Szürreális kalandok Somogy megyében. Egy történet a koronavírus előtti időkből

A szocializmus építészete tulajdonképpen hallucinogén drog. Belőlem legalábbis elképesztő víziókat hozott ki egy hatvanas években épült szállóban eltöltött este: kis híján rajzfilmes hidegháborúba csöppentem, és egy legendás horrorfilm szocialista változata is felvillant előttem. Tűz, jöjj velem!

Az előző munkahelyemen – egy nemzetközi kereskedelmi cégnél – gyakran indultunk egy-egy kollégámmal többnapos körutakra, hogy meglátogassuk a cég telephelyeit Magyarországon és Szlovákiában.

Ezeken a kiruccanásokon általában vidéki panziókban és hotelekben szálltunk meg; ebben az időben gyakran éreztem úgy, hogy az én Közép-Európámat a Bookingon legalább hetesre értékelt, közepes árfekvésű szállások alkotják, és össze tudnám állítani a Monarchia bejárt részének meglehetősen egyhangú svédasztalos reggeli- és hamandeggs-térképét.

A szálláshelyek között nem volt két egyforma, mégsem lehetett őket megkülönböztetni egymástól – a steril stílustalanság és a visszafogott ízléstelenség koordinátarendszerében kicsi volt a szórás. Utazásaink során két kirívó esettel találkoztam.

Az egyik nyugat-dunántúli panzió

a falak aranyozott, cirádás keretekbe foglalt zsánerképekkel voltak zsúfolva és minden sarokban porcelán szobrok álltak. Kifinomult ízlésű, pályaelhagyó iparművész kollégám és útitársam arcán a katasztrófaturisták borzalommal vegyes áhítatával videózta végig a közös helyiségeket, hogy aztán otthon ezekkel a felvételekkel ijesztgesse a barátnőjét.

Bennem azonban a másik különleges szállás hagyott mély nyomokat – közszolgálati jelleggel a nevét is elárulom: Kaposvár főterének hatalmas szocialista-modernista épületéről, a Hotel Kaposról van szó.

A szocializmus építészete régóta foglalkoztat, cikket is írtam róla. A Hotel Kapos is a '60-as évek építészetének legtipikusabb példái közé tartozik: az a fajta épület, amit mintha direkt azért húztak volna fel, hogy vörös zászlókkal díszítve megfelelő hátteret biztosítson a május elsejei felvonulásoknak. Egy olyan kor mementója, amikor a politikai vezetés nem túl cizelláltan próbálta megváltoztatni maga körül a világot – szinte magától értetődő, hogy

– ahhoz viszont már elég régóta, hogy a rendszerváltás előtti képeslapok kellemesen retro hangulatát keltse a szemlélőben.

A hotel annak idején nyilvánvalóban azzal a céllal épült, hogy aki itt megszáll, azt lenyűgözze a szocializmus nagyszerűsége – legalábbis erre utal a valószínűtlenül tágas étterem és recepció, és mindenekelőtt a vörös szőnyeges, végtelen hosszúnak tetsző folyosó, amiből a szobák nyílnak. 

A szobám belmagassága is majd' négyméteres volt, de ezzel véget is ért az exkluzivitás: a belmagassághoz képest ugyanis a szoba szűk volt, ami nyugtalanító akusztikát eredményezett: onnantól fogva, hogy beléptem, minden zörej és nesz furán visszhangzott a mennyezetről.

Tudom, hogy ez most rettenetesen hangzik, de a koronavírus előtti időkben az emberek gyakran a megfázás enyhe tüneteivel egyáltalán nem törődve is bementek dolgozni; még a tüneteket enyhítő gyógyszerek és táplálékkiegészítők reklámjainak egy része is arról szólt, hogy a szörcsögő, fájó torkú, lestrapált beteg pillanatok alatt újra boldog és használható munkaerővé válik. Szóval a hűség kedvéért rögzítem: enyhén kaparó torokkal indultam útnak, és mire a Kapos Hotelben megszálltunk, már valószínűleg lázam volt – de majdnem biztos vagyok benne, hogy enélkül is ugyanazok a víziók gyötörtek volna, amiket e falak között lázasan láttam.

A visszhangról már meséltem, és talán az sem meglepő, hogy – hiába volt új minden burkolat és bútor – szinte tapintani lehetett a történelemmé érő felemás közelmúltat, épp csak az elvtársak elszívott cigarettáinak füstjét nem láttam gomolyogni. Az ajtó a normálisnál kissé alacsonyabb volt, és ez az óriási belmagassággal csak még jobban kihangsúlyozta a szoba aránytalanságait. Az előtér egyik oldalát a panel lakótelepi lakásokból jól ismert, legkiválóbb és legtipikusabb beépített gardrób foglalta el – másfélszeres nagyításban, mert felért a plafonig, ami a lakótelepi panellakásokban ritkán szokott négy méter magasan lenni.

Míg a szoba ajtajában le kellett hajtanom a fejem, a gardróbba simán be tudtam volna állni úgy, hogy még legalább fél méter marad a fejem búbja és a fenti tároló polca között. Igazából hívogatott is, hogy megtegyem, de éreztem, hogy kockázatos vállalkozás lenne.

Úgy tűnt ugyanis, teljes joggal aggódom amiatt, hogy

ahol egy rajzolt hidegháború keretei között a Kisvakond seregei csapnak össze az imperialista Disneyland hordáival, a „No megállj csak!” osztályidegen, közveszélyes munkakerülő farkasa lepaktál Goofyékkal, Lolka és Bolka furfangos, nem működő harci eszközöket fabrikál, a sérülteket Doktor Bubó látja el, és Süsü a sárkány a csodafegyver.

A gardrób helyett inkább kimentem a folyosóra – meg kellett néznem újra, mert először, amikor feljöttem, nem hittem el, hogy ez a folyosó tényleg létezik. Itt is hasonló aránytalanság fogadott, mint a szobában, csak itt még töményebb volt: a kisméretű ajtók hosszú sora miatt a tágas folyosó annál is sokkal tágasabbnak tűnt, mint amekkora valójában volt, ráadásul egymástól óriásinak tűnő távolságokra az ajtóknál jóval nagyobb tükrök lógtak a falakon. 

A munkásmozgalmi Narnia semmi nem volt ahhoz képest, ami akkor várt volna rám, ha elindulok a vörös szőnyegen a folyosó vége felé. A vörös szőnyeges folyosó miatt ugyanis a Ragyogás világtól elzárt hoteljének hangulata tört rám:

A két kislány is feltűnt a távolban: úttörőnek voltak öltözve, és azt dúdolták, hogy „Április 4-ről szóljon az ének”. Eközben a „tűrt” kategóriába tartozó író szép lassan beleőrült abba, hogy nem bír rendes termelési regényt írni, és végül hagyta, hogy a hotel éttermében a horthysta főúr szelleme proletár származású felesége ellen fordítsa.

A víziókat a kollégám törte meg, aki megállt értem, hogy lemenjünk az étterembe vacsorázni. A horthysta főúrral nem találkoztunk, a forró húsleves valamelyest helyrehozott, az este hátralevő részében pedig elkerültek a víziók. Biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni ebben a hotelben, de a kimerültség ágynak döntött. Nem álmodtam semmit, de amikor az éjszaka közepén felriadtam, az égve felejtett kislámpa sárga fényében

Mindezzel együtt – vagy inkább: pont ezért – különleges élmény volt a Kapos Hotelben megszállni. Egyébként egy teljesen korrekt hotelről van szó kifogástalan kiszolgálással és remek konyhával; mindenkinek csak ajánlani tudom – de főleg a hozzám hasonló építészetrajongóknak.

A hotel épületét egyébként a kaposváriak sem igazán szeretik, ami nem is csoda, hiszen a legendás, szecessziós Korona Szálló helyén áll. A maga nemében azonban a mostani épület is figyelemreméltó, úgyhogy aki az enyémhez hasonló víziókra vágyik, amint vége a járványnak és újra kinyitnak a hotelek, látogassa meg a Kapost, mindenképp megéri.

NYITÓKÉP: The Shining / Facebook