Miért nem fogja az új jobbközép román kormány beváltani a hozzá fűzött reményeket?

A román társadalom egy része négyévente illúzióba esik: az új kormány végre rendesen fog kormányozni, fejlődni fog az ország. Aztán jön a pofáraesés és a csalódás. Amíg nem jön létre egy valós állampolgári közösség és egy hosszútávú vízió, egymást fogják ismételni a messiások és a csalódások.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A decemberi 6-i parlamenti választást követő két hét intenzív alkudozásának eredményeképpen jobbközép pártok alkotta koalíciós kormány alakult Romániában. A miniszterelnököt a legnagyobb romániai jobboldali párt, a nemzeti liberális PNL adja a korábbi kormány pénzügyminiszterének, a nemzetközi bankszektoros karriert is maga mögött tudó Florin Cîțu (ejtsd: Kőcu) személyében. Őt két miniszterelnök-helyettes segíti, akik nem mások, mint a két kisebbik koalíciós partner, a liberális-technokrata USR-PLUS és az erdélyi magyar érdekvédelmi szerv, az RMDSZ vezetői: nevezetesen Dan Barna és Kelemen Hunor.

A román közvéleményben a bizakodó hangok most arról szólnak, hogy

Egyrészt mivel választások nélküli négy év áll a rendelkezésükre (nem csak parlamenti, de önkormányzati, EP- és elnökválasztás sem lesz mostanában), másrészt a román politikai élet másik fontos aktorának, az államelnöknek, az erdélyi szász származású Klaus Johannisnak a víziója összefügg a kormányéval. Vagyis euroatlantista vonal, a felszínen az állam reformja – a mélyállam viszont marad –, az igazságszolgáltatás függetlensége, korrupcióellenes harc. Johannis eleve a PNL-ből érkezett az államelnöki székbe, és miután számtalanszor hangoztatta a „kormányom” kifejezést, adott a jó viszony a két palota, az államelnöki Cotroceni-palota, és a miniszterelnöki, a Victoria-palota között.

Talán ez alatt a sokat hangoztatott „stabil” négy év alatt sor kerülhet

valamint a kezdetben nyolc, aztán már csak öt, végül a választásra már csak három regionális szuperkórház megépítésére. Olyan nagyobb horderejű változásokra, mint alkotmányreform, közigazgatási átszervezés jelenleg gondolni sem lehet a kormányzó többség összetételéből adódóan sem, mivel együttesen sincs meg a kétharmados többségük, és nem várható, hogy az ellenzéki szociáldemokratákat vagy a szélsőjobboldaliakat meg lehet nyerni bármilyen alkotmánymódosításra.

Képes lesz-e megfelelni a kormány a vele szemben támasztott elvárásoknak?

Mindenesetre én bizalmatlan vagyok az elkövetkező négy évvel és a kormány teljesítményével szemben. A legnyilvánvalóbb tényező a kormánykoalíció pártjai közötti viszonyban keresendő.

Míg a PNL támogatottsága csökken, közepes és kisvárosi párttá süllyed vissza, az USR-PLUS egyre inkább hódít a nagyvárosokban. Habár az USR-PLUS politikai üzeneteiben a választások előtt és után mérsékelte a nemzeti liberálisok felé megfogalmazott kritikáit, ám a párton belül van egy markáns PNL-ellenes, doktriner csoport is. Ezt észlelve a magát tavaly februárban hivatalosan is jobbközép párttá nyilvánító USR-PLUS a jobboldal vezetésére törhet – jelenleg távol áll még ettől –, és nem kizárt belpolitikai krízis, kormánybuktatás sem az elkövetkező négy évben.

Ne feledkezzünk meg arról, amikor a posztkommunista-nacionalista PSD buktatta meg a saját kormányát annak renitenskedő miniszterelnöke miatt, aki szembement az akkori pártelnök – az azóta börtönben csücsülő, a koronavírusból éppen gyógyuló Liviu Dragnea – óhajaival. Szóval a román belpolitikában még bármi elképzelhető.

A jövő négy év sikereivel szemben más okokból kifolyólag is bizalmatlan vagyok. Nemzetkarakterológiába már csak történész szakmám miatt sem mehetek bele, mentoraim ferde szemekkel néznének rám, ám a modern (értsd 19-20. századi) román fejlődést végigtekintve nem tudok szó nélkül elmenni a 19. század végi, a birodalmi Német Császárságban tanult román konzervatív politikusok és gondolkodók „forme fără fond” elmélete mellett.

Mit jelentett ez a gyakorlatban? Azt, hogy a románok számos modern intézményt, nyugati eszmét lemásoltak, úgy, hogy annak nem volt meg a társadalmi és kulturális alapja. Például 1866-ban a legelső román alkotmány nem más volt, mint a belga alkotmánynak a tükörfordítása: büszkélkedett is vele a román elit, hogy Kelet-Európában ilyen liberális alkotmány még nem volt (és teszi ezt ma is). A másik eset a színházak, operák, a román tudományos akadémia létrehozása úgy, hogy annak feltételei még nem voltak adottak.

a román állam a lehető legkisebb ellenállás nélkül létre tud hozni látszatintézményeket és intézkedéseket, miközben a politikai gyakorlat a maga megszokott tempójával és értékei mentén halad tovább.

Amikor nemzetmentőkben látjuk a siker kulcsát

Miért tartottam szükségesnek ezt a kitérőt?

Ahogyan a 19. század végén Hohenzollern-Sigmaringen Károly román király volt ennek az átalakulásnak a motorja, ugyanúgy 2014-ben a román választópolgárok azért szavaztak bizalmat először Klaus Johannisnak, mert ő német, és akkor ő majd jó útra vezeti az országot.

hanem rendes, állampolgári tudattal bíró patrióta románokra, magyarokra, ukránokra, törökökre, tatárokra, németekre, stb. És nem dák múltban révedező, birodalmi hagyományt és az etruszkok/rómaiak román származását népszerűsítő – szerencsére a partvonalon álló – személyekre. Ugyanakkor a román tudományosságra és múltszemléletre is igazán ráférne egy valódi szembenézés azzal, hogy konkrétan mit is csinál: grandiózus múltat vizionál, miközben vidéki kistelepüléseken a beteget szállító mentőautók a sárban süllyednek el.

Ugyanígy a városi, „nyugatosabb” Románia társadalma is messiáskomplexusban szenved: most arra számít, hogy az új kormány – amely víziójukban ugye a jó oldalt jelenti – végre megreformálja Romániát.

Holott a valódi reformot nem Klaus Johannistól vagy esetleg a liberális-technokrata Dan Barnától kellene elvárni. A változást attól kellene elvárni, hogy

Valamint – és ez a jelenleg létrejött kormány egyik jó kezdeményezése – azt, hogy országossá tegyék a több megyében már jól működő iskolai étkeztetési programot. Meg azt, hogy a diákok már kiskoruktól társadalmilag aktívak legyenek, másképpen mondva állampolgárokká váljanak.

Amíg ez nem valósul meg, addig a politikaformáló személyek iránti fellángolások, majd csalódások – „ez sem csinált semmit, sajnálom, hogy rá szavaztam” – és a román állampolgárok egyre mérséklődő érdeklődése (a parlamenti választás részvételi aránya 33 százalék volt)  – „úgyis mindegy, kire szavazok, mert mind olyan tolvaj, korrupt” –  lesz a döntő. Ez most a koronavírus-járvány közepette különösen megmutatkozott, ám ettől függetlenül is tendencia, hogy az 1990-es első szabad választások óta egyre kisebb az urnák elé járuló polgároknak a száma. Ugyanez az averzió megmutatkozik egy novemberi felmérésben is: a román állampolgárok a hagyományos intézményekben, a hadseregben és az ortodox egyházban bíznak leginkább. Igaz, ez a bizalom is csak harmincszázalékos volt. A sor végén pedig a politikai intézmények (a kormány, a parlament, a pártok) kullognak pár százalékkal.

Végeredményben 2021 és a következő évek lehetnének jó évek a román állam számára, ám a sikeresség elsősorban a kormányon, annak szakértelmén, a közigazgatáson, a sikeres pályázatokon fog múlni. Ha pár éven belül a hőn ígérgetett kormányzati szakértelemnek egy kis része is meglátszik az állampolgárok jólétén, akkor következő parlamenti választási és kormányalakítási borús előrejelzésem szívesen cserélem majd derűs jövőképre. Viszont a Cîțu-kormány akár kitölti négy éves mandátumát, akár bukik még a következő parlamenti választás előtt, a valódi, struktruális reformokat úgysem fogja tudni megvalósítani.

Addig pedig marad minden a maga levében.

Olvass még Antal Róbert-Istvántól az Azonnalin! Vitáznál? Írj!