Transzneműség: mindig így kéne dokumentumfilmet rendezni átpolitizált témákról

Szerző: Varsányi Bence
2021.01.24. 18:10

A HBO transznemű gyerekekről forgatott coming-of-age dokumentumfilmje úgy késztet a gondolkodásra, hogy nem beszél abszolútumokban, nem tolja az arcunkba a véső igazságot, és pláne nem bunkóz le, ha kételkedünk.

Transzneműség: mindig így kéne dokumentumfilmet rendezni átpolitizált témákról

Amikor tavaly a látóterembe került az HBO Transzneműség című dokumentumfilmje, habár a koncepció érdekes volt, nem éreztem úgy, hogy meg kéne néznem.

Érdekes volt az elgondolás, hogy Richard Linklater Sráckorához hasonlóan (már az angol címek is rímelnek egymásra: Boyhood-Transhood)

egy coming-of-age dokumentumfilmben követik végig transznemű gyerekek és fiatal felnőttek életének öt évét,

de manapság, amikor már sokkal láthatóbbak a médiában a transznemű emberek, mint korábban, illetve számos érzékenyítő kampány zajlik a témában, ugyan mi újat tudna mondani?

Egy, a filmet erősen kritizáló közösségi médiás bejegyzés miatt azonban mégis belenéztem. A szerző szerint ugyanis „a transzneműség egy új vallás”, amiben „a keresztelő helyett a beiktatási ceremónia” a hormonkezelés, és mivel a HBO „érzékenyítő dokumentumfilmet” készített erről, teljes bojkottot kell hirdetnünk a csatorna és streamingszolgáltató ellen. Kiderítettem hát magamnak, hogy mégis mennyire van szó pejoratív értelemben vett érzékenyítésről, netalán propagandáról.

Hasonlóak, de nagyon különbözőek

A Transzneműség dokumentumfilm lévén természetesen nem színészekkel dolgozik, mint a Sráckor, hanem valódi emberekkel, ráadásul nem is egy, hanem rögtön négy kansasi gyerek életének részleteit mutatja be 2014 és 2019 között: a négyéves Phoenixét, a hétéves Averyét, a tizenkétéves Jayét és a tizenötéves Leenáét.

Még érdekesebbé teszi a filmet, hogy a különböző korukon túl

a főszereplők a transzneműségüknek is különböző fázisaiban vannak, mások a családi háttereik, és egészen eltérő a személyiségük is.

Phoenixnél még a transzneműség sem biztos, a témában rendkívül olvasott anyukája szerint lehet, hogy genderfluid lesz, mindenesetre azt tudjuk, hogy a fiúként született gyerekük lányruhákat hord és lányos játékokkal játszik otthon, nem jár óvodába, hanem kizárólag a hagyományos anyás-apás-nagytesós családja neveli, ráadásul a nagyszülők egyik oldalon biztosan megszakítottak velük a kapcsolatot Phoenix neveltetése miatt.

Avery sokak számára ismerős lehet:

ő a rózsaszínhajú, pizsamás gyerek a National Geographic nagy visszhangot kiváltott, Genderforradalom című különszámának címlapjáról.

Cserfes, örökmozgó, a többi főszereplőhöz képest sokszor feltűnően neveletlen, és ő is hagyományos családban él a szüleivel és a testvérével. Édesanyja ráadásul mélyen vallásos alabamai családból származik, de elkötelezett LMBTQ-aktivista, gyakran járnak Averyvel tüntetésekre és egyéb közösségi eseményekre.

Jay, az egyetlen főszereplő, aki biológiailag lánynak született, de fiúnak érzi magát, kiskora óta édesanyjával, illetve később annak leszbikus feleségével él. Csendesebb, mint a többiek, tizenpárévesen sok olyan problémával kell szembenéznie, amivel más hasonlókorúaknak nem. Hormonblokkoló injekciókat kap, majd később tesztoszteront.

Leena transzneműségét leszámítva olyan, mint egy teljesen átlagos tinilány: gimibe jár, iskola után a barátnőjével vagy a fiújával lóg, sokat ad a külsejére, és nagy tervei vannak, modell szeretne lenni. Szülei elváltak, de szeretik és támogatják, ahogyan a nagyanyja is. Transzneműsége miatt mind a párkapcsolata, mind a modellkedés terén nehézségekbe ütközik, de

egészen biztos abban, hogy amint elmúlik tizennyolc, nemváltó műtétre szeretne jelentkezni.

Most akkor mit is nézünk?

A dokumentumfilm első fele, amikor megismerkedünk a szereplőkkel és családjukkal, felfogható klasszikus érzékenyítésként, mert azáltal, hogy betekintést kapunk a gyerekek mindennapjaiba, közelebb is kerülünk hozzájuk. Hogy pejoratív értelemben mennyire beszélhetünk érzékenyítésről, arról sokat elmond, hogy kizárólag a gyerekek, a családjuk, és a körülöttük lévő emberek, barátok szólalnak meg benne, társadalomtudósok, politikai aktivisták, mozgalmárok és egyéb okos emberek nem.

Egy ponton viszont, amikor a stáb Phoenix családját követi egy univerzalista unitárius gyülekezetbe, mintha igazolást nyerne az, hogy itt egy új vallásról beszélhetünk.

Az LMBTQ szivárványszimbólumát büszkén használó közösség istentiszteletén a szeretetről és a saját magunk elfogadásáról szóló énekek után a tiszteletes asszony elmondja a nyájnak, hogy elismerik, tisztelik és ünneplik azokat a gyülekezetben, akik nyilvánosan leszbikusként, melegként, biszexuálisként, transzneműként, queerként, kérdésesként, pánszexuálisként, aszexuálisként, vagy bármi másként indentifikálnák magukat, amiket esetleg kihagyott.

Rövid, halk nevetés következik, majd megérkezik a gyülekezet elé Phoenix az édesanyjával. Mikrofont nyújtanak a négyéves kisgyereknek, mire ő közli a szülőjével, hogy nem akar semmit mondani, mert „kicsit szégyenlős”. Az anyuka azért megkérdezi, hogy nem akarja-e elmondani mindenkinek, hogy fiú-e vagy lány.

Phoenix saját bevallása szerint csak azt akarja elmondani, hogy lány, de hiába biztatják, megszeppen, így

az anyukája tájékoztatja a közösséget arról, hogy Phoenix lány és a női névmásokat preferálja.

Ezután a hallgatóság kórusban, imaszerűen elmondja, hogy legyen jól, biztonságban a gyerek, és hogy pontosan úgy tisztelik, ahogy van.

Persze az, hogy egy vallásos közösség elfogadó, egyáltalán nem kéne problémát jelentsen a nézőnek, viszont az LMBTQ-emberek feltétel nélküli, ceremoniális, már-már szektaszerű ünneplése, illetve az a tény, hogy ezt a szerencsétlen négyéves gyereket egyáltalán felcitálták a pódiumra, hogy akarata ellenére sok ember előtt szerepeljen, sokak számára nyugtalanító lehet.

Ekkor nagyjából a Transzneműség egyharmadánál járunk, és a jelenet, továbbá annak hatására, hogy ezidáig még egyetlen kritikus hang sem szólalt meg a filmben, felmerül a kérdés, hogy tényleg egy politikai agendát propagáló alkotást nézünk-e. A propagandához egy dokumentumfilmben ugyanis nem feltétlenül kell tényeket hamisítani vagy ferdíteni, elég csupán úgy összeválogatni a szereplőket és a jeleneteket, hogy igazolják a célt,

és eddig szkeptikusokat egyáltalán nem hallottunk, mindössze Phoenix nagyszüleit említették egy félmondatban.

Szakértők és egyéb okos emberek bevonása viszont jól látszik, hogy nem férne bele ebbe a coming-of-age dokumentarista műfajba, maguk a nagyszülők pedig aligha vállalták volna a szereplést a filmben, így abban a kényelmetlen helyzetben vagyunk, hogy nem tudjuk eldönteni a propaganda vagy nem propaganda kérdést.

Nyomulós anyukákból nincs hiány

Ez a helyzet szerencsére megszűnik, mert a film másfél órás, és a továbbiakban rengeteg olyan jelenet van, ami egy lobbifilmbe biztosan nem férne bele.

Averytől például a National Geographic fotósának megérkezésekor kiderül, hogy

habár régebben állítólag akarta, most már nem szeretné a fotózást, illetve kezd a mindenféle szereplésből is elege lenni.

Már az is gyanús, hogy megtudjuk, az egyhelyben maradni körülbelül két percig képtelen kisgyerek könyvet is írt már a szivárványgyerekségről (a toplistás It’s Okay to Sparkle! című könyvet azóta is jó pénzért árulják a gyerek weboldalán). Talán nem arról van szó, hogy az elkötelezett LMBTQ-aktivista anyuka akarata ellenére sztárolja Averyt, aki már a könyve dedikálásán is látványosan nem kívánt részt venni?

Jaynél egy szintén túlzottan akaratos anyuka képe körvonalazódik, amikor saját döntése alapján elmondja a gyereke barátnője édesanyjának, hogy az ő gyereke nem fiúnak, hanem lánynak született

ezzel pedig gyakorlatilag önkényesen véget is vet Jay gyerekkori szerelmének.

A főszereplők közül úgy tűnik, egyedül Leena úszta meg az enyhén szólva is megkérdőjelezhető attitűdű szülőket, ugyanis talán Phoenixékkel fordul a legnagyobbat a világ. Spoilerezni fogok, úgyhogy ha valaki a cselekmény miatt szokott dokumentumfilmet nézni, az a következő szekcióig csukja be a szemét.

Phoenix szülei a forgatás közben elválnak, és ugyan a válás okait nem kötik az orrunkra, a gyerek ezután sok időt tölt az anyai nagyapjával, aki többek között vadászni tanítja. Ezt az anyjától, illetve pár vágóképből tudjuk meg, mire azon kapjuk magunkat, hogy

Phoenix határozottan állítja, hogy nem lány, hanem fiú, és nem is akar lányos ruhákat hordani többé.

Az anyuka elmondja, hogy mekkora változás volt ez az életükben, és hogy Phoenix igazából mindig is fiú volt. A témában magát korábban alaposan kiképző anyuka azt is bevallja, hogy rosszul nevelték a gyereküket korábban, de lehet, hogy a gyerek apjának a hibája volt, akiről nagyjából annyit tudunk, hogy végig úgy állt a dologhoz, hogy ő így is, úgy is szeretni fogja a gyerekét. Ezután az anyuka ismét belerúg a volt férjébe, ugyanis szerinte azért jöhetett rá Phoenix, hogy valójában fiú, mert találkozott egy másik férfimodellel a nagyapja képében.

Nem akarja megváltani a világot, és ez így van jól

Ugyan a Transzneműség végére sok kérdés megválaszolatlan marad, ennek a dokumentumfilmnek valójában egyáltalán nem is feladata azokat megválaszolni. A mainstreamben már megszokott LMBTQ-narratíváknak ellentmondó vagy megkérdőjelező részek gondolkodásra ösztönzik a nézőt, legyen szó az említett szülői hatásról vagy arról, hogy mennyire van rendben az, hogy tízévesen hormonblokkolót, öt évvel később pedig már hormonokat is kaphatnak a gyerekek az Egyesült Államokban.

Teszi mindezt viszont úgy, hogy

nem tol az arcunkba abszolút igazságként semmilyen álláspontot, és nem is tekinti egy pillanatig sem gonosznak vagy elmaradottnak azokat, akik kritikusabbak a transzneműséget illetően.

Közben pedig kapunk egy ötéves fejlődésregényt is valódi, hús-vér szereplőkkel, aminek a végén megnyugodhatunk, hogy Avery idővel egész komoly gondolkodású fiatal felnőtté vált, akit már senki sem vehet rá a szereplésre, és instaceleb se lett belőle, hanem kellemesen szokványos életet él.

NYITÓKÉP: HBO

Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek