+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Molnár Róbert
2021. január 17. vasárnap, 10:47
A „középkáderként” szerzett tapasztalásaimnak hála jöttem rá: minden nyomorúság, „nemszeretem” dolog is tud a javunkra válni, ha abból készek vagyunk, és akarunk tanulni.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 

„A jóságos Isten a rosszból is jót fakaszt,

a gonoszság fejedelme a jót is rosszra fordítja.”

(Charles Haddon Spurgeon)

 

Mindössze 18 éves, naiv srácként az első munkahelyemen kellett szembesülnöm azzal, hogy valójában milyen gonosz, rosszindulatú és gátlástalan tud lenni az ember. Rájöttem: tulajdonképpen kicsiben is úgy működnek a dolgok, amint nagyban, a világban. Nem csak országokat, népeket lehet elnyomni, megbélyegezni, hanem kisebb közösségeket, munkahelyi csoportokat és embereket is.

 

Nem túl sok élet- és vezetői tapasztalattal kerültem a rendszerváltás előtti években a szegedi tejgyárba, de már az első hét után tudtam: tej módjára itt biztosan nem fogok megaludni. Ehhez képest három műszakban, három évet húztam le ott. Úgy látszik, hűséges típus vagyok, mert 32 munkaviszonyban töltött évem munkahelyeinek darabszámát egy kezemen meg tudom számolni.

 

Nem sok idő kellett ahhoz, hogy meglássam, mi folyik a tejüzemi irodában. Ez nem volt olyan „idillikus”, mint Hrabal „Sörgyári capriccio”-ja, bár valószínűleg e gyárban is többen voltak azok, akik a tejnél is jobban szerették a sört.

 

Taposás, talpnyalás és mószerolás

 

Elejétől kezdve borzasztóan zavart a taposás, a vele párban járó talpnyalás, az álnok képmutatás és a mószerolás. Az idősebb vezetők előszeretettel csoportosultak a korban hozzájuk közelebb álló főnök köré, és mondvacsinált indokokkal oltották őt a fiatalabb kollégáik ellen. Miközben az ember arcába mosolyogtak, hátat fordítván egymásra is vicsorogtak. Fizetésemeléshez és jutalmazáshoz közeli időszak körül aztán teljes lett közöttük az egyetértés, amelynek élvezhették is minden előnyét.

 

Csupán egy kivétel volt közöttük. Béla bátyám,

 

aki régi motorosként jól ismerte a céget, a szakmát, és mint valami kihelyezett tejipari „szabadságharcos”, köntörfalazás és a lehetséges következményekre való tekintet nélkül rendezett le maga körül mindenkit. Volt, hogy még az üzemigazgatónak is nekiugrott, ha szakmailag vagy emberileg nem látott valamit helyesnek, vagy éppen meg kellett, hogy védjen bennünket, fiatalokat. Velünk együtt – érthető módon – ő sem volt a főnök liblingje és top-jutalmazottja. 

 

Nagyfokú visszafogottságot kellett nekem is jó néhányszor tanúsítanom ahhoz, hogy ne kapjam fel elsőre a vizet. Az igazságtalanság és az embertelenség miatt viszont egyszer nagyon kifakadtam. Rendesen kiosztottam a főnökömet. Nyomban rohant is az üzemigazgatóhoz, hogy bemószeroljon engem, a mellém álló fiatalabb munkatársaimat és Béla bátyámat. Behívatott az igazgató bennünket és közölte, hogy „ha jár a szánk, mehetünk a porítóba (ahol a tejport állítják elő) zsákokat pakolni!” Béla bátyámból kibújt az igazságharcos. Csak úgy szikrázott az igazgatói iroda, mi pedig megúsztuk a porítót.

 

Soha nem fogom elfelejteni, hogy a főnököm már az első munkanapomon figyelmeztetett:

 

„Róbert, te itt középkáder leszel! Bánj keményen a melósokkal, mert egyébként nem lesz tekintélyed előttük!”

 

Aztán – ahogy telt-múlt az idő –, láttam, hogy a főnököm keményen bánt velük, de mégsem volt tekintélye előttük.   

  

Munkatársaimmal „középkáderekként” három műszakban irányítottuk a kiszállítást. A hűtőházban akkoriban napi 7 millió forint volt a raktárkészlet.

 

Óvakodj a fehérruhásoktól!

 

Az üzemben a ’90-es évek legelején még létezett az úgynevezett „munkaterápiás foglalkoztatás”, amely keretében a Szegedi Fegyház és Börtön nagyfai objektumából külön busszal hozták és vitték az alkoholista életmódjuk miatt kényszergyógykezelésre ítélteket. Rikító, fehér munkaruhájuk volt. Megbélyegzett emberekként tekintett rájuk az egész üzem. „Óvakodj a fehérruhásoktól!” – figyelmeztettek odakerülésemkor engem, és ültették el kollégáim bennem is a félelmet, mondván, hogy „ezek mind bűnöző gazemberek!”.

 

Idővel megismertem egyik-másik életét, láttam a munkájukat, és ez megváltoztatta bennem a „fehérruhásokról” kialakított képet, noha valóban mind elítélt volt. Vezetőtársaim nem sokat foglalkoztak velük. Legtöbbjük még a nevüket se tudta, soha nem beszéltek velük, legfeljebb csak akkor, amikor kiadták nekik a munkát, vagy ha éppen megdorgálták valami miatt őket. Valójában gépként, modernkori „rabszolgákként” tekintettek rájuk. Az életük nem volt fontos, múltjukra nem voltak kíváncsiak, csak az erejük, és a cégnek hozott profit számított.

 

Volt közöttük egy nyolcadik kerületi jópofa, vézna kisöreg. Én csak „Tatának” hívtam. Borzalmas gyermekkor, fiatalkor, házassági krízis, alkoholba menekülés, és alkoholos állapotban családon belüli erőszak. Ez volt a vád ellene, ami miatt bevarrták őt Nagyfára. Az üzemben semmi baj nem volt vele. Szépen dolgozott, és nagyon szerette a banános krémtúrót. Amikor a raktárba mentem és meglátott, mindig kikuncsorgott tőlem egyet. Sokat beszélgettünk. Nagyon hiányzott neki a felesége, és hiányoztak a gyerekei. Szemmel láthatóan fájlalta és bánta mindazt, amit családja ellen elkövetett.

 

Már vagy öt éve éltem Budapesten, amikor a Kossuth tér környékén egyszer valaki hangosan kiáltozott:

 

„Robikám! Robikám! Várj!” Amikor megláttam a kisöreget, eléje mentem, átöleltük egymást és sírtunk.

 

Öröm volt látni. Megváltozott az élete, valósággal „kipendült”, visszafogadta a családja, megszabadult az alkoholtól. Boldog ember lett.

 

Volt az üzemben egy 60 körüli targoncás. Ede bácsi szombathelyi volt. Mielőtt Nagyfára került, egy városkörnyéki halottasházban dolgozott. Sokat mesélt az ottani éveiről, és arról is, ahogyan az elhunytakkal bántak. Az volt az érzésem az elképesztő történeteit hallgatva – amelyet le sem merek itt írni –, hogy a hullaházban eltöltött évek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy alkoholista lett. Pedig elképesztően művelt, olvasott férfi volt. A targonca nyergében ülve, két kezével a kormányra támaszkodva bölcselkedően mesélt az életről és őszintén saját életéről. Sokat tanultam tőle. Nagyon fájt neki, hogy az életmódja miatt elveszítette családját.

 

Az élet vize

 

Amíg élek, nem felejtem el azt a különös esetet, amely 1989 őszén történt. Vezetővé válásom egyik mérföldköveként tekintek erre ma is, amely még inkább megértette velem azt, hogy nem csak a magunk, hanem mások életéért is felelősek vagyunk.

 

Egy törékeny, kissrác érkezett a tejüzembe. Alig volt 17 éves. Mesélték reggel az irodában, hogy román a fiú, átszökött a zöldhatáron. Reggelizés közben odaléptem hozzá, bemutatkoztam neki, mint egyik főnöke. Kiderült, hogy Herman nem román, hanem romániai magyar fiú, aki tökéletesen beszéli a nyelvünket, édesapja sváb, édesanyja magyar. Az lett az üzemben a dolga, hogy a koszos ládákat a gépi mosószalagra helyezze.

 

Láttam, hogy nagyon szomorú a tekintete. Alig akart beszélni.

 

Mint később kiderült, a bánat, a betegség és a szegénység elől menekült Magyarországra.

 

Édesanyja rákos lett, a román egészségügy lemondott róla, amibe a fiú nem nyugodott bele. Hallott a Béres cseppről, és elhatározta, hogy bármibe is kerül, ő megszerzi az „élet vizét”, és hazaküldi Pécskára, haldokló édesanyjának. Battonyánál szökött át a zöldhatáron két másik kiskorú barátjával. Odahaza senki nem tudott a tervéről. Kalandos körülmények között Szegedre kerültek, ahol szállást, élelmet, gondoskodást a gyermekotthonban kaptak.

 

Herman mihamarabb dolgozni akart, hogy meg tudja venni az életet jelentő cseppeket, amely akkor hiánycikk volt. Végülis pult alól tudta megszerezni azokat. Áruk darabonként 30 forintba került akkoriban, de ő a három darabot egy ezresért vásárolta. Csakhogy sikerült, nem számított a pénz, hiszen az édesanyja életéről volt szó. A cseppeket Ili néni, Herman nevelőnője juttatta el Pécskára. Egy idő után a mama állapotjavulásáról érkeztek a hírek, a cseppek pedig folyamatosan utaztak a magyar határtól nem messze lévő kisvárosba.

 

1989. december közepén egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek Romániából. Herman a tévé előtt ülve könnyes szemmel figyelte az eseményeket, és egyre inkább azt érezte: haza kell mennie.

 

Megosztotta velem bizalmasan a tervét, leültünk a nevelőnőjével, és átbeszéltünk mindent. 1990 januárjában leszámolt a cégnél, munkaügyeseink kiadták neki a szükséges dokumentumokat, majd a rendőrségtől kért egy egyszeri kiutazási engedélyt. Herman jelezte az intézetben, hogy haza szeretne menni, de az intézet új igazgatója nem engedte. Elvette tőle a munkaügyi papírjait, és kérésre sem adta vissza. A 24 órára szóló útlevele viszont nála maradt, így azt beszéltük meg, hogy akkor nem marad más, a munkahelyi papírok nélkül kell nekivágnia az útnak. A nevelőnője vitte ki saját kocsijával.

 

A határon azt mondták a fiúnak, hogy „éljen félelemmentesen az új Romániában!”

 

Torokszorító volt a pillanat, amikor édesanyja és az ő világgá ment és hazatalált kisfia ott, a pécskai saras utca közepén egymásra borulva zokogtak.

 

Herman újra otthon, bennünket pedig embercsempészés (!) miatt készült feljelenteni a nevelőotthon új igazgatója, mert a gyereket „kiloptuk” az országból. Az ügy némi leleményességünk folytán elcsitult.

 

Pár hónap múltával – amikor már valamelyest konszolidálódott a romániai helyzet - Herman rákos édesanyját áthoztuk Szegedre. Megvizsgáltattuk a II. kórházban, ahol azonnali beavatkozást sürgettek. Üszkösödő jobb mellének eltávolítására lett volna szükség, azonban a műtétet nem végezhették el, mert nem volt magyar állampolgár. A kórház igazgatója, Varró professzor nagyon rendes, együttérző és segítőkész ember volt. Azt tanácsolta, hogy beszéljek Csehák Judit egészségügyi miniszterrel, mert csak ő engedélyezheti a külföldi állampolgárokat érintő beavatkozásokat.

 

E pillanatban teljesen reménytelennek láttam mindent, de ekkorra már tanított annyira az „Élet”, hogy csak úgy ne adjam fel. Akkor még hitetlenként kulcsoltam imára össze a kezeimet, hogy minden sikerüljön, majd felhívtam a minisztériumot. Kapcsolták a titkárságot, ahol illendő köszönés után elmondtam, hogy „Molnár Róbert vagyok, Szegedről telefonálok, és dr. Csehák Judit miniszter asszonnyal szeretnék beszélni.”

 

Természetesen elakadtam a titkárnőnél, de kedvesen kérte, hogy osszam meg vele a problémámat. Részletesen elmondtam mindent. Éreztem, hogy komolyan érdeklődik, jegyzetel, és többször is visszakérdezett arra, ami nem volt világos a számára.

 

Csodák csodájára, pár nap múlva jött a kórházból a telefon, hogy Herman édesanyjának a miniszter asszony engedélyezte a beavatkozást.

 

A műtét jól sikerült. A heg is szépen gyógyult. Az asszony a felépülés alatt Herman nevelőnőjének családjánál lakott, a szükséges gyógyszerekre a nevelőnővel ketten adtuk össze a pénzt.

 

Nem sokkal később Herman és édesanyja hazatért Pécskára. Az asszony kapott még pár csodálatos hónapot ajándékba, aztán romlani kezdett az állapota, és nem sokkal később meghalt.

 

Rosszból fakadt jó

 

Visszatekintve a történésekre, jöttem rá arra, hogy minden nyomorúság, „nemszeretem” dolog is tud a javunkra válni, ha abból készek vagyunk, és akarunk tanulni. Amikor ezt megértettem, hálás tudtam már lenni, és jó szívvel visszatekinteni a tejgyárban eltöltött időszakra, amely fiatalként, vezetővé válásomban erőteljesen formált.

 

Többek között a tejgyár falai között értettem meg, hogy nem kell nekem sodródnom a gonoszsággal még akkor sem, ha az a többségi akarat; merjem felvállalni a véleményemet, ha bizonyos vagyok annak helyességéről, még akkor is, ha azzal egyedül maradok; tudjam átérezni mások fájdalmát; érezzem bele magamat mások helyzetébe, s amit tudok, tegyek meg értük; ne ítéljek el senkit mások szavai alapján és csupán látszat szerint, hanem előbb legyenek az ügyről saját megtapasztalásaim…

 

Szóval, javamra váltak e keserédes évek.

 

Végszó

 

Láthatjuk, nemcsak három évtizeddel ezelőtt, hanem ma is elnyomásban van sok helyen az igazság, és sajnos azt is, hogy egyre ridegebb, könyörtelenebb lesz körülöttünk a valóság. Az igazság nem biztos, hogy mindig természetes evidenciaként jelenik meg, de valamilyen fellelhető formában, mindig ott lesz előttünk.

 

Az igazsággal azonban nem lehet alkudozni, a féligazságokra nem lehet építkezni, ezért mindenkori személyes feladatunk és felelősségünk, hogy a történelemből, személyes élettörténeteinkből tanulva, az érzelmektől, érzésektől, ideológiáktól és egyéb fertőzésektől megtisztított igazságot kutassuk. Ha pedig megleltük, ahol vagyunk, ahová a küldetésünk szól, bátran és szeretettel képviseljük azt. Ezt a megszerzett „látást” nem veheti el tőlünk semmilyen rendszer, semmilyen hatalom. Meg kell értenünk: a változások nem feltétlenül nagyban kezdődnek, hanem a megváltozott jó hozzáállás és a személyes példamutatás által.

 

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Újra itt van Ercsey Dániel boriskolája: ezen a héten az olaszrizlingről lehet mindent megtudni, amit csak érdemes.

A rendelkezésre álló vakcinákat lakosságarányosan osztanák szét az önkormányzatok között.

A volt SZDSZ-es politikus interjújában arról beszélt, az ellenzéknek a kis pártokat is beépítve nemzeti szövetséget alkotva kéne szabadságharcba indulnia a Fidesz ellen.

Kijöttek a közlönyben a csütörtökön bejelentett szigorítások részletei.

A bajor kormányfő közölte: a magyar kormánypártnak nincs többé helye az Európai Néppárt közösségében. Nem először fejezi ki, hogy véget ért a Fidesz és a CSU közötti jó kapcsolat.

Szerinte párttársait csak a miniszteri székek érdeklik.

A belarusz hatóságok szerint Szvjatlana Cihanouszkaja „hatalmas lázadást” szervezett az elnökválasztás után, és át akarta venni több önkormányzatban is a hatalmat.

A hét kérdése

Ezt nemcsak Deutsch Tamás kérdezi: miközben a Néppárt válaszol a sajtókérdésünkre, mondjátok el, miért!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az új, 2020-as Egri Csillagok virtuálisan kerülnek a boruniverzumba. Március 15-én.

Ezt is szerettétek

Varga Balázs, a Fekete Zaj alapítója és főszervezője, a Tixa jegyiroda ügyvezetője szerint a zeneiparnak óriási szüksége lenne egy erős, egységes szervezetre, amely nyomást gyakorolhat a kormányra.

A Helyzet-interjúban vendégünk Miklósy Krisztián synthwave zenész, akivel kitárgyaltuk, hogyan válik valósággá lassan a nyolcvanas évek sci-fijeinek retrofuturizmusa. Podcast!

Hogyan hat a klímaváltozásra a CSOK Vági Márton szerint? Csalár Bence divatblogger pedig a magyarok ízléséről, a divattal való kapcsolatukról és a magyar vidék divatjáról mesélt. Podcast!

Szálinger Balázs költővel beszéltünk, aki elmondja, miért vonult ki a városból és a Facebookról, és mi köze a költészethez a verses reklámoknak és Krúbinak.

Van-e a magyar politikában még élet Facebook nélkül? Ezt a kérdést vitatjuk meg az elején! A második fele: meglepetés!

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Twitter megosztás Google+ megosztás