A Kapitólium az új Bastille?

Ha 1789-ben lett volna fényképezőgép, a Bastille ostromáról és az ott hívatlanul megjelenő francia népről is alighanem hasonló fotókat lehetett volna készíteni, mint a Kapitóliumban.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Miután az amerikai polgárok mintegy kétharmada elítélte a Kapitólium ostromát és 55 százaléka az elnököt okolja miatta a YouGov közvélemény-kutatása szerint, Trump kénytelen-kelletlen békés hatalomátadást ígért. Veszélyes illúzió azonban most elhinni, hogy már nincs mitől tartani, végleg győz a demokrácia, és a trumpizmust végképp lejáratta a balhé.

Nem ártana inkább szembenézni azzal, hogy a Kapitólium megrohanását a republikánusok 45 százaléka és az összes regisztrált amerikai szavazó több, mint ötöde támogatta, vagyis – ha etéren is hihetünk a közvélemény-kutatások reprezentativitásra vonatkozó ígéretének – összesen 45 millió ember. Ráadásul a független (azaz magát se demokratának, se republikánusnak nem valló) szavazók ötöde is támogatólag fogadta az ostromot, akik ugye egyáltalán nem fanatikus Trump-hívők, mégis szimpatizálni tudtak az elitellenes lázadással, a népképviselet intézményének népi megszállásával. 

Az eseménysorban nem a törvényhozást elfoglaló szedett-vedett népség szerepe az igazán aggasztó, amin a legtöbben ajvékolnak most. A karhatalom szakmailag értelmezhetetlen passzivitása ennél súlyosabb kérdéseket vet fel. Hiába próbálják ezt az elemzők arra fogni, hogy a jelenlevő erőkkel szemben a tüntetők olyan létszámbeli fölényben lettek volna, ami miatt kénytelenek voltak szabad utat engedni a vérontás elkerülése érdekében. Egy videón azt láthatjuk, hogy kifejezetten ki is nyitják a kordont és beengedik a tömeget. 

the police opened the fucking gates. pic.twitter.com/HyDURXfoaB

— katie (@cevansavenger) January 6, 2021

A Kapitólium saját rendőrsége 1800 fős, és egyéb csapaterőkkel együtt legalább 2500 fős karhatalom volt jelen, aminek szakszerű fellépéssel bőven elegendőnek kellett volna lennie egy többezres tüntető tömeg megfékezésére is – kivéve, ha maguktól kinyitják a kordonokat előttük, hogy szabadon besétáljanak az épületbe. Szinte minden elemzőnek feltűnt az irreális kontraszt a júniusi BLM-tüntetőkkel szemben valóságos hadseregként bevetett csapaterők és a mostani felfoghatatlan passzivitás közt. 

Magyar megfigyelőknek egyből a tévészékház 2006-os ostroma ugorhatott be: a leggyanúsabb itt is az, hogy a karhatalom engedte elfajulni az eseményeket. Ekkora szakmai hiba lehetetlen, hacsak nem volt olyan utasításuk, hogy engedjék betörni a tüntetőket egy olyan középületbe, amelyiknek a két-három legvédettebb közt kéne lennie az USA-ban. Különösen egy ilyen éles helyzetben, mikor az elnökválasztás eredményének validálásában perdöntő ülés folyik épp az épületben, ami ellen ádáz tüntetők ezrei demonstrálnak a törvényhozás közvetlen közelében. Előre tudhatták.

Az még inkább fenyegetné a demokráciát. mint párezer tüntető „spontán” rohama, legfőként azért, mert a demokrácia strukturális mélyállami meghekkelését jelezné, és mindegy is lenne, kik provokálták ki a balhét a karhatalom visszafogásával.

Amikor népi elemek zavarják meg a profi népképviselők munkáját

A fotókon egyfelől padsoraik fedezékében rettegve dekkoló amerikai képviselőket látunk, másfelől trumpista népi elemeket, akik a sors fura fintorából bejutottak a népuralom intézményének tartott Kapitóliumba, ahova „normális” körülmények közt esélyük se lett volna bekerülni – mivel ott kizárólag az őket is képviselő „profi” politikusok hivatottak ülésezni. Valamiért nem tudok maradéktalanul részt venni az emiatti, meglehetősen képmutató általános felháborodásban.

Cikkek százaiban és posztok ezreiben hőbörög most a magát egyedül demokratikusnak vélő közvélemény világszerte a Kapitólum populista ostromán, nagyjából ugyanazokat a frázisokat ismételve világszerte. Ez puccs, a demokrácia intézményének megcsúfolása, a csőcselék lázadása a demokratikus rend ellen, stb. Nagyon unalmas lenne és sehova sem vezetne egy ilyen hangosan méltatlankodó kórushoz csatlakozva ugyanazokat a közhelyeket ismételgetni.

Ennél sokkal izgalmasabb és előrevivőbb kihívás megpróbálni végre legalább minimálisan megérteni magát a jelenséget. Azt, amit a világ mainstream polgári közvéleménye már a francia sárgamellényesek esetében se akart legkevésbé sem tudomásul venni, hogy mégis

Nehéz eldöntenem, melyik szánalmasabb: amit a trumpista prolik műveltek, vagy az, ahogy a magukat mérsékeltnek tartó polgárok verbálisan lincselik most őket a hírfalakon – elsősorban plebejus karakterüket gúnyolva. Társadalmi párbeszédre így esély sincs, márpedig az sokkal inkább alapja lenne bármilyen működő demokráciának, mint a szavazógép olajozott működése.

Láttunk már ilyet nemrég Európában

Érdekes egybeesés, hogy a Kapitólium megrohamozása és a képviselők evakuálása előtt pont egy évvel kellett a francia kormányszóvivőt evakuálni, miután sárgamellényes tüntetők egy munkagéppel betörték minisztériuma kapuját, és bementek érte.

Az egybeesés nem elsősorban kronológiailag érdekes, hanem sokkal inkább a társadalmi és politikai háttér kísérteties hasonlóságai miatt. Nemcsak a demokrácia hivatalos intézményrendszere által magukat láthatatlannak és elárultnak érző néptömegek lázadása hasonló (a láthatósági mellény épp ezért válhatott olyan népszerű jelképpé a franciáknál). Az Atlanti-óceán két oldalán ugyanúgy nem bíznak abban, hogy a sajtó, a média képviselői hitelesen számolnak be róluk, mert tőlük idegen érdekeket képviselnek az újságírók is (a parlamenti népképviselethez hasonlóan), akiket emiatt a francia és amerikai elitellenes népmozgalmak is rendre kifütyülnek, sőt elüldöznek megmozdulásaikról.

A döntő különbség persze az, hogy Trump esetében adott egy vezér és szervezett pártpolitikai képviselet, illetve a szélsőségesen jobboldali trumpi populista ideológia, míg a francia sárgamellényesek a pártpolitikai képviselet minden formáját tudatosan elutasították, illetve ténylegesen alulról szerveződő (spontán és ideológiaellenes) népmozgalomként határozták meg magukat. Viszont a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának igénye, a tőlük ellopott demokrácia visszaszerzésének határozott követelése alapvetően mégiscsak azonos a francia és amerikai népmozgalom esetében.

Még mielőtt az olvasók többsége megkövezne mint utolsó trumpistát, bátorkodom tisztelettel jelezni, hogy Trump színrelépésének kezdeteitől a legádázabb ellenzője voltam minden publikációmban és sem róla, sem a Kapitóliumot megrohamozó híveiről soha semmi jót nem gondoltam, ahogy ma sem gondolok. Itt és most azonban az a tét, hogy legalább egy polgárháborúval fenyegető konfliktusban, az utolsó utáni pillanatban próbáljuk már felfogni végre, miért szavazhatott az amerikai szavazók mintegy fele újra Trumpra, és mégis kik lehetnek a támogatói.

Nem egy magányos őrültről van itt szó, hiába is próbálják a legtöbben így kezelni a jelenséget – ahelyett, hogy megpróbálnának vele szembenézni mint a nyugati parlamentarizmus mintademokráciájának termékével és bizonyos értelemben egyre kínosabb, egyre tagadhatatlanabb csődjével.

A Kapitólium az új Bastille?

Ízlelgessük picit: önmagában milyen pazar paradoxon, hogy demokráciának ma azt tekinti a mainstream, ha a karhatalom elkerget egy népmozgalmat a népképviseleti intézmények védelme címén a törvényhozásból. Böszme nagy ellentmondás, hogy a mainstream polgárságot sokkoló kép, ha népi elemek grasszálnak képviselői üléstermekben, ahonnan evakuálni kell a képviselőket.

Pedig a Bastille ostroma óta a néphatalom legközvetlenebb gyakorlási formája nem a szavazógép és még csak nem is a népszavazás, hanem a népszuverenitás olyan közvetlen gyakorlása, amire a modern parlamentáris demokráciák történetében ősmintájuk gyanánt szokás hivatkozni. Nem ártana szembenézni nekünk, európaiaknak azzal, hogy

Minden korban a leginkább elkeseredett, deklasszált népi elemek szoktak a szuronyokkal és a várható sortűzzel dacolva az őket elnyomó hatalom ellen vonulni. Hiába szépítette meg a modern polgári forradalmak emlékezete a Bastille-t megrohamozó népről alkotott képünket, reálisan eléggé hasonlók lehettek a proligatyájukról elnevezett hajdani sans-culotte-ok a trumpista a tüntetőkhöz, akiket a polgári rendszerek mai véleményformálói pont úgy gúnyolnak kinézetük és proliságuk miatt, mint egykor az úri közönség az ő sans-culotte őseiket, akiknek lázadása hozta létre a modern polgári demokráciát.

Vajon mikor kell majd elszámolni a rendszernek ezzel a kiáltó ellentmondásával? Illetve azzal, hogy a papíron népuralmat jelentő demokráciák gyakorlatilag egyetlen válasza bármilyen populáris népmozgalmi megnyilvánulásra a rendőrállami fellépés?

„Úgy kezdődött, hogy visszaütöttek”, avagy melyik fél az erőszakosabb?

A mainstream kommentárok egybehangzóan a demokráciát erőszakkal megdönteni próbáló csőcselékről beszélnek, de ez nem éppen korrekt módon fedi a tüntetéseket belülről leíró riporterek által feltárt dolgokat. A riportokban megszólaltatott tüntetők többsége ugyanis a Kapitóliumba azért akart bemenni, mert azt az ő házuknak, az ő adójukból fenntartott néphatalmi intézménynek tekintették. Ezt jól mutatja az általuk falra festett graffiti is: OUR HOUSE.

Többségük szándékai szerint nem a demokráciát szétdúlni mentek oda, hanem épp ellenkezőleg: az általuk vélelmezett népakaratnak érvényt szerezni, amit szerintük elcsalt az elit-establishment. Nyilván manipulálták őket, kezdve Trumppal, aki híveit feltüzelő beszédének egyes kitételeivel kifejezetten a Kapitóliumba küldte az újraválasztása elismertetése érdekében odasereglett tömeget. Saját szocializációs szintjükhöz mérten elég békésen és nagyobb károkozás nélkül grasszáltak a Kapitóliumba betörő tüntetők, illetve a legtöbben iskolázottsági szintjüknek megfelelően fel sem fogták, miért lehet jogilag komoly szankciókkal fenyegető cselekedet a betörésük.

Az is tény, hogy a tüntetők oldalán négy halott volt, akik közül az egyik a légierőnél szolgált veterán – ami még külön rendkívül kínos következményekkel járhat a folytatásban, illetve az eddigieknél is jobban megoszthatja a hadsereget az események megítélésében. A trumpista tábor szemében rendkívül sokkoló a véráldozat, és egy részük hamar mártírnak kiálthatja ki őket mint a demokráciáért kiálló nép hőseit.

Ha részrehajlás nélkül, tárgyilagosan nézzük a mérleget, akkor a tüntetők erőszakosságáról szóló mainstream híradások legalábbis erősen torzítják a valóságot, mivel a népképviselet intézményének jelképes megtámadása számukra teljesen felülírja azt a pőre tényt, hogy a tüntetők oldalán négy halott volt. Ezzel csak még tragikusabban tovább nyílik az olló a parlamentarizmus mainstream tábora és az általa magát elárultnak érző népmozgalom között.

Az egyre súlyosbodó globális gazdasági, civilizációs és ökológiai válságpandémiában egyre drámaibb következményei lesznek annak, ha a polgári rendszerek továbbra is megpróbálják a végsőkig ignorálni az olyan eleve populistának tartott népi megnyilvánulásokat, mint a francia sárgamellényes mozgalom vagy a most megnyilvánuló trumpista népmozgalom lázadása.

Mitől lenne jobb a mélyállami elit államcsínye, mint a trumpista proliké, ha mindkettő polgárháborús veszélyekkel fenyeget?

A baj már mindeképp megvan, akármilyen kimenetele lesz is a dolognak. Közjogi értelemben ugyanis akár az is puccsnak mondható, amit Mike Pence alelnökként csinált a karhatalmat saját hatáskörben bevetve az ostrom felszámolására – vélhetően Trump elnök akaratával szembeszegülve, aki pedig a nemzeti gárda és a hadsereg feje marad elnöki mandátuma legvégéig. 

Elképzelhető, hogy Biden és a mélyállam végleg le akarták járatni ezzel a balhéval a Trump-tábort a közvélemény előtt, ahogy az is feltételezhető, hogy Trump ezzel akart beindítani egy még radikálisabb mobilizációt, esetleg a szükségállapot kihirdetésének hátsó gondolatával.

Ha az újabb balhé most mindkét tábort megerősíti, még inkább mobilizálja és radikalizálja, azzal egyben a polgárháborús ellentétek is tovább éleződnek. (Csak zárójelben jegyzem, meg, hogy tíz korábbi Pentagon-vezető példátlan közös vésznyilatkozata is arra utal, hogy Trump maradásának katonai forgatókönyve mennyire nem kizárható még most sem.)

Nemzetközi reakciók: az USA többé nem léphet fel mintademokráciaként

Ilyen parlamentzúzós balhékat kábé a Balkánról, Dél-Amerikából vagy Afrikából szoktunk látni, hogy a törvényhozás épületét „spontán” megrohamozza valami csürhe, szabadon grasszál bent a törvényhozásban, az ülésező képviselőket pedig evakuálni kell. Mindez a világ vezető demokráciája és szuperhatalma esetében azért egész mást jelent, mint Venezuelában vagy Közép-Afrikában – illetve egyik fő tanulsága pont az, hogy egyre durvábban elmosódnak a különbségek a nyugat vezető demokráciája és egy tetszőleges banánköztársaság közt.

A kínai kormány szócsövének tartott Global Times elégedetten nyugtázta: „Ez valóságos Waterloo Amerika nemzetközi megítélésében és az USA minden legitimitási alapját elvesztette annak, hogy a jövőben a demokrácia jelszavával bárhol más országok belügyeibe beavatkozzon.” 

Az orosz diplomácia pedig legalább ennyire elégedetten jegyezte meg, hogy olyasmi puccsot láthattunk most az USA-ban, amilyet korábban az amerikai beavatkozás provokált ki a kijevi Majdanon. Ezzel ha nem is ismerték be, de finoman jelezték:

A sors iróniája révén most Venezuela külügyminisztériuma is magas labdát kapott és kijelentették: „az USA most azt szenvedi el, amit más országoknak agresszív beavatkozó politikájával okozott”, és végre ők is hangot adhattak annak, mennyire aggódnak az amerikai demokráciáért. Fordult a kocka.

Nem illene azonban összetévesztenünk az okot az okozattal: nem azért alakult így, mert a trumpista csőcselék helyzetbe hozta magát egy történelmi pillanatban és emiatt tűnik most banánköztársaságnak az USA, hanem inkább fordítva. Azért jöhetett létre egy ilyen sokmilliós tömegbázissal bíró elitellenes népmozgalom az USA-ban, mert hiteltelenné vált számukra a demokratikus intézményrendszer, sőt: kifejezetten úgy érezhették, hogy napi szinten elárulta őket az establishment.

Nemcsak a választások „elcsalásával”, ami most jelszavaikban fókuszba került, hanem a rendszer egész elitista működésével. Ez egy olyan mocsár lett, aminek lecsapolása Trump egyik fő választási ígérete volt (draining the swamp). Megint más kérdés, hogy a populista multimilliárdos ezzel a felelőtlen ígéretével is alaposan átverte híveit, a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül, ahogy profi pszichopatához illik.

Trump a gazdasági és politikai rendszerkorrupció csúcsterméke

Trump milliárdosként és majdnem újraválasztott elnökként is élő példája annak, hogy a globális kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia a legnagyobb nyugati országban is mennyire kontraszelektív módon működik: sőt, Trump megtestesült jelképe és élő bizonyítéka a globálkapitalizmusra jellemző rendszerkorrupciónak. Nem egy véletlenül létrejött anomália csupán, ahogyan sokan szeretnék hinni, hanem szükségképp létrejött végtermék és bizonyos értelemben a demokráciát valóságshow-vá és mediokráciává változtató legújabb kori trendek végterméke – Debord fordulatával a spektákulum társadalmának csúcsterméke.

Hogyan lehetséges ugyanis, hogy egy ilyen nyilvánvalóan idióta, hipernárcisztikus pszichopata előbb a gazdasági életben, majd a politikában a csúcsra juthasson, hacsak nem úgy, hogy

Mai globális verziójában nemcsak a piacgazdaság vált a klasszikus szabadpiaci kapitalizmus karikatúrájává és végfelszámolójává világszerte, hanem a mára mediokráciává lett parlamentarizmus is a mérsékelt polgárság dominanciájára épülő klasszikus demokrácia szörnyszülött torzképévé vált a globalizáció korában. Valójában e két folyamat nem csupán párhuzamosnak tekinthető, hanem lényegében ugyanazok az okok vezettek ugyanahhoz a globális rendszerkorrupcióhoz mint okozathoz.

Nyilván nem egy multimilliárdos Trump hivatott lecsapolni az elitmocsarat, de amíg maga a polgárság nem kényszeríti ki a megtisztulást, sőt: a polgári demokráciák láthatóan tudomást sem akarnak venni olyan néptömegeknek a létéről sem, akiknek milliói általuk elárultnak érzik magukat, addig egyre nagyobb eséllyel fognak bekövetkezni a Kapitólium ostromához hasonló vagy még durvább fejlemények világszerte – annál is inkább, mert most éppen a demokrácia bezzegországa adott példát erre.

A szerző filozófus, borkereskedő. Olvass még Kardos Gábortól az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj! Ha még a témában olvasnál véleményeket, ajánljuk Karóczkai Balázs, Illés Gergő és a momentumos Berg Dániel írásait!