Obama memoárja teljesen Insta-kompatibilis, de sok újdonság nem derül ki belőle

Barack Obama Egy ígéret földje című memoárja már azelőtt megosztóvá vált, hogy szinte bárki el tudta volna olvasni. Ez a könyv nem érdemli meg, hogy megosztóvá váljon: nem elég jó ahhoz, de nem is elég rossz. Mutatjuk, kinek érdemes átrágnia magát a 900 oldalas könyvön!

Én még nem találkoztam olyan élő emberrel, aki végigment volna Obama 900 oldalas memoárján egy-két hónap alatt, az internet mégis tele van imádókkal és utálókkal egyszerre. Persze érthető, hogy az amerikai társadalom polarizálódásának korában a kulturális ikonná váló volt amerikai elnök könyve maga is identitáspolitikai tényezővé válik.

Ez azért zavaró mégis, mert a könyv maga nem érdemli meg, hogy megosztóvá váljon: nem elég jó ahhoz, de nem is elég rossz.

És hogy érdemes-e elolvasni? Ezt persze én nem szeretném az olvasó helyett eldönteni, de nézzük, mi szól a memoár mellett, és mi ellene.

Miért ne olvasd el az Obama-könyvet?

Azért, mert nagyrészt semmilyen.

Olvasás közben azt éreztem, mintha egy „így készült” werkfilmeket néznék valamilyen hollywoodi nagyköltségvetésű filmről, amiben nem derül ki semmi a forgatásról, mert nem is ez a funkciója. Ha tetszett a film, akkor kapsz még 20-30 percet ugyanabból a hangulatból, ahol a színészek mondanak szép dolgokat egymásról, esetleg pár semmitmondó viccet, amelyből maximum annyi derül ki érdekességként, hogy a film munkatársai is emberek, akiknek vannak érzéseik és gondolataik a forgatás közben.

Obama ezt a stílust hozza végig, nagyon, NAGYON hosszan. Az Egy ígéret földje 900 oldalon dolgozza fel még csak nem is Obama teljes életét, hanem a megválasztása előtti időket és az első ciklusát. A könyv tehát 2012-ben véget ér, és egy második, remélhetőleg ismét ezeroldalas könyvből tudhatjuk meg, mi történt ezután. Én figyelmetlen olvasóként erre csak a könyv fele után jöttem rá, és sikítani akartam.

A cím az egész szöveg legjobb szimbóluma. Menőnek és mélynek hangzik, van vallási és politikai töltete, de az egész könyv alatt nem utal rá vissza a szerző (leszámítva a könyv eleji idézetet). Nem derül ki, hogy Obama Amerikára utal, esetleg a saját elnökségére, vagy hogy egyáltalán mire alkalmazható ez a metafora. Megelégszik azzal, hogy jól hangzik, de nincs hozzáadott értéke.

A szöveg nem sűrű, szerintem kevés újdonságot tartalmaz,

A könyv átveszi az első négy év legfontosabb döntéshelyzeteit, például a kampány mérföldköveit, a gazdasági válság kezelését, az egészségügyi reformot, az afganisztáni és iraki kivonulás és csapaterősítés kérdéseit, vagy éppen Oszama bin Laden kiiktatását. Obama ugyanakkor nem mutat be eleget a részletekből, csak egy sematizált, coolosított képet különböző helyzetekről, amelyben a főhősök a történelem jó oldalán állnak, és igyekeznek átverekedni magukat a különböző akadályokon.

Persze ez nem lenne baj, ha maga a stílus elvinné a hátán az egész anyagot, és kétségtelen, hogy maga a szöveg nem rossz minőségű. A párbeszédeket leszámítva Obama és/vagy szellemírói egy olvasmányos, gördülékeny könyvet írtak, amelyben szóba kerülnek a politikai döntések, a válsághelyzetek, a magánélet és munka összeegyeztethetősége.

Az írót gyakran elkapja az aktualitás szelleme, és gyakran kimondott-kimondatlan módon utal az aktuális folyamatokra, a Trump-jelenségre és a washingtoni bal- és jobboldali elit átalakulására. Ezekben a témákban ugyanakkor Obama nem tud nagyon olyat mondani, amit már ő maga vagy mások ne mondtak volna el ezerszer.

Miért olvasd el az Obama-könyvet?

Ennek ellenére persze vannak erényei a könyvnek. Számos ok van, hogy miért érdemes elolvasni – és ha az alábbi pontokban magadra ismersz, egy próbát mindenképp megér.

1. Ha imádod/utálod Obamát

Ha már eddig is szélsőséges érzelmeid voltak az Egyesült Államok első színes bőrű elnökével kapcsolatban, és szeretnéd táplálni ezt az érzést, akkor ez a te könyved! Az olvasót könnyen elkapja a szimpátia Barack iránt, aki csak jobbá akarta tenni a politikát, akinek van egy (tényleg) nagyon szimpatikus családja, jó fej gyerekei, és még kosarazni is szeret.

Ugyanakkor, ha szeretnél jót dühöngeni Obama idealista modorosságán, a demokraták nagyképűségén, akkor azt is megteheted. A lapok tele vannak a politikus önnön igazságosságába vetett hitével, enyhe felsőbbrendűségével. Visszatérő gondolat, hogy Obama nem érti, miért nem látja mindenki, hogy neki van igaza – a megfejtés mindig az, hogy csak rosszul kommunikáltak vagy a republikánusok elferdítették a kérdést. Obama karakterei többé-kevésbé egydimenziósak, az Elnök embereit felülmúlóan idealisták és jóságosak.

Egyik kedvenc jelenete az imádóknak és utálóknak az lehet majd, amikor Obama nyilvánosságra hozza hosszú születési anyakönyvi kivonatát. Emlékezhetünk, hogy Donald Trump és más jobboldali véleményformálók elterjesztették, hogy az elnök talán nem is az Egyesült Államokban született, és bizonyítékot követeltek Obamától.

Eleinte a politikus igyekszik nem foglalkozni ezzel a hülyeséggel, majd úgy dönt, hogy egy fehérházi sajtótájékoztatón lezárja a vitát. Kilépve a pódiumra, még a bejelentés előtt mélyen a szemébe néz a munkatársainak és gyakornokainak, és azt mondja a szemükbe (és ezzel gyakorlatilag az olvasó szemébe):

Ebben a mondatban minden benne van – magasztos büszkeség és önhitt gőg.

2. Ha kíváncsi vagy a populizmus hajnalára

Obama memoárja egyszerre szándékosan és szándék nélkül is érdekes képet fest mai politikai korunk nagy tendenciáiról, az identitáspolitika és a populizmus előretöréséről. Maga Obama is beszél ezekről, de ennél sokkal érdekesebb, hogy maga az elnök hogyan járult hozzá ezekhez a folyamatokhoz. A könyvből kiderül, hogy

Egy ponton a szerző rá is csodálkozik, hogy igazából ő pont ugyanazt akarta, mint később a Tea Party (vagy maga Trump) is – egy olyan választási mozgalmat szervezni, amelyik a politikai elit leváltása és a hagyományos politikai korlátokon való túllépés ígérete miatt hatalomba juttatja őt.

Viszont ahogy Trump esetén, úgy Obamánál is a vezetőnél sokkal fontosabb lett maga a szimbólum – a változás ígérete –, a választók így szükségszerűen csalódtak és új mozgalmak után néztek. A könyv bemutatja, hogy Obama maga is megválasztása után jön rá arra, hogy egyes kérdések (pl. Guantanamo vagy Irak) nem olyan egyszerűen megoldhatóak, mint korábban hitte őket. Ugyanakkor odáig a gondolatmenet nem jut el, hogy talán akkor felelőtlen volt ilyesmiket ígérni, és ennek még következményei lehetnek.

3. Ha kíváncsi vagy az amerikai külpolitika Obama-kori válságára

Bármennyire is tapasztalatlan volt Obama a külpolitikában, a könyv alapján mégis elkezdte élvezni azt, és elég sokat is beszél róla. Gyakran ezek a részek nem mennek messzebb egy-egy ország vagy régió általános viszonyainak bemutatásánál – de ezekből is lejön az, hogy

Ez azonban nem segítette abban, hogy külpolitikája kifejezetten sikeres legyen, ami talán a legjobban az arab tavaszról szóló részben jön ki. Ahogy elnöksége alatt, úgy a könyvben sem tudja eldönteni, hogy pragmatikus realista vagy harcos idealista legyen. Ráadásul a saját külpolitikai stábját is egymástól ideológiailag nagyon távol álló emberekből állította össze, amelyet ő maga erénynek, a szakértők jelentős része viszont hibának tartott. Ez ugyanis hozzájárult az amerikai külpolitika következetlenségéhez, a bilaterális kapcsolatok megromlásához.

Legjobban talán ez akkor jött ki, amikor Obama a híres ankarai beszédéről ír 2009-ből, amelyben új, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat ígért az egész muszlim világnak és az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseinek. Miközben erről a kölcsönös tiszteletről beszélt, a könyv szerint végig azon gondolkodott, hogy mennyire rossz a török vezetés.

Egy másik alkalommal, 2011-ben Obama gyakorlatilag kiosztja Egyiptom három évtizedes vezetőjét és Washington régi szövetségesét, Hoszni Mubarakot, hogy hogyan kéne lemondania. A kettejük közötti telefonhívás végeztével az ember látja maga előtt, ahogy az egyiptomi vezetők gondolkodnak egy kicsit, és felhívják Putyint, hogy segítsen nekik.

4. Ha egymás után olvasod egy Trump-kori memoárral

Ahogy a Star Wars élvezeti értékén is nagyot dobhat, ha más sorrendben nézzük, úgy Obama könyvét is feldobhatja, ha együtt vagy egymás után olvassuk egy Trump-kori memoárral. A két könyv egymás előzményként és folytatásként szolgálhat, jól árnyalja ugyanazokat a kérdéseket. Nem tervezetten, de a demokrata elnök visszaemlékezései előtt nemrég épp Trump egyik nemzetbiztonsági tanácsadójának, John Boltonnak a könyvét olvastam. A két politikus teljesen messze áll egymástól, de egy közös bennük:

Ez az a fajta dinamika, ami szinte teljesen kimarad egy memoárból, ha csak önmagában olvassuk.

Persze az összehasonlítás adja magát, de tévútra visz. Persze, hogy Bolton könyve izgalmasabb, több benne az emberi karakter, és izgalmasabbak a viták az egyes szereplők között – de egy elnök és egy tanácsadó könyve nem ugyanazon a kiadási folyamaton esik át, nem ugyanaz a súlya és a célja. Ráadásul Trump Fehér Házáról valószínűleg könnyebb izgalmas visszatekintést adni, mint Obamáéról, főleg ha a szerző ezt meg sem kísérli.

5. Ha meg szeretnéd ismerni új kedvenc emberedet, Reggie Love-ot

A cikk végére hagytam a könyv legfontosabb szereplőjét, akinek a főszereplésével remélem, hogy készítenek majd sitcom-sorozatot. A tökéletes névvel rendelkező Szeretet Reggie Obama személyi asszisztense volt, aki

Az enyhén sztereotíp karakter szeret kosarazni és biliárdozni, egysorosokkal nevetteti főnökét (akit „Főnöknek” hív), de a szükség órájában életbölcsességeket is ad neki („Mutass nekem valakit, akinek oké veszíteni, és én mutatok neked egy vesztest”). Remélem, egyszer ő is megírja a visszaemlékezéseit, biztos vagyok benne, hogy az izgalmasabb lesz, mint Obamáé.

6. Ha szeretnél egy jó Instagram-képet lőni

Végül, de nem utolsó sorban a könyv nagyon jól mutat átlagemberek, influencerek és politikusok Instagram-oldalán. Láthatóan valahol ez volt a cél az egész kiadvánnyal, nem bepillantást nyújtani az Obama-kormány működésébe.

ráadásul ehhez nem is kell a végére érned. Ne aggódj, a többiek sem fognak. Talán ez az ígéret földje.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. Olvass még Szalai Mátétól az Azonnalin!

NYITÓKÉP: Barack Obama 2009-ben, a G8 olaszországi találkozóján. BO / FB