Az a magyar ellenzéki közélet, amely egykoron ájult tisztelettel volt a német kancellár iránt, egyre dühösebb lett rá, mert Berlin még mindig nem buktatta meg Orbánt. De biztos, hogy Angela Merkel feladata lenne ez?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Merkel kapcsán a magyar ellenzéki közvélemény egyre kritikusabb lett.
Lassan az AfD-vel együtt ordíthatja a frusztrált balliberális értelmiség, amely Berlintől várná a budapesti kormányváltást, hogy „Merkel muss weg”.
Részben persze örülhetek ennek a hangulatváltozásnak, elvégre én már akkor megírtam (2012-ben), hogy a német uniópártoknak a német gazdaság érdekei fontosabbak lesznek, mint hogy Bukarestben (vagy hogy hívják annak a kedves országnak ott a Plattensee partján a fővárosát?) van-e alkotmánybíróság vagy független Origo, amikor a ballib zöm még ájult tisztelettel volt a Bundesmutti iránt. A budapesti értelmiség ezt nem hitte el addig, amíg a Direkt36 nem írt róla.
Mostanra azonban hozzájuk is betört a valóság, és észrevették: az Európai Unió nem egy rózsaszín értékközösség, senki nem azért van bent, mert elolvasták Kant Örök békéjét és azonnal világbékét és világállamot akarnak, hanem mert mindenkinek fűződik gazdasági érdeke az egészhez. Ez amúgy nem is baj. Ahogy az érdekházasságok hosszabban kitartanak, mint a szerelemből kötöttek, úgy az Európai Unió is addig mindenképp fenn fog maradni, ameddig mondjuk a német tőkének megéri a kelet-európai olcsó munkaerő, az olasz államnak az alacsony kamaton tartott euró, a hollandoknak a szabad piac, a kelet-európaiaknak pedig a beömlő támogatás. Az,
hogy Angela Merkel ebben a felállásban nem a magyar ellenzék érdekeit nézi, hanem a német gazdaságét, talán bocsánatos bűn, mégiscsak a német nép kancellárja, nem a magyaré.
Merkel az Európai Unióban se a víziók embere. Helmut Schmidt egykori szocdem kancellárral vallja: akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz. Tőle felesleges volt várni, hogy majd napóleoni huszárvágással vágtat előre valami szuperállam felé. Ezt akarhatja Párizs, elvégre a francia politikát mindig is a forradalmi változások, a nagy ugrások, álmok (és pofáraesések) határozták meg.
A németek azonban kisszerűbbek: nekik elég, ha a dolog működik, elbütykölnek rajta, ha valami meghibásodik, de nem fogják lecserelni valami ismeretlen, de szépen csillogó kütyüre. A német egy konzervatív nép. Szeretik, ha a Mercedes minden új modellje is igazából úgy néz ki, mint az előző; szeretik, ha minden vasárnap ötven éve ugyanaz a krimisorozat (a Tatort) megy; szeretik, ha a német híradó hatvan éve ugyanazzal a gonggal kezdődik az ARD-n. Az Európai Unióban is azt szeretik, ha nem nagyon változik – és pláne nem az ő pénztárcájuk terhére.
És még valami: a német politika a kompromisszumokról szól. A merkeli politika meg még inkább. Nem szokás semmit se végérvényesen eldönteni. Miközben Merkel az európai porondon 26 tagállammal viaskodott decemberben a költségvetésről, otthon Berlinben 16 tartományi miniszterelnökkel viaskodhatott a járványügyről, elvégre az teljességgel tartományi hatáskör.
Ez nem Magyarország, de nem is Franciaország, ahol mindent egy ember, egy központból dönt el.
Merkeltől ezért is volt felesleges várni, hogy majd ő hozza vissza a jogállamiságot (jelentsen is bármit-e fogalom, én jogelméleti doktorival a hátam mögött legfeljebb azt tudom, hogy nagyon sok mindent jelenthet) Budapesten. Merkel a német állampolgárok kancellárja, elsősorban az ő érdekeiket kell képviselnie, e téren pedig az én kancellárom is, és elégedett vagyok vele, ha a német gazdaságot kelet-európai befektetésekkel is felpörgeti.
A német politika konzervatív és kompromisszumkereső, nem szereti a nagy víziókat, a forradalmi ugrásokat, annál inkább a picike lépéseket és a sok kompromisszumot. Ahogy Merkel szokta mondani: ő egy sváb háziasszony szemével nézi a világot, csak annyit akar, ameddig a lehetőségek takarója ér.
Magyarország Németországból nézve nem fontos ország. Ezt szeretik a budapesti kávéházakban elfelejteni. Csak két példa erre – azon túl, hogy szólok azoknak, akiknek nem tűnt volna fel: még határosak se vagyunk Németországgal, ellentétben a csehekkel és lengyelekkel.
Még decemberben egy vezető német szabad demokrata politikussal vettem részt háttérbeszélgetésen (ahogy a német sajtóetika mondja: „unter drei”, azaz a személy nem nevezhető meg, de a Fideszt jól ismerő, befolyásos FDP-sről van szó). Amikor az egész vétóügyre terelődött a szó, elmondta, hogy szerinte Orbán „egy hardcore diktátor”, de azt is, hogy igazából nem akar sokat beszélni róla, mert nem annyira követi az eseményeket. Majd áttért Lengyelországra, ahol láthatóan a legkisebb napi rezdüléseket is tudta, az összes lengyel napilap aznapi kommentárjait kívülről fújta.
A másik a tudományból vett példa. Németországban a kelet-európai történelem eléggé elismert szakága a történelemtudománynak, a legtöbb egyetemen van professzora, tanszéke, legalább tíz önálló kutatóintézet is foglalkozik a témával. De jelenleg összesen két professzor van, aki valamelyest szokott foglalkozni hébe-hóba magyar történelemmel. „Kelet-Európa” a németeknek Lengyelország, Ukrajna és Oroszország és egy kicsit az utóbbi időben az egykori Jugoszlávia. Magyarországról annyit szokás tudni, hogy kinyitották 1989-ben a határt (bár Oplatka András kiváló könyvéből is tudhatjuk, hogy ez inkább Moszkva jóindulatán múlt, nem a magyar elvtársakén).
Ezért illik hálásnak lenni, ezért a mai napig is illik nem nagyon bírálni a mindenkori budapesti kormányt. Minden más a magyarok dolga.
Igen, Orbánék ügyesen játszanak a német tőkével. De hülye lenne ez a tőke ezt nem elfogadni.
Mit várunk? Hogy majd a Mercedes a gyárépítést ahhoz a feltételhez köti, hogy megint Sólyom László legyen az Alkotmánybíróság elnöke?
Talán éppen azon magyar balliberálisoknak, akik annyira elkötelezettek a szabad piac és a kapitalizmus mellett, tudniuk kéne: a tőkének nincs színe és értéke. De
éppen ezért az sem igaz, hogy a német tőke miatt van csak Orbán hatalmon.
Igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, aki az Azonnalinak adott interjúban mondta el: a Nemzeti Együtműködés Rendszerének autoritarizmusa nem a kapitalizmusból következik, elvégre akkor minden kapitalista rendszer autoriter lenne. Márpedig nem az.
Nem a Mercedes- vagy az Audi-gyár várja el, hogy Magyarországon Orbánék a Horthy-rendszer urambátyám feudalizmusát, egy maffiaállamot építsenek.
Nagyon jól ellenne a Mercedes és az Audi akkor is, ha marad Ascher Tamás az SZFE-n vagy nem készül hazug propagandafilm a pozsonyi csatáról. A magyar kultúrából kisarjadt primitív autoritarizmust az adóelőnyök erejéig kihasználja a német tőke – de nem miattuk alakult ez az ország így. És ezért nem is az ő feladatuk változást kiharcolni.
Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
