Az Elnök utolsó napjai

Molnár Róbert

Szerző:
Molnár Róbert

2021.01.23. 10:05

A nagy embereknek nagy az árnyékuk – tartja a mondás, ám ez így van a nagy egóval rendelkező kis, vagy kisebb emberek esetében is. Az ilyen emberek az életükbe építik saját bukásukat. Soha nem az a kérdés, hogy bukni fognak-e, hanem az, mikor.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„Nem, mi nem születünk reformátoroknak,
előbb mimagunkat kell megreformálnunk.
Látogatnunk kell az alázat,
az önmegtagadás iskoláját.”

(Széchenyi István)

Ronald Reagan nagyon szerette a mókusokat. Minden bizonnyal a mókusok is őt. Az ovális iroda elnöki asztalának fiókjában mindig tartott mogyorót, amellyel rendszeresen etette a Fehér Ház kertjében hancúrozó állatkákat. Aztán – mint minden elnök életében – Reagan életében is eljött az „utolsó nap”.

Állítólag elnökségének utolsó reggelén is ugyanúgy tett, mint máskor: benyúlt a fiókjába, és kivett egy maréknyi eledelt, hogy még egyszer, utoljára, megetethesse kis kedvenceit. Ám ezúttal a verandán, a kis mogyorókupac mellé, figyelmeztetésül egy kis cetlit is biggyesztett. Emlékezetem szerint valami ilyesmi szöveggel: „Vigyázzatok, az új tulajnak kutyái vannak!”

Valamikor régen, amikor ezt a kedves történetet olvastam, az jutott eszembe róla, hogy valóban: egy államférfi életéhez hozzátartozik a veszélyekre való figyelmeztetés, amely ugye nem azonos a néphergeléssel; és az is, hogy mennyire emberi ez a történet abból a hidegháborús korszakból, amikor az amerikaiak az oroszoknak, az oroszok az amerikaiaknak feszültek, miközben mindkét népre rátelepedett az egymástól való „galaktikus” félelem.

Ez 1989-ben történt. Az amerikaiak akkor még nem voltak önmaguk ellenségei.

Nem tudom, hogy a mostani amerikai elnökváltásnak lesznek-e ilyen mosolyt fakasztó, kedves emlékei. Mindenesetre az elmúlt hetek washingtoni történései nem a Fehér Ház kertjében szabadon ugrándozó mókuskákról, és egy békés, pályáját megfutott, kiegyensúlyozott elnök emelkedetten töltött utolsó hivatali napjairól, hanem sokkal inkább a Capitolium épületén fel s alá mászkáló embereiről, üvöltő sámánjairól, egy békétlen, erőszakos tömeg polgárháborúba illő borzalmas képeiről szóltak.

A történelemben nem túl sok példa van arra, hogy jogállami keretek között működő országban, leköszönő állami vezető hasonló módon démonizálta, és szólította volna maga mellett hadba a híveit. Donald Trump, akinek minden bizonnyal vannak érdemei is – mert soha sem fehér és fekete a történet – és lehet, az is igaz, amit mondanak, hogy gazdaságilag egy jóval erősebb országot hagyott maga után, mint amilyet elődjétől kapott, ám mégsem ezekről fognak majd szólni a beszámolók, hanem arról, hogy egy kettétört,

végletekig polarizálódott, „álmait veszített” társadalom lett munkásságának következménye;

botrányos, elnökhöz méltatlan vége lett ciklusának, amely nem csak reá, hanem az adminisztrációjában résztvevőkre is rányomja bélyegét.

Figyelmeztetés és intő jel ez másoknak is, persze, ha akarnak tanulni belőle. „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján se” – mondogatta a drága nagyapám.

Persze, jól ismerhettük már korábbról is Donald Trumpot, a maga celebéletét. Amikor megválasztották, mondták is sokan: „ahogy kutyából sem lesz szalonna, úgy a magamutogató »tévésztárból«, a megunhatatlan »Reszkessetek, betörők!« epizódszereplőjéből, a kétes vállalkozóból és Amerika fő ketrecharcosból sem lesz úriember”.

Én azt gondoltam ciklusa legelején, hogy bizonyára lesz majd mellette sok okos tanácsadó. Ott vannak a Fehér Házban a szerető családtagjai – lánya, Ivanka és veje, Jared –, ott lesznek a bizalmasai, ott a pénzes ügyvédei, a reá áldást osztó papok, akik között csak lesz tán’ egy valaki, aki tud némi hatással lenni majd rá. Jó tanácsokat adni neki a hit dolgában, a történelem, az etikett, a protokoll, illetve a diplomácia tárgykörében, ha már élete ezen területein láthatóan jókora hiányosságai voltak.

Nincs azzal semmi gond, ha a vezető nem felkészült mindenben, de együttműködő és tanulékony. Szerintem egy államférfinak nem is kell „mindent tudónak” és tökéletesnek lennie. Még látszatra sem, hiszen a nagysága nem ettől, hanem a kisugárzásától függ.

Emlékszem, mesélte egy felsőbb amerikai körökben mozgó öreg republikánus barátom, hogy amikor Ronald Reagan elnökjelöltnek jelöltette magát, sok republikánus fogta a fejét, hogy „mit akar ez?” Akkor meg kiváltképpen, amikor meg is nyerte a választást. „Jaj, mi lesz most velünk? Egy pojáca vezeti majd az Államokat?” – kérdezték aggódva, Reagan színészi múltjára utalva. Aztán valahogy kialakult.

Korántsem volt tökéletes a Reagan-kormányzat, akadtak nála sokkal jobb elnökök a történelemben, de elismerték, hogy vezetőként voltak jó meglátásai, és jó érzékkel vette körbe magát olyan – nálánál sokkal okosabb – szakemberekkel, akiktől nem féltette hatalmát, és akiktől nem hajbókolást várt, hanem kimagasló szakmai munkát. Elvégre egy államférfinak nem kell mindenhez értenie. Elég, ha jó vezető, ha becsületes és tisztességesek mindvégig a motivációi. A többi majd alakul, mert egy vezető soha sincs kész.

Államférfinak sem születik soha senki, hanem pofonok, bukások, verejtékezések által válik azzá. Ha azokból tanul, és nem megkeményedik.

Ahogy Széchenyi is mondta: ha kész magát „megreformálni”, és „látogatni az alázat és az önmegtagadás iskoláját”.

Sajnos, Trump elnök környezetében senki nem akadt, aki tudott volna rá jó hatással lenni, vagy akinek hagyta volna, hogy hamiskás „kézrátételek” helyett a jó irányba terelgessék. Így, mivel nem akadt mellette egy igazmondó „Mikeás-féle” próféta sem, „egyházi áldások” sokasága kíséretében kellett november 4-én learatnia mindazt, amit ő maga vetett.

Pedig kapott jópár jelzést, amelyekből, ha lett volna benne alázat, ha lett volna valaki őszinte segítsége, kicsit elgondolkozhatott volna.

A nagy embereknek nagy az árnyékuk – tartja a mondás, ám ez így van a nagy egóval rendelkező kis, vagy kisebb emberek esetében is. Az ilyen emberek az életükbe építik saját bukásukat.

Soha nem az a kérdés, hogy bukni fognak-e, hanem az, mikor.

Sokszor mondtam már, és mondom – mert ez nem csak Donald Trumpra vonatkozik – hanem rám és mindannyiunkra: az előzmény után mindig jön a következmény! „…jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt” (Mt7,17). Az ismert ausztrál író, Andrew Matthews – akinek számtalan léleképítő könyve jelent meg magyarul is – mondta, hogy „kis kavicsokkal dobál meg minket (az élet) – figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: miért pont én...?”

Hát, igen! Az önjáró, ellentmondást nem tűrő „autoriter-élet” következménye ez, mert az igazságnál is fontosabb a hazugság, nem a szakemberek véleménye kell, hanem a pillanatnyi (politikai) haszon, nem a hű lelkészek által képviselt isteni igazság, hanem „béreseké”, és a bértollnokok „festette” rózsaszín köd, és nem a valóság.

A teljes kontrollját vesztett Trump pedig nem ezért nem tudta felszántani az Egyesült Államokat, és nem azért nem tudott tökön-paszulyon átgázolni, mert nem akart, hanem azért, mert – ugyan sokat hígult az ottani jogrendszer is, de – azért ott még megmaradtak annak „sziklaszilárd” pillérei és biztosítékai.

Sajnos Trumpban nem volt annyi illendőség sem, hogy az eredmények véglegessé válása után felhívja Joe Bident, és azt mondja neki: „Szervusz Joe, sajnálom, hogy te nyertél, de azért sok sikert kívánok!” S ez az illetlenség – amely kulturált emberi közegekben világszerte nagy visszatetszést váltott ki –, olaj is volt a tűzre. Ma már persze eltörpül amellett, amit híveinek uszítása folytán a jogállamiság ellen vétett.

A kőszikla nem november 4-én, hanem január 6-án, a valódi bukása napján zúzta szét Trumpot, mert nem figyelt sem a kis kavicsokra, sem a téglákra.

Hogy a mókuskák mogyorói helyett mit rejt ezután Joe Biden elnöki asztalának fiókja? Ma még nem tudni. A héten esküt tett új elnök szerint egy „generous letter”, egy „nagylelkű levél” várta Trumptól. A levél tartalmáról nem tudni, s lehet, hogy örök homály fedi majd, vagy egyszer a politikatörténet jegyez fel valamit róla, és arról a ciklusról is, amelyet Biden elnök vezetett, és azokról is, amelyeket más állami vezetők, tisztségviselők a tisztességes, jó közszolgálatra kapnak.

Zárszó

Donald Trumppal 1996-ban „találkoztam” először, amikor az Egyesült Államokban hosszabb időt tölthettem a Republikánus Párt választási kampányát tanulmányozva. A bulvársajtó címlapjairól akkori nőügyei miatt köszönt vissza rám. Aztán barátaim elvittek a New Yorktól 200 km-re lévő, New Jersey-beli Atlantic Citybe, ahol Trump „Taj Mahal” nevű kaszinójában szálltunk meg, és ott tömködtük a gépeibe a 25 centeseket, majd emelve a tétet, az egydollárosokat.

Tulajdonképpen hálás is lehetnék Trumpnak, hiszen 100 dollárt voltam hajlandó feláldozni „gamblingezésre”, amely során nyertem 300-at. Úgy voltam vele, hogy jó, akkor azt a 300-at is feláldozom, de többet egy centtel sem. Már az utolsó dollárjaimat pakoltam a félkarúba, amikor egyszer csak zenélni, villogni, csattogni kezdett az automata, mire nyomban odasereglettek hozzám más gépek előtt ülők is, akik sorra gratuláltak. 1000 dollárt nyertem. Ekkor felálltam.

Pont az az ezres kellett ahhoz, hogy hazaérkezve, 25 évesen a kis Twingómat meg tudjam venni. Az autót rá két évre, egyik éjszaka a pesti lakásom elől ellopták. Ekkor nyilalt a szívembe a mondás, ami megtanította velem egy életre: „ebül szerzett vagyon ebül vész el!”

Atlantic City-ben voltam életemben először kaszinóban, és utoljára is. A többiek még bő egy napig dobálták a pénzt a gépekbe, én addig a tengerparton sétálgattam, fürdőzgettem, nézelődtem és olvasgattam. Akármerre fordultam, legyen az kint vagy bent, mindenütt azt láttam: „Trump”, „Trump”. Este a másik kaszinó tetején, hatalmas betűk cikázva villogva hirdették, hogy „Trump”, „Trump”…

Láttam, hatalmas az ego. Már akkor is az volt.

Ám egyszer minden véget ér – kezdjük mi is megtanulni ezt!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől
Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek