A történelmet megváltoztatni nemcsak a nagyok tudják, hanem mi, kisemberek is, mert amíg van jogunk választani, addig van jogunk ellenállni is.
Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!
„Csúnya a zsarnokság,
de a fortélyos elnyomás még undokabb.”
(Eötvös József)
– Apa, apa! – kiáltva rohant be éjszaka szobánkba a tizennégy éves fiunk – itt a rendőrség! Marcell az emeleti mosdóból látta meg a házunk előtt álló rendőrautót, s ijedten riasztott bennünket.
Ez az eset tavaly június táján történt, közvetlenül azután, hogy egy idősebb, Szerencs környéki férfit, majd nem sokra rá egy Momentum-tagot, a Márki-Zay-féle Kossuth Kör gyulai elnökét vitték be, és rabosították „rémhírterjesztés” miatt.
A rendszer – miután érzékelte a társadalom felháborodását – rendőri túlkapásnak minősítette az ügyet, ezzel próbálták jelentéktelenné tenni, holott meggyőződésem, hogy üzenet volt az ellenzéki kommentelőknek: „vigyázzatok, miket írogattok, mert ti is így jártok!”
Soros György után egy hatvannégy éves kommentelgető bácsika és egy gyulai helyi politikus lett a nemzet új ellensége. A hírek pedig így vagy úgy, a gyerekeket is elérik. Marcell fiunknak az volt az első gondolata a rendőrautó láttán, hogy „jöttek apáért!”
Kiugrottunk feleségemmel az ágyból. Valóban a házunk előtt állt egy rendőrautó, a CB-rádió hangosan szólt, és két rendőr ült benne. „Biztos nem megyek eléjük tárt karokkal! Ha akarnak valamit, majd zörgetnek!” – gondoltam magamban. Igyekeztem fiamat megnyugtatni, és kértem, hogy feküdjön vissza.
Aznap éjszaka nem vittek el. Ezt követően viszont azt tapasztaltuk mindannyian, hogy a házunk előtt gyakorivá vált a rendőri jelenlét.
Amikor már sokadjára ácsingóztak előttünk, feleségem nem volt rest, egyik kora reggeli órában kiment hozzájuk megkérdezni tőlük, hogy
– Lehetek-e valamiben segítségükre? Kérnek-e egy teát?
– Nem, nem, mi csak a macskát nézzük! – mondta az egyikőjük.
– Igen, az a miénk! – válaszolta a feleségem a fára felmászó macska láttán.
Valamikor ősszel lehetett, amikor átugrottam a Polgármesteri Hivatal szomszédságában lévő ábécébe ebédet venni magamnak. Amikor kiléptem az üzlet ajtaján, láttam, hogy négy rendőr megy a Polgármesteri Hivatalba. No, most visznek el! – futott át az agyamon egy pillanat alatt a gondolat, de úgy voltam vele, hadd vigyenek. Ha az igazságért szenvedni kell, ám legyen!
Kiderült, csak leltároztak valamit a hivatalban lévő körzeti megbízotti irodában. Mindenestre némi félelmet elültetett a rendőri jelenlét bennünk, felnőttekben is, nem csak a gyerekeinkben. Meghagytam a feleségemnek, hogy ha visznek, kiket értesítsen.
A rendőrséggel mint velem szemben eljáró hatósággal pár közlekedési szabálytalanságtól eltekintve, nem volt bajom, illetve kamaszként csupán két alkalommal. Egyszer, amikor anyukám Babettáját elkötve a falu melletti földeken száguldoztam. S lám, ahol jóformán a madár se járt, éppen szembejött velem Kübekháza „rettegett” helyi körzeti megbízottja. Nagyon szigorú volt.
Akkor még nem csíptem Veszter bácsit, ma már jó barátok vagyunk. Az volt a szokása, hogy aki lámpa nélküli biciklizett vagy jogsi nélkül motorozott, azt jól ledorongolta, és kivette a szelepeket a kerekekből, hogy laposan hazafelé tolva a cangát, elgondolkodjon a szabályok betartása felől. Engem akkor a Babettával futni hagyott, de onnantól kezdve még elővigyázatosabban motorozgattam.
Volt azonban egy komolyabb ügyem is vele. Az eset még a rendszerváltás előtt történt, mindössze 17 évesen. Amióta az eszemet tudom, mindig közösségi ember voltam. Pár általános iskolástársammal és barátommal rengeteg programot szerveztünk éveken át a faluban. Például falutörténeti kiállítást Kübekháza fennállásának 140. évfordulójára, vetélkedőket, majálist, videódiszkókat, bálokat és egyéb közösségi összejöveteleket. Olyasmiket, amikhez nem kellett pénz, vagy a csekélyke belépőkből elő lehetett a szükséges forrásokat teremteni.
A helyi tanács nem tudni, miért, nem nagyon díjazta az egyéni kezdeményezéseket, így nem is támogatta azokat. Ha rajtuk múlott volna, nem is lettek volna programok. Volt a faluban egy jól működő tűzoltóegylet, és volt az önkéntes határőrklub, akiknek tagjai időnként összejöttek enni és iszogatni. Volt MHSZ-szakkör és egy focicsapat is, de semmi más egyéb.
Barátaimmal és az éppen aktuális kultúrossal próbáltunk valami színt belevinni a világvégi, elanyátlanodott kisfalunk életébe. Érthetetlen, de valami miatt mindig ellenszélbe kerültünk, pedig az általunk szervezett bálokon, rendezvényeken jól érezték magukat az emberek, soha semmi baj nem történt.
Nemhogy örült volna a helyi párt és a tanácsi vezetés annak, hogy helyettük, ingyen, politikamentesen (!) szerveznek fiatalok programokat, inkább fanyalogtak, és húzták a szájukat.
Emlékszem, 1988 nyarán aratóünnepet rendeztünk. Délelőtt volt az ünnepi felvonulás feldíszített lovaskocsikkal, kaszás legényekkel és marokszedő lányokkal, trottyos zenekarral, majd este bál.
A rendezvény előtt annak rendje-módja szerint egy formanyomtatványon bejelentettem az eseményt, és saját pénzből leróttam az 50 Ft-os eljárási díjat. A nyomtatványon jeleztem, hogy hajnali 4-ig kérem a bálra szóló hozzájárulást. Behívatott a helyi körzeti megbízott, és hatalma erejével közölte: „Márpedig itt csak 2 óráig lehet bálozni! Vagy jó így, vagy ha nem tetszik, nem lesz itt semmi!”
Megijedtem. Semmi esetre sem szerettem volna, ha elmarad az ünnepség. Átjavítottam hajnali 2 órára a befejezés időpontját. Az ünnepség és a bál is jól sikerült. Kulturált, szép nap volt. Olyan jó volt a hangulat, hogy hajnali 2 órakor nem lehetett befejezni, nekem pedig nem volt szívem a vendégeket hazaküldeni. Így az eredetileg tervezett reggel 4-kor lett csak vége a mulatságnak. Ez aztán kiverte a biztosítékot a faluvezetésnél, pedig szék nem tört, késpenge nem villant.
Pár nap múlva beidéztek a tanácsházára. Az előadó közölte velem, hogyha nem hagyok fel a „szervezkedéssel”, akkor „gyámügyi felügyelet” alá helyeztet. Nem tudtam, hogy mi az, de ahogy mondta, kicsit összerezzentem. Aztán anyámat is behívták, és vele is ugyanezt közölték.
Kaptam otthon a fejemre: „állítsam le most már magamat!” – kiabált velem az anyám, rosszallóan nézett rám az apám. Tény, hogy egy pillanatra betojtam a „gyámügyi felügyelet” hallatán, pár hétre talán vissza is vonultam a közélettől, de aztán mintha mi sem történt volna, ott folytattam, ahol abbahagytam. Illetve annyit értek el e gyerekkori meghurcoltatással, hogy „lázadóvá tettek”. Ezt követően már nemcsak rendezvényeket szerveztem, hanem nyíltan bíráltam az egész kommunista bagázst amiatt, hogy
rátelepednek az országra, és rátelepednek a falura, akadályozzák és letörik az egyéni kezdeményezéseket, nem foglalkoznak az emberekkel, miközben minden rothad szét alattunk.
Kiadták a körzeti megbízottnak az ukázt: „a Molnár Robi rendezvényeire többet nem adhat engedélyt!” Komolyan mondom, úgy viselkedtek velem, az akkor 17 éves kölyökkel, mintha az államrend ellen szervezkedtem volna.
Rajtam csak a nyilvánosság segíthet! – kigondoltam az „ellencsapást”, mert egyre inkább nyugtalanított a hazugság és zavart az igazságtalanság. Egyik nap felhívtam telefonon a Délmagyarország főszerkesztőjét, és elmondtam neki, hogy a helyi párt és tanácsi vezetők mennyire elnyomják az egyéni kezdeményezéseket, és szeretném, ha ennek hangot adnának, ha már arról beszélünk, hogy „glasznoszty” és „peresztrojka”.
Amikor kijött az újságíró, elcsodálkozott, hogy „ez még egy gyerek”, és micsoda markáns véleménye van a rendszerről.
A kritikus hangvételű cikk – sokak megdöbbenésére – 1988. augusztus 3-án „Falusi mulatság” címmel megjelent az akkor még nagy példányszámú Délmagyarországban, az MSZMP megyei lapjában, amely miatt megfeddték a rendőrt és a tanácselnököt is. Jó pár levelet kaptam „Molnár Róbert, 6755 Kübekháza” címzéssel, amelyben gratuláltak a bátorságomhoz, hogy szembe mertem szállni a rendszerrel és a helyi kiskirályokkal, de kaptam egy akasztófásat is, ahol alá volt írva: „lógni fogsz!”
Ezt követően nem foglalkoztam a helyi párt- és tanácsi vezetéssel. Amikor valami bálfélét szerveztem, egyenesen mentem a szegedi kapitányságra, ahol Madarász elvtárs mindig a hozzájárulását adta a rendezvényekhez.
Idővel csatlakoztam a szegedi underground ellenzékhez, a kübeki plébánossal pedig egy helyi lapot alapítottunk „Falusi Hírhozó” címmel, amelyben hónapról hónapra bemutattuk a rezsim valódi arcát.
Szegény „forradalmár” Juhász atyát a helyi újságban publikált markáns véleménycikkei és a Molnár Robi barátsága miatt pártnyomásra elhelyezte a püspök a szomszédos faluba, hogy ne zavarja a kübeki állóvizet.
Több, mint harminc éve történtek ezek az események. Mosolyoghatunk rajtuk, mint valami falusi tyúkperen, miközben mintha a régmúlt mostanság újra visszaköszönne. Eljön lassan újra az az idő, amikor ismét össze kell szednünk a bátorságunkat, a félelem béklyóit szét kell újra törni, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy a „fortélyos elnyomás” továbbra is uralja a lelkünket. Mindannyiunknak meg kell értenie: ne másoktól várjuk a csodát, ne feltétlenül a „nagyjainkra” bízzuk a munkát, és ne becsüljük alá saját, személyes felelősségünket.
A történelmet megváltoztatni nemcsak a nagyok tudják, hanem mi, kisemberek is, mert amíg van jogunk választani, addig van jogunk ellenállni is.
Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
