Az orosz propaganda kellemes oldala a jó és ingyenes házimozizás

Noha érdemleges orosz propagandát Magyarországra nemigen sugároznak, van azért az orosz propagandának egy olyan része, amely különösen a pandémiás időkben tartalmas és ráadásul ingyenes programmal ajándékozhatja meg estéinket.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nehéz lenne megmondani, hogy a propagandaháborúban Oroszország vagy a Nyugat vet be több fegyvert, azaz pénzt, médiumot és tartalmat. Mivel hazánk Oroszország számára nem fontos ország, Magyarországra érdemleges orosz propagandát nemigen sugároznak. A másik oldalon a liberális média mindennap közread valamilyen oroszellenes, főleg putyinozó anyagot, de ezek hatásfokát jól jelzi, hogy a magyarok körében Vlagyimir Putyin a legnépszerűbb külföldi politikus. (Ez persze annak is szól, hogy a nagy nyugati országok vezetői vagy szürke, vagy komolytalannak tűnő figurák.)

De van az orosz propagandának egy olyan része, amely különösen a pandémiás időkben tartalmas és ráadásul ingyenes programmal ajándékozhatja meg estéinket.

Az orosz és a korábbi szovjet filmeket, tévésorozatokat szisztematikusan felteszik a Youtube-ra, ráadásul többségében jó angol felirattal. Többszáz, a sorozatok egyes epizódjait is beleszámítva sokezer produkciót nézhetünk meg mindenféle előfizetés és regisztráció nélkül. A kínálat mentes minden politikai elfogultságtól, az 1900-as évek legelejétől máig mindenféle filmet feltesznek. Politika csak annyiban van benne, hogy a rendszereken átívelő orosz kultúra gazdagságát sugallják. Mivel e filmek lejátszási jogát külföldiek nagy tételben aligha vennék meg, nagy veszteség nem éri Oroszországot azzal, hogy sokmillió filmbarát számára a napi politikán felülemelkedő képet ad magáról.

Nem érdemes katalógust tartanom a programról, amelyben a cári korszak korai horrorfilmjei, az első forradalmi idők szabadszerelmes komédiái, a sztálini idők betonnehéz klasszikusai, az enyhülés és a posztkommunista korszak sikerfilmjei egyaránt megtalálhatóak. Két alkotást emelnék csak ki a közelmúlt terméséből, amelyek olyan témával foglalkoznak, amelyet a magyar médiafogyasztó a legkevésbé Oroszországgal azonosítana. 

Nesztor Mahno kilenc élete

Mahno egy fiatal anarchokommunista parasztlegény volt, aki – mint oly sokan – a cári börtönökben lett tudatos forradalmár. Az orosz forradalmak és a polgárháború véres forgatagában Ukrajna délkeleti részén, egy körülbelül kétmillió ember lakta területen négy éven át tartotta fent a maga „anarchista köztársaságát”. Ennek semmi köze sem volt a mai nagyvárosi fiatalok autógyújtogatásához, lényegében a saját földjükön, idegen alkalmazott nélkül gazdálkodó kisparasztok önigazgató társadalma volt.

Látszólag nem a leghálásabb téma egy tizenkétrészes tévésorozatnak. De a produkció ügyesen keveri a szerelmi, a háborús és a politikai szálat, hiteles képet ad a polgárháború rutinná váló rémségeiről, és arról a parttalan, nehezen definiálható valamiről, amit úgy hívnak, hogy Ukrajna. Filmkritikusként meglehetősen sok filmet láttam, de sohasem gondoltam, hogy egy népszerű tévésorozatba belefér egy hosszadalmas teoretikus vita a marxi és bakunyini kommunizmusértelmezés különbségéről.

Amennyire utánaolvastam, a sorozat történelmileg hiteles, még olyan személyiségek is megjelennek benne, mint Lenin, Trockij, Vrangel tábornok. Az is kiderül belőle, hogy Ukrajna száz évvel ezelőtt ugyanolyan identifikációs válsággal küzdött, mint jelenleg. A nyugatosok és az Oroszországhoz húzók ellentéte, a zsidókkal és a lengyelekkel szembeni ellenszenv, a nyelvi kettősség, a Krím korabeli felszabadítása (vagy megszállása) mind megjelenik a sorozatban, Mahno nem is tudott ukránul, világforradalomban gondolkodott, de végül csak a saját régiója ukrán parasztjai támogatták. A látványos és fordulatos sorozat legnagyobb erénye mégis az, hogy nem akar semmilyen ideológiát sem a szánkba rágni.

A polgárháború véres dolog, s aki harcosként belesodródik, annak nem marad tiszta a keze. A mai orosz történetírás „zöldeknek” nevezi a fehérek és vörösök élet-halálharcának peremén megjelenő anarchista és parasztmozgalmakat, és egyiket sem démonizálja. Maga Mahno a fehéreket gyűlölte, a bolsevikokban pedig a kezdeti remények után csalódott. Sokan vagyunk ma is így ezzel. De

A sorozatot könnyű megtalálni a neten, és nehéz késő éjjelig nem rákattintani a következő és következő epizódra.

A Téli utazás igazi remekmű

Főhőse egy konzervatóriumi hallgató, nem mellesleg meleg srác, aki Schubert Winterreise című dalciklusával készül egy vizsgára. Egy buszon véletlenül összetalálkozik egy fiatal, erőszakos bűnözővel, akinek vonzerejétől nem tud, nem akar megszabadulni. A filmben sok a meglepetés, a váratlan fordulat, de végül egészében minden olyan szomorúan végződik, mint ahogy azt az elejétől fogva sejtjük. Saját „buborékjukból” csak a hollywoodi filmekben tudnak kitörni az emberek, legyenek bár homók vagy heterók. S ez minden, csak nem hollywoodi film.

Ez az, ami soha, semmilyen körülmények között nem történhet meg egy amerikai filmben. Ha a téma a homoszexualitás, akkor a hősnek nincs ilyen lepusztult anyukája, ha meg a cukorbajról szól a sztori, a fiú az injekció után nem hagyja ott szótlanul a mamát. De ez a film nem a homoszexualitásról szól, szereplői emberek, akik más tulajdonságaik mellett melegek is.

A címnek és a zenei főmotívumnak megfelelően a történet télen, egy hóval belepett orosz iparvárosban játszódik. A konzervatórium, a németül előadott dalok diszkrét világa, a meleg értelmiségiek önmaguk körül forgó társasága sziget abban a társadalomban, amelynek másik végén a bűnöző fiú számára az otthoni és intézeti erőszak, a festékgyár rákkeltő anyagai és a bunyók jelentik a valóságot. Nagyszerűen fényképezett, de mélyen deprimáló képsorok váltakoznak a vélt öröm felcsillanó pillanataival.

A film nagyon orosz, hiszen benne van a havas orosz táj, az emberi lélek szélsősége, a remény és a nyomorúság elválaszthatatlan kettőssége. Az olvasó most talán idevár egy aktuálpolitikai mondatot is, de ilyennel nem szolgálhatok. A Téli utazás egyik főszereplője, Jevgenyij Tkacsuk 2013-ban elnyerte az orosz Oscarnak számító Nika-díjat valóban lélegzetelállító alakításáért. A film egyetlen zavaró képsora egy melegbárban játszódik, amelynek rikító forgataga talán azt akarja sugallni, hogy lám, csak nálunk is van ilyen. De egy amúgy tökéletes filmbe belefér ennyi félrecsúszás.

A szerző volt európai parlamenti képviselő, az MSZP alelnöke. Olvass még Hegyi Gyulától az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!