+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Koroes Levente
2021. január 11. hétfő, 08:28
Ecsenyi Áron a libertáriánus gondolkodás alappilléreit építi fel, Covid-Magyarország köntösébe bújtatva. Ezzel nem bizonyít mást, csak a saját önzőségét – nem mindenki képes kifizetni a profitorientált, drágább megoldásokat az olyan problémákra, amik mindenkit érintenek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

2020 megmutatta, hogy nem elég alkotmányosan demokratikusnak lenni, hanem annak vannak bizonyos informális alappillérei is, amik valós ráhatással vannak a Covid-reakcióra. Ilyen például a társadalmi bizalom. Egyenes korrelációt kötni aközött, hogy az állam emelt szerepet vállalt egy társadalmi krízishelyzet megoldásában – és így az egyének életében is –, valamint aközött, hogy a szerző által használt misztikus „mi” mit is akar valójában, valótlan képet és inkoherens érvrendszert alkot. Cikkem az Ecsenyi Áron által írt, az Azonnalin megjelent véleményre alkot ellenpontot.

 

Szürreális költözés, fals ekvivalenciák, hiányzó változók

 

A szerző a cikkét egy elképzelt történettel kezdi. Egy buborékban alkotott történetben az olvasó és a párja úgy hozott döntést a költözéssel kapcsolatban, hogy nem informálták magukat a politikai környezetről, ahova költözni kívántak. Megkérdőjelezhető, hogy mennyire lehet valakinek „álmai lakhelye” egy olyan hely, aminek nem ismeri a pontos adórendszerét,vagy politikai vezetőjét. Nagyon könnyű szalmabábot alkotni egy komplex döntési mechanizmusból és egy egyszerű, az adózás lopás érvet felépíteni rá, egészen addig, amíg az olvasó rá nem jön, hogy a költözés és az adózás nem így működik, de a demokrácia sem.

 

Valójában vitába szállni az írói túlzás ellen felesleges. A felelősségvállalás kérdése érdekesebb. Bakó Bea cikkére építve a szerző úgy gondolja, hogy a bezárást a társadalmak kérték, és így az állam lépett, aminek nem lett eredménye. Ez a gondolat pár sebből vérzik. Egyrészt a közvélemény-kutatások, amiket az állam rendel, és amik alapján a kommunikációs és egyéb politikai döntéseiket hozzák, közel sem reprezentálják az egész ország véleményét. Továbbá az idősáv sem igazán pontos – a közvélemény-kutatások vélhetőleg a döntéshozatal után történnek, így nem lehet extrapolálni az általuk hozott véleményt, és kijelenteni, hogy „az egész ország lezárást akart”.

 

Ha más nem, akkor a „normális élethez ragaszkodók” csoportja – több mint 130 ezer taggal – ellentmond annak, hogy az állam ténylegesen ezt kérte. Arra a következményre pedig, hogy ezen döntések nem vezettek a vírus csillapításához, nem tudom, hogy vezetett a gondolat. Kérdezem én: hogyan képes írni a szerző bármilyen szinten a Covidról anélkül, hogy megnézné a statisztikákat hosszabb távon?

 

A lezárásoknak van eredményük. Egyszerű logika – ha a vírust egymást között zárt téren terjesztjük, de ezek a zárt terek nem létezhetnek, akkor a társadalom egészségét megvédhetjük, és az egészségügy is képes működni.

 

Ha az egészségügy összeomlik, az az európai sztenderdek szerint elfogadott, gondoskodó állam válságát jelzi, hisz a kollektív biztonság, beleértve az egészség fenntartását, az ilyen típusú állam raison d'être-je. Ha a szerző rávetíti a lezárások dátumát az esetszámokra és a halálokra különböző országokban, egyértelmű korrelációt fog találni aközött, hogy meg lehet-e fékezni velük a vírust vagy sem. Mivel valamilyen szintű szociális interakció elkerülhetetlen, illetve különböző országok különböző stratégiákkal kezelték a koronavírust, főleg az iskolákat tekintve, a vírus megállítása soha nem volt lehetséges a vakcina kifejlesztéséig, így a hangsúly a lassításon volt.

 

A szerző implicit kapcsolatot kíván vonni aközött, hogy Dél-Korea feltűnően kevesebb halálesetet számolt, mint Svédország, és aközött, hogy hol található privatizált egészségügy. Ha ez igaz lenne, akkor az Egyesült Államokban hasonlóan, az európai országokhoz képest jóval alacsonyabb halálozási rátákat látnánk. Ez objektívan nem igaz.

 

A monokauzalitás egy veszélyes gondolat – érdemes figyelembe venni, hogy a kelet-ázsiai országokban feltűnően mások a járványügyi és egészségügyi normák, mint Európában vagy Észak-Amerikában. Keleten bevett szokás az influenzaszezonban gyakrabban kezet fertőtleníteni, a maszkhordás nem furcsa rossz, hanem elfogadott gyakorlat, így ezen normák elfogadása nem alkotott nehézséget a keleti társadalmak számára. Nem meglepő, hogy az író példája Svédországra esett, hiszen ez az egyetlen uniós ország, ami egy különlegesen más stratégiát választott a koronavírus ellen.

 

A következő két bekezdés lenyűgöző mentálgimnasztikai készségekről ad bizonylatot. A szerző megkérdőjelezi, hogy ki fogja kárpótolni a tönkrement egzisztenciákat, majd megválaszolja a kérdést egyszerűen – az arctalan, anonim „senki”, az átlagember, egy egysége a társadalomnak. A szerző felteszi a kérdést, hogy kinek is kell vállalni a felelősséget, majd elfogadja, hogy a társadalom kollektíven nem tud felelősséget vállalni a rossz döntéseiért – így alkotott véleményt Görgey is, aki úgy teorizált, hogy a társadalom kollektív bűntudata a társadalom végét jelentené. Az egyenletből hiányzik egy változó: a társadalom által megválasztott politikus.

 

A felelősség rá hárul, a professzionális politikusnak pedig az a feladata, hogy kiegyensúlyozza az elhivatottság és a felelősségtudat nehéz mérlegét, latba vetve a saját morális iránytűjét, miközben az erőszak diabolikus ingereit leküzdi – legalábbis Weber szerint. A lezárások által okozott károk következménye és bűntudata rájuk hárul. Ha a társadalom nagy része haldoklik vagy éhezik, akkor a politikus ellen fordulhat, hisz az ő kezében van az államhatalom, ami a legitim erőszak feletti monopólium bizonyos földrajzi határokon belül – újra Webert idézve. A lezárásokról nem a kollektív hozott döntést, hanem a kormány, így felelősséget róni a társadalomra felesleges, viszont a kollektív kárpótlása a gazdasági nehézségekért ugyancsak az állam szerepe.

 

Pár bekezdéssel később az író a gondolatolvasás képességét is bemutatja: „ha a választott kormány rossz döntést hoz, ritkán gondolkozunk el azon, hogy a döntést kivegyük a politikai hatalom kezéből”. Kérdezem:

 

miért léteznek újságírók, miért létezik diskurzus, ha nem azért, hogy ezeken a döntéseken közösen gondolkozzunk?

 

Szerinte egymást követő rossz politikai döntésekre válasz az, hogy elvegyük a hatalmat az államtól. Nem bízunk annyira polgártársainkban, hogy nyílt diskurzus kereteiben próbáljuk meg megmutatni nekik, hogy a döntéseiknek milyen következményei lehetnek? Nem lenne inkább fontos, hogy egy valós felelősségtudattal rendelkező társadalmat alkossunk, ahol tiszteljük egymás véleményét annyira, hogy meghallgassuk őket, és véleményüket megfontoljuk? A kulcsszó az informáltság, és ebben vezető szerepet játszik az újságíró.

 

Ugyan Herman és Chomsky jól rámutatott arra, hogy a médiakonglomerátumok hogyan képesek az állam kezére játszani, de a véleményalkotás lehetősége és a médiapiac sokszínűsége meghatározó szerepet játszik egy demokrácia egészségében. Előbbit a szerző explicit elismeri a Gődény-ügy felhozatalával. Egy ideális világban az újságírásnak sem kellene az olvasóira vagy reklámokra támaszkodnia pénzügyi támogatásért, hanem a KESMA-lapok helyett az állam támogatná az egészséges véleménycserét olyan platformokon keresztül, mint az Azonnali. Nem egy ideális világban élünk.

 

A szerző azzal fejezi be a kezdő passzusát, miszerint a magyar politikai elit egy gazdasági elit kezébe játszik, illetve „véleményirtásról” riogat azok ellen, akik a svéd vagy a dél-koreai járványkezelési modellt támogatják. Előbbiről az államhatalom vezető szereplői maguk mondják, hogy elbukott, utóbbi pedig egyéb okokból is működött, amik korábban már említésre kerültek. Senki nem irtotta továbbá ezeken a véleményeket, egyszerűen rámutattak arra, hogy miért hatékonyabb az a modell, amit a legtöbb ország választott – lezárásokkal védeni az érzékeny populációt.

 

A közérdek nem létezik, de a köz igen

 

Miután az író felvázolja, hogy a társadalom nem tud kollektíven felelősséget vállalni az általuk kikönyörgött „fasiszta” politikai döntésekért, rámutat, hogy olyan tulajdonképpen nincs is, hogy „közjó”, azaz nincsenek olyan társadalmi érdekek, amik mindenki számára fontosak. Kinek a kezébe kerüljenek tehát azon szolgáltatások, amikért jelenleg az állam fizet, adókon keresztül? Természetesen az álmok és tökéletes mechanizmusok által vezetett ‌piac kezébe.

 

A véleménycikk második fele a libertáriánus gondolkodás alappilléreit építi fel, Covid-Magyarország köntösébe bújtatva. Azt kéri, hogy magánegészségügyet, magánoktatást, magánnyugdíjat finanszírozhasson, döntést arról, hogy kit támogat, és mivel oltatja be magát. Kissé meglepőnek fogja találni, hogy ezek már most is az ő kezében vannak, választhatja ezeket a megoldásokat, sőt, el is költözhet olyan országokba, ahol kevesebb adót kell fizetnie. Ezzel viszont nem bizonyít mást, csak a saját önzőségét – hisz nem mindenki képes kifizetni a profitorientált, drágább megoldásokat az olyan problémákra, amik mindenkit érintenek.

 

A piac szereplőit a bevételük motiválja, őket számon kérni csak úgy lehet, hogyha meggyőzzük elég polgártársunkat arról, hogy egy bizonyos cég nem etikusan alkotja az árstratégiáját. A piac szereplőinek nem kell egy specifikus értékrend szerint működniük, nem kell számot adniuk emberségükről, és jelentősen nehezebb őket felelősségre vonni, mint a politikusokat, ugyanis életüket nem a rivaldafényben élik. A szerző tehát lemondana arról, hogy négyévente választhasson, illetve, hogy szerinte mi az elfogadott módja a társadalom kezelésének, és inkább profitorientált szereplők kezébe adná a döntést. Nézzük csak meg a legkézzelfoghatóbb példát: amikor a PCR-tesztekhez lett kötve a 14 napos karanténból való szabadulás, de ezt az állam nem kívánta finanszírozni, a magánklinikák gombaszerűen nőttek ki a semmiből.

 

Felelősséget senki sem akar, a poltikai függést pedig nem választjuk, hanem a jelenlegi társadalmi helyzetünk miatt születünk bele.

 

Ha városállamokban élnénk, és félévente összeülnénk arról, hogy tulajdonképpen mire is van szükség, a kollektív felelősségtudat egy valós érv lehetne a rossz döntéseket követően. A mostani rendszerben viszont négy évre előre döntünk arról, hogy kiben bízunk annyira, hogy a társadalmat, az államot és az országot jobb irányba vezesse, és adott krízishelyzet alatt ki fog kompetensen dolgozni. Ez nem gondoskodó állami önkény, hanem polgártársaink véleménye, és intézményesített empátia.

 

Ha érdemleges változást szeretnénk „az elmúlt 31 év után”, nem az államhatalom csökkentése a válasz, hogy aztán kevesebb befolyása legyen másoknak a saját életünkre, hanem mások meggyőzése és azon szereplők támogatása, akik úgy alkotnak véleményt, hogy az alátámassza a saját értékrendünket. Libertariánusok, ti is egy társadalomban éltek, az önzőségetek nem jelent megoldást a demokrácia azon válságaira, amit az alulinformáltság és a társadalmi bizalom hiánya okoz. És amik a Covid-19 előtt is léteztek.

 

A szerző a Cambridge-i egyetem politológia és nemzetközi kapcsolatok-hallgatója, és Ecsenyi Áron azonnalis oltásvitában megjelent cikkére reagál. A vita többi cikkét itt olvashatod, ha hozzászólnál te is, azt itt teheted.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

1991. január 17-én vette kezdetét a hidegháborút követő évek egyik legnagyobb nemzetközi konfliktusa, az Öböl-háború, ami megágyazott a 21. századi baljós folyamatoknak is.

A vörösterror és a fehérterror során a hazai zsidóság egyenlően szenvedett, azonban a fehérterror hivatalos emlékezetkultúrájából mint áldozatok valamiért kimaradtak.

Egy bukaresti napilap szerint az RMDSZ a törékeny parlamenti többségért cserébe székelyföldi autonómiát kér, a PNL szerint ez ott már most is megvan.

Von der Leyen két alelnöke és a kohéziós biztos azután határozták erre magukat, hogy találkoztak a koronavírus-pozitív portugál pénzügyminiszterrel.

A helyiek szerint a kormány az 1200 főre rugó teniszezőket és a stábjukat választotta a saját állampolgárai helyett.

Nem csak elbukta a CDU elnökségéért folyó versenyt szombaton, de még a miniszteri terveire is nemet mondtak.

Sok vendéglátós nyitott ki péntek este Olaszországban, tiltakozva a római kormány lockdown-politikája ellen. Helyszíni riport fotókkal Firenzéből!

A hét kérdése

Még ugyan nem látni, mikor lesz vége a lockdownnak, de álmodozni azért lehet. A hét kérdésében pont ezt kell tenni!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

A magyar kormánypárt egyre szorultabb helyzetben van a Néppártban, a vétó hatásait pedig elszámította Orbán Viktor. Helyzet Stefano Bottonival és Hegedűs Dániellel!

Leginkább úgy, hogy nem veszel semmit. A karácsonyi vásárlási láz beindulása előtt környezetvédelmi szakemberekkel jártunk utána, hogy lehetünk zöldebbek.

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás