Huszonheten maradtak

Bede Ábel

Szerző:
Bede Ábel

2021.01.01. 16:52

Az Egyesült Királyság kilépésével az EU inkább kulturálisan veszít, mintsem gazdaságilag vagy politikailag. Az elmúlt négy év rámutatott a brit elit hatalmas hibáira, de a politikai dráma sok tekintetben csak most kezdődik Nagy-Britanniában.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amíg Közép-Európa nagy része bejglievéssel és ajándékbontogatással volt elfoglalva, fehér füst szállt fel az Európai Bizottság brüsszeli épületéből. Négy és fél év politikai csavarral teli tárgyalássorozat után végre megszületett a brexitmegállapodás. A több, mint ezeroldalas kereskedelmi egyezmény részleteibe itt nem érdemes túlságosan belemenni, de röviden összefoglalva ugyan lesz vámmentes kereskedelem az Egyesült Királyság és az Európai Unió között, de egy, az elmúlt negyven évben összenőtt gazdaság szakad szét január elsejével.

A közös piacból kilépve megszűnik a szabad mozgás és a korlátlan üzletkötési, tanulási és munkavállalási lehetőség a két blokk között. A sors szimbolikája, hogy a deal megkötésének napjaiban ideiglenesen szünetelt a légiközlekedés a legtöbb európai ország és az Egyesült Királyság között.

Akárhogy is próbálják Boris Johnsonék spindoktorai árnyalni, ez hatalmas érvágás a brit üzleti szektornak. Kereskedelemben Nagy-Britannia eddig is deficitben volt az Unióval szemben, viszont (főleg pénzügyi) szolgáltatásokban jelentős többletben volt az EU-hoz képest. Tehát gyakorlatilag az EU nagyjából ugyanúgy, kicsivel több papírmunkával adhatja el autóit és gyógyszereit a briteknek, mint eddig, a brit gazdaság viszont jelentős falakba ütközik, amikor az eddig bevált üzleteit szeretné megkötni a kontinensen. Nem is meglepő, hogy a londoni City egy jelentős része (még ha csendben is) Frankfurtba költözik.

Az Unió politikailag is erősebben jöhet ki a helyzetből. A britek távozásával már nem lesz olyan nagyjátékos a tanácsüléseken, aki minden integrációra emlékeztető ambiciózus tervet szabotálna vagy megvétózna.

El lehet képzelni azt a hisztit, amit bármelyik brit kormány lenyomott volna idén a közös hitelfelvétel során, hogy aztán végül opt-outot kapjon belőle, röhejessé téve ezzel az Uniót és a „közös” költségvetést. Továbbá a brexitnépszavazás után jelentősen nőtt a kontinensen a blokk támogatottsága, és az elmúlt négy év káosza a kontinentális euroszkeptikus pártokat is megszelídítette valamennyire, akik már inkább nem a távozás, hanem a reform mellett kampányolnak.

Naiv lenne viszont azt gondolni, hogy az EU sehogy sem sínyli meg a britek távozását. Ugyan gazdaságilag nem okoz majd jelentős problémát, politikailag még előnyös is lehet, de kulturálisan és intellektuálisan óriási csapás érte az Uniót a brexittel.

Európa adminisztratív központja Brüsszel, politikai iránytűje Párizs és Berlin, pénzügyi központja Frankfurt, a kulturális és intellektuális fellegvára viszont egyértelműen London volt.

Ahogy rengeteg eurokrata, a London School of Economicson végzett többek között Ursula von der Leyen is, de az államfők közül Orbán Viktor is Oxfordban töltött el egy évet Soros-ösztöndíjjal. Az általában kozmopolita Európai Parlament képviselői önéletrajzán is sokkal többször lehet nevesebb brit egyetemekkel találkozni, mint más nációkéval. Hogy magyar példákat említsünk, Hidvéghi Balázs Leeds-ben, Járóka Lívia pedig a UCL-en tanult.

A folyamat az elmúlt tíz évben Magyarországon és más régiós országokban is az aranykorát élte: a hazai elitgimnáziumok, mint az AKG, az Apáczai, a Radnóti, az Eötvös vagy a Fazekas futószalagon szállították a diákokat a brit Russell Group egyetemeire. Nevesebb EU-s alkotmányjogászok többször brit egyetemeken tanítottak a közös nyelv elérhetősége és az EU-s diákok jelenléte miatt. Ezek a tanulmányok a kedvezményes tandíjak végével még a mostaninál is kevesebb EU-s polgár számára lesznek elérhetőek, a britek kijelentkezése az Erasmusból pedig még inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy új célpont felé kell nézniük az európai diákoknak.

Az egyetemi központ szerepet talán Hollandiának van a legnagyobb esélye átvenni (ami eddig is népszerű hely volt az európai egyetemisták számára, a magyar EP-képviselők közül például Cseh Katalin és Donáth Anna is ott tanult). Amit viszont a hollandoknak is igen nehéz lesz pótolni, az a sajtó. Az EU-s politikát eddig is sokan bírálták azért, mert nincs egységes élménye róla Európa polgárainak. Ehhez a közös sajtó, ami már a 19. században is kulcsszerepet játszott a nemzeti identitások kiépítésében, elengedhetetlen.

A brexittel a brüsszeli elit médiafelülete és az angolul tudó EU-s polgárok minimális közös médiaélménye is el fog tűnni.

Ha a politikusok a blokk többsége által beszélt angolul akartak Európához szólni, a Guardianbe írtak véleménycikket, a Financial Times-nak adtak interjút és az Economistban lobbiztak. Ezek a lapok nyilván nem fogják elhagyni a kontinenst, de azért eurofil politikusoknak mostantól eléggé visszás lenne olyan újságba írni a véleménycikkeiket, amelynek tulajdonképpen semmi köze az Unióhoz.

Mivel az angol nyelv nem valószínű, hogy ki fog kopni a „köznyelvek” közül, hiszen még a brexittel együtt is, azzal, hogy az uniós polgárok 44 százaléka érti, az angol marad a leginkább használt nyelv az EU-ban, ezeknek a lapoknak a szerepét valószínűleg átveszi az Európában egyre jobban építkező Politico, de ahhoz idő kell, hogy felépítse magát arra a szintre, mint a Guardian vagy a Financial Times.

De mit mond el a britekről az elmúlt öt év kálváriája? Először is, nyilvánvaló, hogy

sem a brit elit, sem a brit lakosság, akár maradás- vagy távozáspártiak, igazából sohasem értette az Európai Uniót, annak felépítését vagy céljait.

A maradáspárti véleményformálók még most is alig tudják levetkőzni magukról az elitista, londoni középosztálybeli klub képét, akik csak a franciaországi nyaralóikat féltik a brexittől, de egyébként az amerikai politikát sokkal jobban értik és szívesebben is követik. A távozáspártiak pedig máig karikatúraként és diktatórikus elnyomóként értelmezik az Európai Uniót, anélkül, hogy minimális energiát fektetnének abba, hogy megértsék azt (erre kiváló példa, hogy idén több brit kormánytag értetlenül panaszkodott arról, hogy azért olyan nehéz tető alá hozni a megállapodást, mert az EU-s delegáció személyében „nem azokkal az országokkal tárgyal, akikkel majd kereskedni fog”).

A politikai elit nem végezte el az európai identitásépítéssel kapcsolatos házifeladatát: EU-s zászlókkal igen kevésszer lehetett találkozni intézmények tetején az Egyesült Királyságban, iskolákban pedig nyoma sem volt az Európai Unió szerkezetét magyarázó leckéknek (ez például Magyarországon középszintű érettségi tétel). Tony Blairt leszámítva, aki a kelet-európai bővítésben hatalmas szerepet játszott, nemigen voltak hajlandóak lejátszani más európai nagyhatalmak egyébként kötelező köreit, a brüsszeli lobbizást a bizottsági vagy parlamenti pozíciókért.

Nagyhatalmi pozíciója ellenére Nagy-Britannia csak egy szem bizottsági elnököt tud felmutatni a hetvenes évekből Roy Jenkins személyében. Jelentősebb bizottsági politikusuk pedig talán kettő volt, Arthur Cockfield, a „közös piac atyja” és Neil Kinnock, aki a blairista New Labour képére formálta a brüsszeli közszolgálat felépítését. A britek egész egyszerűen, a már említett Tony Blairt leszámítva, nem voltak hajlandók a francia-német kettesfogatból hármast csinálni, a projektet ezzel inkább ellökve maguktól. Margaret Thatchernek tagadhatatlan érdemei vannak ugyan a közös piac kialakításában, de hírhedt bruges-i beszéde miatt inkább a brit euroszkepticizmus magvainak elvetése miatt emlékeznek rá EU-ügyben.

Akárcsak a politikai elit, a sajtó ugyancsak sokszor lustaságról vagy hanyagságról tett tanúbizonyságot. Az elmúlt évben akár a BBC-n, akár a Sky Newson következetesen „EU-elnökként” vagy „EU-főnökként” hivatkoztak az Európai Bizottság elnökére, Ursula von der Leyenre, ami mutatja egyrészt magát az alapvető tájékozatlanságot az ország polgárainak körében, mind az akaraterő hiányát a sajtó részéről, hogy ezen bármit is változtasson. 

A brexitet azonban hiba lenne teljesen az elit hanyagságára fogni. Az elmúlt években ugyanis bebizonyosodott, hogy történelmi emlékezetben és identitásban rengeteg különbség van Nagy-Britannia és a kontinens országai között. A nyitott határok nem bírnak olyan szimbolikus jelentőséggel, mint az egybenőtt Skandináviában vagy Kelet-Európában, Németországban és Franciaországban, ahol minden család magában hordozza a huszadik század mozgó és bezárkózó határainak fájdalmát. Igaz, részben ez egy emlékezetpolitikai csőd, hiszen az ír-északír határ által gerjesztett terrorizmus egészen a nyolcvanas évekig halálos áldozatokat követelt. Ezt a fájdalmat azonban a Westminstert uraló angol elit nem tudta magáévá tenni, sem kiemelni az EU szerepét a konfliktus megoldásában.

Ezen kívül még azért is tudott a nyitott határok elleni kampány ilyen jól működni és sikeres maradni, mert

a brit közgondolkodásban mást jelent európainak lenni, mint a kontinensen.

Annak ellenére, hogy európaiságukat nem tagadják, Nagy-Britanniában (és inkább elsősorban Angliában) sokan elsősorban bevándorlóként és nem EU-s vagy lengyel/portugál/német polgárokként tekintenek az országban élő európaiakra, még azok is, akik egyébként még a kelet-európaikkal szemben sem hordoznak ellenérzéseket és alapvetően semmi bajuk a bevándorlással.

A brit szélsőjobb viszont nyíltan uszított is azokkal szemben, akik a kontinens keleti feléről érkeznek, ami jelentős különbség az EU többi szélsőséges pártjához képest, akik nem kelet-európaiakon, hanem muszlimokon élik ki a frusztrációikat. Nyilvánvalóan az Egyesült Királyságban is nagy politikai jelentősége van a fehér ember szorongásának, de azért egy fokkal kevésbé erős Nigel Farage iszlamofóbiája, mint mondjuk Le Pen Nemzeti Tömörüléséé vagy az AfD-é. Viszont „cserébe”

más nyugat-európai országokban nem fordulhatna elő, vagy legalábbis jóval kevésbé lenne sikeres Nigel Farage „nem szívesen lennék román ember szomszédja” című mondata.

Nyilván régiónkban előfordulnak ilyen mondatok, de azok elsősorban nemzetiségi konfliktusok, és „belső” problémaként vannak értelmezve még azok által is akik egyetértenek vele, nem pedig egy külvilágból betérő folyamatként, amit meg kell állítani.

A magyarázatot erre, mint a brexittel kapcsolatban oly sok minden másra, a birodalmi nosztalgiában kell keresni. A Brit Birodalmon belül a 20. században is volt jelentős szabad mozgás (az 1950-es években érkezett az Egyesült Királyságba a jamaikaiakból álló, úgynevezett Windrush-generáció), azonban ehhez a szabad mozgáshoz elengedhetetlenül hozzátartozott egy alá-fölérendeltségi viszony: a fehér brit állampolgárok többletjogokat élveztek mind a törvénykönyvben, mind a társadalomban (erről egy ajánlott olvasmány Andrea Levy Small Island című könyve, illetve az az alapján készült színdarab). Ezt az alá-fölérendeltségi viszonyt örökítette át a brit társadalom nagy része az EU-s szabad mozgásra is, ami miatt így EU-s polgárokat elsősorban nem magyaroknak vagy észteknek értelmeznek, hanem „migránsnak”.

A skót maradáspártiság részben ezzel is magyarázható, ugyanis a skót nacionalista emlékezetben a Birodalomnak nem pozitív, hanem negatív konnotációi vannak, miszerint a skótok voltak az imperializmus egyik első áldozatai. Ez meglehetős csúsztatás, hiszen Skócia inkább kapott a Brit Birodalomtól (Glasgow-t nem véletlenül hívták a birodalom második városának), viszont az tény, hogy a skótok már hosszú ideje nemigen tudják érvényesíteni akaratukat az angolok által dominált Westminsterben. Másrészt pedig a rendkívül befogadó (az skót, aki Skóciában él), de ugyanakkor

magát minden tekintetben Westminsterrel szemben meghatározó skót nacionalizmus gyakorlatilag mindenben a szöges ellentéte a brexitprojektnek.

A brexit hatására ismét jóval hangosabbak a skót függetlenségi hangok, ráadásul a függetlenség már az elmúlt egy évben stabil többséget élvez a skót népesség körében a közvélemény-kutatásokban (egyes felmérések szerint még úgyis a függetlenségre szavaznának a skótok, ha az összes bizonytalan szavazó végül a maradás mellett döntene). A májusi skót parlamenti választásokon várhatóan tarolni fog a Skót Nemzeti Párt, ami Nicola Sturgeon vezetésével bravúrosan tartotta egyben a baloldaliakból, Európa-pártiakból és skót nacionalistákból álló szavazóbázisát még a 2014-es népszavazási kudarc után is.

A várható győzelmet az SNP valószínűleg egy újabb függetlenségi népszavazásra való mandátumként fogja értelmezni.

Nem is annyira jogtalanul, hiszen az említett közvélemény-kutatásokon túl azt azért fontos megjegyezni, hogy 2014-ben az volt a fő érve az Egyesült Királyság kormányának, hogy Skócia csak akkor lehet az EU része, ha az Egyesült Királyság tagja is marad. Sturgeon és az SNP mindig is világosan EU-párti hozzáállást tanúsított (ahogy egyébként a skót választók is). Az edinburghi parlament tetején még mindig lobog az EU-s zászló, Sturgeon nemrég egy politicós véleménycikkben reklámozta a független Skóciát mint egy észak-európai, az EU iránt elkötelezett országot, ráadásul a skót kormány a brexit után szándékosan megtartja az eddig kötelező EU-s jogszabályoknak megfelelő skót állami szabályokat, hogy egy jövendőbeli újracsatlakozás minél zökkenőmentesebb legyen.

Az, hogy Westminster beleegyezése nélkül tarthat-e népszavazást Holyrood a következő hónapokban, a bíróságon eldől, viszont nehéz látni, hogy hosszútávon meg fogja-e érni Boris Johnsonnak megtagadni a skótoktól az új népszavazást. A függetlenségpártiság messze a fiatal szavazók körében a legnépszerűbb. Egy októberi közvélemény-kutatás szerint a 16-24 éves korosztályban 79 százalék, a 25-34 éves korosztályban 68 százalék a függetlenségpárti szavazók aránya, ami hosszú távon finoman szólva is meghatározni látszik a független Skócia sorsát. Ami méginkább aggodalomra adhat okot az unionisták körében, hogy egyes konzervatív körökben is tudomásul vették, hogy

a brexit fényében Skócia elszakadását már csak késleltetni lehet, megakadályozni nem.

Egy esetleges skót függetlenség azért is lesz érdekes, mert az elengedhetetlenül fel fog vetni kérdéseket Észak-Írországgal kapcsolatban, ami hiába maradt még az Egyesült Királyság része, egy kvázihatár keletkezett a brexit következtében az Ír-tengeren. Egyes termékeket nem lehet Skóciából vagy Angliából odavinni, mert Észak-Írország de facto a közös piac része maradt. Bizonyos szolgáltatásokat, például az Erasmust az északír egyetemeknek vagy az EU-s egészségbiztosítási kártyát az Ír Köztársaság kormánya fog állni az északi polgárok számára, egy lépéssel közelebb tolva az egyesült Írország megalakulását.

Nem ér tehát véget a politikai dráma az Egyesült Királyságban a brexittel sem. Bizonyos szempontból a briteknél az „európai kérdés” csak most kezdődik. Az elmúlt pár év pozitív fejleménye, hogy a brit maradáspártiak tényleg szenvedélyes eurofilokká váltak és sokkal jobban értik már az Uniót és annak felépítését. A most aláírt brexitmegállapodást ötévente újra fogják tárgyalni, így a választásokon, ha rövid távon alapvetően politikai öngyilkosság is lenne az újracsatlakozásért kampányolni, közelebbi integrációért lehet reális babalépéseket tenni, ami akár, ha 25-30 év múlva politikai hatalomra jut a brexit által politikailag traumatizált, most 20-as éveiben járó generáció és az Egyesült Királyságban élő európaiak gyerekei szavazókorúak lesznek,

újracsatlakozási kampányba is átcsaphat.

Az, hogy Edinburghnak és Belfastnak ismét legyen képviselete Brüsszelben, valószínűleg csak idő kérdése. Az viszont, hogy Londonba lehet-e még valaha útlevél nélkül utazni, megjósolhatatlan.

 A szerző a brit politikával foglalkozó Alsóház Podcast szerkesztője.

Bede Ábel

Durhamben tanult történelmet alap- és mesterszakon. Szereti Európát, a művelődéstörténetet és a vizuális kultúrát. A brit politika függője.

olvass még a szerzőtől
Bede Ábel

Durhamben tanult történelmet alap- és mesterszakon. Szereti Európát, a művelődéstörténetet és a vizuális kultúrát. A brit politika függője.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek