami szuverenitás védelme” feliratú ócska vásári szalaggal pántlikáztak fel) helyett végre érdemi párbeszéd, ha kell, kemény vita alakuljon ki erről a kérdésről.

Hogy többé ne fordulhasson elő, hogy a magyar kormánypárti EP-képviselők cinkosan összekacsintva szavazzák meg az Európai Parlamentben, hogy a román jogállamisággal minden rendben van, vagy, hogy a miniszterelnök a magyarság ellen számtalan alkalommal uszító szlovák kollégáját támogatja meg egy veretes sorosozás kedvéért.

A Minority Safepack kezdeményezés egyik fő szervezője, Vincze Loránt RMDSZ-es EP-képviselő szerint az Európai Bizottság „cserbenhagyta az Unió nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó 50 milliónyi polgárát”. Az indulat érthető és jogos. Csakhogy a Bizottság döntésének ennél sokkal fontosabb üzenete is van. A Cseh Tamás által megénekelt Valóság nagybátyánktól kaptunk egy igen őszintén fogalmazott levelet. Már nem az elsőt. Ideje lenne végre felbontani a borítékokat.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj! A Minority Safepack kapcsán ajánljuk még Bakó Bea írásait a témában.

 
Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől
Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek