A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már! Tamás Gáspár Miklós az Azonnalinak

2020.12.25. 08:30

Az egyik oldalról ezeket a nyilas dumákat hallja az ember, a másik oldalról pedig azokét, akik Orbán vérét akarják inni, akik szerint alkotmányellenes puccsal kell megakadályozni Orbán visszatérését, ha 2022-ben veszít. Ebben nem akar szerepet vállalni Tamás Gáspár Miklós, aki a véleményvezér-interjúsorozat utolsó részében arról is beszél az Azonnalinak, miért érzi úgy, hogy nem hat eléggé az írásaival.

A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már! Tamás Gáspár Miklós az Azonnalinak

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első tizenöt rész itt olvasható.

Mi volt a legelső dolog, amit életében írt?

Két kötetnyi vers és egy kötetnyi novella.

Ez mikor volt?

Az 1960-as években.

És azóta meg sem állt?

Ezeket eldobtam, nem tartottam jónak őket. Nagyon meg voltak formázva, de az még nem művészet. Rengeteget olvastam, és mint olvasó ember: írtam.

Még mostanában is előfordul, hogy ír valamit, aztán mégsem küldi el publikálásra?

Igen.

Az is előfordul, hogy elküldöm az írást, újraolvasom és visszavonom.

Formailag nem tartja elég jónak?

Nem, több évtizednyi írás után nem erről van szó. Inkább tartalmilag vagy logikailag.

Nagyon széles körben olvassák és ismerik el önt, attól függetlenül, hogy egyetértenek-e önnel vagy sem. Miért lehet ez?

Jól írok, érdekes dolgokat, azért.

Hogyan kell jól írni?

Nem tudom.

Régen nem írt olyan jól?

Formatökély, nagyszerű rímek – de egyszerűen nem a megfelelő műfaj volt. Nem vagyok szépíró, nem vagyok művész, olyannyira nem, hogy irodalomkritikát sem írok. Próbálkoztam vele korábban, de nem vagyok elég érzékeny. Nagy olvasó vagyok, de az a műfaj nem volt nekem való.

Az ilyen szükségleteimet időnként fordításokkal elégítem ki. Németből szoktam verseket fordítani. Érdekes, hogy legalább annyira vagy jobban tudok angolul és franciául, mint németül, de verset németből tudok fordítani. Próbáltam franciából, angolból és románból is, de nem ment igazán. Ez leginkább a lelki rokonságból adódik,

alapvetően mégis csak német szellemiségű ember vagyok

– az életrajzomtól teljesen függetlenül. Bár ez fél évezrednyi Habsburg-birodalom és Habsburg-irodalom után aligha meglepő.

TGM esztétikai jelenség?

A tartalomnak meg a formának az elválasztását már magunk mögött hagytuk a gimnáziumban, úgyhogy erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Akit annyira taszít az érvelésem módja és a gondolkodásom, az nem fog engem olvasni még akkor sem, ha elismeri, hogy az írásaim szellemesek időnként.

Feltételezhetően Gajdics Ottó nem azért olvassa önt, mert egyetért, hanem esetleg inspirálódni akar más véleményekből és a jó íráskészségéből.

Kétségkívül, ha éltem volna a harmincas években Franciaországban,

akkor én is olvastam volna a rendkívül szellemes fasiszta publicisztikát, mert érdekes volt akkoriban, meg a háború alatt is.

Úgy is lehetne kérdezni, hogy komolyan veszik-e önt tartalmilag.

Ez ellenszenves kérdés, nem válaszolok rá.

Akarja egyáltalán, hogy komolyan vegyék?

Ez szemtelen kérdés, erre se válaszolok.

Úgy gondolja, hogy hat az írásaival?

Nem eléggé.

Mit értünk hatáson?

A politikai gondolkodására szeretnék hatni valakinek. A politikai cselekvésre nem lehet hatni olyan kontinensen, ahol a nézeteimhez a leghalványabb értelemben közelálló politikai erők se léteznek.

Nem tudnék fölszólítani senkit, hogy valamely mozgalomhoz csatlakozzék, mert nem ismerek mozgalmat, amelyhez én magam csatlakoznám.

Ez Magyarországra vonatkozik?

Nem, egész Európára.

Tehát nem lát olyan politikai erőt, még kis csoportosulásokat sem, amelyek vonzóak lennének?

A kis csoportosulások között vannak, de ezek is fölbomlóban vannak manapság. 

Tudna mondani egy példát?

Nem akarok, de kétségkívül volt két olyan, amihez közel voltam életemben. Az egyiket úgy hívják most, hogy Alternative Libertaire.  Anarchista csoport, amellyel a nyolcvanas években közeli barátságban álltam, ki is adták franciául egy könyvemet, A Szem és a kéz című anarchista traktátust. Nagyon rokonszenves, kiváló gyerekek, kilencven százalékban munkások.

Kimerülőben vannak, ma már csak inkább baráti kör.

A másik nagyobb szervezet, ma is létezik, a Marx21, német alapítású, trockistának nevezhető szervezet, amely Németországban közel áll a Die Linkéhez, másutt meg önálló. 

Az utóbbi negyven évben hatalmas világtörténelmi változás következett be. Kétszáz év után megszűnt a szocialista munkásmozgalom, amely a legfontosabb újdonsága volt a világtörténelemnek a francia forradalom óta. Ennek az elpusztítására szövetkeztek mind a polgári demokráciák, mind pedig a fasizmusok, „francia radikálisok és német csendőrök”, ahogy a Kommunista Kiáltvány írja. (Nevet.) És sikerült elpusztítani. Ma már kétségtelen, hogy az antikapitalista gondolatnak és a proletariátusnak az a történelmi szövetsége, amely több mint százötven évig kitartott, és amely megváltoztatta a világot (és a gondolkodásunkat), legalább olyan fontos, mint a reformáció meg a fölvilágosodás – ha nem fontosabb.

Ennek a történelmi pályafutása kétségkívül befejeződött. A keresztyén egyházak is léteznek, de nem jelentenek semmit: a keresztyénség a XVIII. században befejezte a világtörténelmi pályafutását. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek keresztyének, vagy hogy hívők ne próbálkoznának, de történelmi szerepe az egyháznak már rég nincs. Ez megesett a szocializmussal is, ami tragikus nekünk, szocialistáknak és antikapitalistáknak.

Egyébként a XIX. század elején a szocializmus és a proletariátus azonossága és politikai szövetsége új (és el nem ismert) gondolat volt. Az első szocialisták – mint Saint-Simon és Owen – nem kötötték össze a munkásosztályt és a szocializmust. Az egész társadalom megváltoztatását tűzték ki célul, és nem gondolták volna, hogy a szocializmus legfontosabb ágense a proletariátus. Hogy a szocializmus-kommunizmus a munkásosztály hivatása.

Ez ma már szokatlanul hangzik, mert a marxizmus olyan erős, hogy eltakarta az előzményeket.

Ma sok tekintetben az a probléma, hogy eltűnt a szervezett proletariátus, ezért vagy kisebb csoportok érdekeit kell képviselnie a baloldalnak, vagy...

Én az egész baloldal dologban nem hiszek.

… vagy ezt az összemberi emancipációt kell képviselni.

Az összemberi emancipációt a proletárszocializmus képviselte. Nem a proletariátus érdekében képviselte, hanem az egész szerencsétlen emberiség érdekében: a proletariátus volt az, amelynek meg kellett volna valósítania az emberiség emancipációját. Nem pusztán a saját helyzetének a megjavítását.

Az volt a forradalmi szubjektum. Akkor ma ki a forradalmi alany?

Nincs.

Ez önt elszomorítja?

Tekintettel arra, hogy ennek következtében vége a világnak, nem mondhatom, hogy fölvidít.

Milyen értelemben van vége a világnak?

A szó legszorosabb értelmében. A történelem vége  sajnálatos módon, a szerencsétlen, tökfejű Fukuyama által tönkretett gondolat. Ez a gondolat Hegeltől származik, Fukuyama pedig Leo Strauss tanítványaként Strauss régi barátja, Alexandre Kojève révén tett szert erre a gondolatra. Egyébként Fukuyama könyvét a történelem végéről senki sem olvasta, nem is sejtik, hogy pesszimista könyv. Nem a liberalizmus győzelmét ünnepli, hanem a történelmet siratja – igaz, rosszul.

A cikket szokták elolvasni, nem a könyvet.

Azt se szokták, csak az első két lapját. Mindenesetre a modern történelem nem volt más, mint a szocializmus és a kapitalizmus küzdelme.

A francia forradalom óta ez volt a történelem középpontja, és nem volt más igazi, alapvető problémája.

Ezért van óriási történelmi jelentősége a fasizmusnak, amely nyugaton legyőzte a szocializmust, többek között azért, mert sikerült a munkásosztály egy részét mozgósítania a szocializmus ellen. A világtörténelem egyik legnagyobb tragédiája, hogy keleten nem lett szocializmus az elmaradottság miatt, nyugaton pedig nem lett a fasizmus győzelme miatt.

Friedrich-August von Hayek, aki nem volt ostoba ember – és antináci emigráns! –, azt mondta, hogy legyünk őszinték, akármennyire is gyűlöljük a nácizmust és Hitlert, hálásnak kell lennünk neki, mert elejét vette a szocializmusnak, amely, ha nincs fasizmus-nácizmus, akkor győzött volna. Most nyilván nem fasizmus van Nyugat-Európában, hanem ez az izé.

Ne feledjük el, hogy a marxizmus nem állt meg Marxszal. A marxizmus egyik legfontosabb teljesítménye Walter Benjamin munkássága a XX. században: tőle tudjuk, hogy a polgári társadalom nem a kapitalizmus. Ez két különböző absztrakciós szint, két különböző valóság. A fasizmus győzelméért a kommunizmus fölött óriási árat fizetett a nyugati civilizáció, azaz a polgárság, mert a kapitalizmus fönnáll, de a polgári társadalom a XX. század első harmadában megbukott.

A nyugat-európai, kapitalista társadalmakat nem a polgárság irányítja, hanem egyrészt a tőke mint absztrakció, a pénz, másrészt persze az állam.

A sztálini variánsban az állam kerekedett fölül, a fasizmus győzelménél szintén az állam győzött, így létrejött a nem polgári kapitalizmus keleten és nyugaton, amelynek ma gyönyörű példája mind a Kínai Népköztársaság, mind az Amerikai Egyesült Államok – két teljesen ellenkező eredetű társadalom, amelynek nincs polgári jellege. A Trump-féle káosz és Hszi Csin-ping-féle rend egyaránt a polgárság hiányára utal.

A jóléti állam is az állam felülkerekedése, nem?

Persze, a szociáldemokrácia kétségkívül a posztszocialista fejlődés nagyon jelentékeny polgárhelyettesítő aspektusa, hasonlóan a polgárhelyettesítő keleti nomenklatúrához. A szociáldemokrácia régóta nem úgy szocialista, mint ahogy azt magáról képzelte. Ha figyelmesen elolvassuk az SPD Bad Godesberg-i nyilatkozatát: óvilági szocialista (azaz antikapitalista) dokumentum, amely kompromisszumra törekszik a kapitalizmussal, de nem a kapitalizmus az otthona. Osztálytudatos és marxista szocialisták írták, akik úgy látták, hogy a szocialista változásra nincs esély, ezért várniuk kell. Ez halogató politika.

Ma egy kommunista párt se merne ennyire osztályharcos nyilatkozatot kiadni.

Az állami preponderanciának számos válfaja van: a sztálinista, a jóléti szociáldemokrata, a fasiszta, meg a mai, liberális bürokratikus elitista, aminek gyönyörű szimbóluma a koronavírus. Ezzel szemben jelenleg parasztfelkelés típusú, középkorias ellenállás nyilvánul meg: a Gődény-féle egy jellegzetesen XI-XII. századi, írástudatlan, babonás, félőrült jobbágymozgalom. Ezeket olyan emberek vezetik, akiknek egyszerű grammatikai és logikai problémáik vannak.

Gődény nem inkább opportunista?

Nem azt mondom, hogy nincsenek agysejtjei, de mindenesetre látszik, hogy ő is teljesen irracionálisan, bakugrásokban gondolkozik (ő meg az összes „Querdenkerek”). A modern magyar mondatformálás azért mégis skolasztikus-racionalista nevelésen ment át háromszáz éven keresztül, és így nehéz XI. századi mondatokat dadogni. Szegény Gődény! Ez nehéz föladat, nem tudnám, hogyan csináljam.

Nem arról van szó, hogy a világgal szemben már csak az ilyen partizánok tudnak győzedelmeskedni?

De nem állnak szemben a világgal, hanem szerves részei és diadalmas részvevői. Nem a fönnálló hatalmat, hanem a rációt utasítják el. Elvégre a fönnálló éppen annyira irracionális, mint a vírustagadók és koronaszkeptikusok, csak másképp. Itt irracionalizmusok állnak egymással szemben, amelynek nagyon szép példája a mostani európai alku, amelyben Orbán Viktor dicső győzelmet aratott, és arat továbbra is, ami tökéletes értelmetlenség, logikahiány és irracionalitás az összes részvevő oldaláról nézve.

Nem tudják, mit beszélnek, nem értik egymást, és képzeletbeli eredményeket érnek el.

A korábban értelmes emberek politikai és történelmi hatások alatti, kóros elbutulása észlelhető. Ha hajlamos volnék a cinizmusra, akkor hátradőlhetnék, és élvezhetném a helyzetet. Azonban én részvétet érzek azokkal az emberekkel szemben, akik ezt megszenvedik.

Nem lehet, hogy minden korban így éreztek az értelmiségiek, akik az átlagnál jobban átlátták a világ történéseit?

Persze, bár az értelmiség mintegy kétszáz éves csak. Én sose leszek olyan fölényes, mint Platón. Nem is lehetek, tekintettel, hogy én vele szemben demokrata vagyok, és szeretném a nép hatalmát. Főleg ha lenne nép. Mindenesetre ennek semmi köze az értelmiséghez.

Úgy értjük, hogy nem biztos, hogy rosszabbul áll a világ, mint régebben. 

De rosszabbul áll a világ, mint régebben.

A nép hatalma nem jár feltétlenül nivellálódással?

Látnám már azt a nivellálódást, de még sosem következett be.

Sokszor az az érzésünk, hogy ön egy polgári ideát jelenít meg még baloldaliként is.


Ez nem igaz.

Én egyetlen elitet ismertem egész életemben. És az a munkásmozgalmi elit.


A munkásmozgalmi elit polgári származású volt.

Ez közönséges hazugság, a munkásmozgalom vezetői munkások voltak. A munkásmozgalmak vezetőinek kilencven százaléka munkás volt, nem is nagyon szerették az értelmiségeket. A magyarországi szociáldemokrata párt vezetőit, ha megnézzük, kétségtelen, hogy elég sok közöttük a zsidó. Ám zsidó munkások voltak! Mónus Illés például cipőfölsőrészkészítő volt, Garami Ernő, Böhm Vilmos műszerész, és így tovább. Egy árva értelmiségi volt közöttük: Kunfi Zsigmond gimnáziumi tanár. Egyébként mind gyárban vagy kisebb műhelyben műhelyben dolgozó proletárok voltak.

Ön keresi a melósok társaságát?

Már nem. De nem is kellett keresnem, mert a szüleim szélsőbaloldali forradalmárok voltak, akik 1944 előtt hosszú időket töltöttek börtönben, és a barátaik a mozgalom tagjai, akik nem mind kommunisták, de páran szociáldemokraták is voltak. Munkások valamennyien.

Így elég különös értelmiségi családból származva elég különös munkásembereket ismertem.

Az igazi mozgalmi munkásemberek, akiket Déry Tibor regényeiből lehet megismerni, fura alakok voltak. Gondoljunk csak bele: mint ahogy Jeremy Corbynra, úgy rájuk is jellemző volt, hogy megvolt a saját konyhakertjük, nagyon sokan közülük vegetáriánusok, antialkoholisták – és feministák! –  voltak. Az egyik legradikálisabb magyar munkásmozgalmi csoport az Alkoholellenes Munkásszövetség volt, több tízezer taggal, akik szidalmazták és megvetették azokat az elvtársakat, akik ittak. Mindez hierarchikus, nőmegvető, verekedős, piás, durva, trágár társadalomban. A korai keresztyének lehettek ilyenek. Szektások. Nagyon szerettem őket.

Mennyire van kapcsolatban az értelmiség a munkásokkal?

Én már semennyire. 

És általában?

A munkásmozgalom megszűnt, következésképpen ez a kapcsolat is megszűnt.

Kisebb műhelyei azért vannak itthon a baloldalnak, mint a Mérce, TEK vagy az Új Egyenlőség. Farkas Attila Márton ezek kapcsán megjegyezte, hogy az egyik legnagyobb problémájuk a „tudományoskodó beszéd”, ami miatt nem jut el az üzenetük azokhoz, akikhez kellene.

A munkásmozgalom mindig ilyen volt.

A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már.

Ön szerint a gyári melós megérti a cikkeit?

Igen. Megértené. Ha lenne mozgalom, akkor megtenné azt az erőfeszítést. Nézze meg, szegény Kádár János is elolvasta az Anti-Dühringet a maga három elemijével. S nem ő volt az egyetlen.

Nekik kell megtenni az erőfeszítést, nem azoknak, akik vezetnék ezt a mozgalmat?

Tehát legyenek demagógok, ugye? Amúgy a munkásmozgalomnak megvoltak a sziporkázó, nagyszerű szónokai, gondoljon Trockijra vagy Doleres Ibarrurira.


Az, hogy a munkásmozgalom filozofikus jellegű volt, az természetes. Tekintettel arra, hogy szemben minden korábbi nagy lázadó mozgalommal, nem volt vallásos, mi volt az az arkhimédészi pont, amelyből szemben állt a világgal? Hát a tudomány meg a filozófia. Azt írta Engels, hogy a német munkásosztály a klasszikus német filozófia örököse. Ez furcsán hangozhat ma, a barbárság idején, de így volt, örököse volt Hegelnek. Milyen igaza volt a náci főjogász Carl Schmittnek, aki azt mondta 1934-ben, hogy Hegel halott.

Úgy értette ezt, hogy a munkásmozgalom, a szocializmus halott. S vele együtt a modern filozófia is halott. Igaza volt.

Az, hogy pár száz egyetemista olvassa, az nem ugyanaz. Sok százezer ember olvasta Hegelt, munkásmozgalmi szemináriumokon, partizánhadviselés közben is, esténként a tábortűz mellett. Ez nem tréfa, így volt.

Lát arra esélyt, hogy lesz baloldali hullám a közeljövőben?

Persze, vannak ilyen hullámok. Most is van, bizonyos értelemben.

Meghatározó lesz, vagy csak fellángolás?

Azok között a határok között, ahol ma a politikai gondolkodás lehetséges, a baloldalnak sikere van.

A világ megváltoztatásához azonban ez nem elegendő.

Volt egy óriási évszázad, ahol ez volt a fő probléma, de jelen pillanatban, amikor a baloldal a társadalmi igazságtalanság ellen harcol az egyenlőségért, akár a régi polgári forradalmak, például 1848, ezek kétségkívül baloldali, igen kiváló, ám nem szocialista célok. Valóban elképzelhető valamiféle mozgás, amely nagyobb egyenlőségre tör gazdasági értelemben is, kiegészítve a biopolitikai egyenlőtlenségek fölszámolásával: a nemek közötti, regionális, etnikai, generációs és egészségi állapot szerinti egyenlőtlenségek fölszámolásával.

Nem állítom, hogy a jelenlegi kapitalizmusban nem lehetségesek progresszívabb irányok, és hogy erre nem hathatnak akár még radikálisok is kívülről. De igen, ezek lehetségesek és örvendetesek is, de ezt nem hívjuk szocializmusnak a szó történelmi értelmében.

Említette a nemek közötti egyenlőtlenséget. Sok kritika éri a baloldalt az identitáspolitizálás miatt, akár balról is, például Slavoj Žižektől.

Ez hülyeség, ne is mondja. Hülyeségeket beszélnek, van ez így. Identitáspolitizálás nem létezik. Az, hogy valaki nő vagy férfi vagy más, az nem identitás kérdése, hanem társadalmi (nem biológiai) tény. Nem olyasmi, amit az emberek magukra ráfogtak. Hanem amit át- és megélnek. Persze, az osztályról is mondták, hogy puszta konstrukció.

Természetesen minden típusú egyenlőség kivívásáról van szó, ez a liberalizmus értelme.

Azok a mozgalmak, amelyek magukat ma baloldalinak tartják, természetesen polgári, liberális mozgalmak – persze megőrülnének tőle, ha tudnák, különösen Magyarországon, ahol a „liberális” zsidót meg értelmiségit meg meleget meg „migránssimogatót”, antirasszistát jelent, azaz a leggyűlöltebb embercsoportokat. Ez a fölvilágosodásból és a francia forradalomból származó alapgondolatnak a kiterjesztése, amiről Marx azt mondta, hogy nem igaz. Ő azt gondolta – velem együtt –, hogy az egyenlőség illúzió.

A kapitalizmussal egyesített egyenlőség gondolata persze illúzió is. A kapitalizmusban nem lehetséges az egyenlőség. Lehet egyenlőbb viszonyokat létrehozni, ez tagadhatatlan, de hát végül mindig vissza is csinálják. A népfront és Roosevelt nagyobb egyenlőséget teremtett, mint korábban volt, de ezt a folyamatot már rég megakasztotta a történelem.

Mintha a kapitalista világrend gumicsontként dobná a baloldal elé, hogy olyan egyenlőtlenségek felszámolásával foglalkozzék, amelyek nem maguk a konkrét gazdasági egyenlőtlenségek.

Ez teljesen helytelen, sőt értelmetlen állítás. A kapitalizmus nem aktor, aki gumicsontokat hajigál, hanem absztrakció. A tőke nem személy, akinek taktikája van, hanem egy önműködő reálabsztrakció, ahogy Georg Simmel nevezte. Ha pusztán csak polgári, szocdem szemszögből nézzük: hogy lehet elválasztani a gazdasági és a nemi egyenlőséget? Az, hogy a nők ugyanannyit keresnek-e, mint a férfiak, egyszerre gazdasági és dzsenderkérdés. Az, hogy az emberek minden régióban tisztességes megélhetéssel rendelkezzenek, az gazdasági, politikai és etnikai kérdés egyszerre.

És így tovább, ezek mesterséges szembeállítások, amelyeket egyrészt a reakció terjeszt, másrészt pedig az ostobák.

És Žižek melyik? Reakciós vagy ostoba?

Mind a kettő. Régi jó barátom egyébként, de sajnálatos módon reakciós lett és megbutult.

Žižek gyakran foglalkozik popkulturális művekkel, pszichoanalitikus, marxista és egyéb szempontokból elemzi őket. Önnek volt egy publicisztikája, amiben hangsúlyosan felszólítja az ifjúságot, hogy jöjjenek le a popkultúráról, és olvassanak Kantot, Stendhalt, Tolsztojt.

Hát magától értetődik, nem?

Nem tartja elképzelhetőnek, hogy a magaskultúra művei első olvasmányélményként sokak számára nem befogadhatóak, viszont ha a popkultúrában megismerkednek egy adott témával, amivel szívesen foglalkoznának mélyebben is, akkor a popkultúra egyfajta út lehet számukra a magaskultúrába?

Mi volt akkor, amikor nem volt még popkultúra? Akkor se voltak okosabbak az emberek.

Mindenki bement a misére, ott volt a magaskultúra, legrosszabb esetben is minden vasárnap. A gregorián egyszerre volt magas- és popkultúra.

Tehát ha rá lennének kényszerítve az emberek, hogy csak egy helyen kapják meg a magaskultúrát, akkor fogyasztanák?

Miért kellene kényszeríteni őket? Társadalmi nyomás persze volt, és azt sem állítom, hogy a vallásos társadalmak szabad társadalmak, mert nem azok. A magas- és az alacsony kultúra elszakadása azért elég nagy tragédia. 

Ez nem reakciós kultúrakritika kicsit?

Miért akarja a hülyéket képviselni? Értem, őket is szóhoz kell juttatni,

egy igazi demokrata fölteszi nekem a kéréseket a hülyék nevében, mert ők is a nép tagjai. Rendben van.

Ez nem kultúrkritika, és nem reakciós. Azok az antidemokratikus gazfickók, akik trágyát szánnak a népnek. Még valami: osztálytudatos, szervezett szocialistának, kommunistának, anarchistának lenni sose volt könnyű. A mozgalom harcosai lemondtak a vallás vigaszáról, az alkohol vigaszáról, a nacionalizmus hejehujájáról, a promiszkuitás vigaszáról, az anyagiasságról, a „föltörekvésnek” nevezett karrierizmusról, vállalták az üldöztetést, az elbocsátást, a börtönt. Hát a mai baloldalnak is képesnek kellene lennie rá, hogy a kései kapitalizmus által fölkínált vigaszokat – mindenekelőtt a kommersz popkultúrát és ennek a „lázadóra” maszkírozott fajtáit meg a züllés heroizált műfajait – megvetően elutasítsa.

Persze a „magaskultúra” is lehet ópium (tessék megnézni az ájtatos képű múzeumlátogatókat vasárnap délelőtt, akik istentisztelet helyett mennek oda), ezt az eldologiasított, fetisisztikus „műélvezetet” is helyes gyanakvóan nézni, és elutasítani azt is, ami a hangversenylátogatásban egyszerűen státusszimbólum, hiú páváskodás, üres unaloműzés. De ez lehetséges, különösen ha az emberek maguk is énekelnek, zenélnek, rajzolnak, írnak. Nem véletlen, hogy a „fényes szelek nemzedéke” a nagyapjának nevezte ki Kodályt, igaza volt. Jancsó milyen jól meghallotta a forradalom zenéjét, amelyet Bartók csak azért is „parasztzenének” hívott akkor, amikor még uralkodott a parasztpofozó dzsentri.

Akkor nem is vezet út a popkultúrából a magas kultúrába?

Ezt nem mondtam, és nem is fogom. Fogalmam sincs, nem kizárt. Tanítok diákokat, akik a kamaszkorukat szamárságokkal töltik a számítógép előtt, zombifilmekkel meg sorozatokkal. Mégis zseniálisan olvasnak filozófiát.

A popkultúra nem védőoltás a magaskultúrával szemben.

Azoknak az embereknek a kultúrája, akik régen bementek a misére, orális folklór volt, ami az én esztétikai érzékenységemnek szebb meg jobb, mint a modern folklór: hiszen nem kommersz, pusztán esztétikai és morális okokból jött létre. Nem pénzt akartak keresni a szerelmi bánattal, hanem elpanaszolni, hogy fáj és megértetni, hogy szép, hogy fáj. Szoktam archaikus népzenét, népdalokat hallgatni, amit a legjobb az ember anyanyelvén megtenni. És ez mégsem akadályozta meg a parasztokat abban, hogy megértsék, a pap miről beszél.

Vannak populáris előadók, akik sikerre vitték a folklórt, például Bob Dylan az Egyesült Államokban. Őt attól még, hogy a folklórból építkezik, a magaskultúra részének tartja?

Nem. Ettől függetlenül a kommersz folklórnak vannak olyan részei, amit még én is kedvelek. Vannak kommersz együttesek is, amelyek folklórt játszanak kiválóan, nagyon meghatnak.

Gyerekkoromban muzsikusnak készültem, nagyon szerettem a zenét, szeretem ma is. Nyilván rengeteg olyan része van a mostani popkultúrának, amely jobb annál, mint amit én föltételezek róla. Bár a régi francia sanzonokat betéve tudom, például Georges Brassens dalait. Megéltem ezt a viszonylag magas kort anélkül, hogy valaha tévét néztem volna.

Soha nem néz tévét?

Soha. Ki is maradtam egy csomó dologból emiatt.

Az említett publicisztikájában is említette a mémeket...

Nem vagyok én bezárva. Hozzám is elérnek a dolgok, de nem szaladok utánuk.


 
Nagyon nagy mennyiségben fogyasztják őket manapság, és bár általában nem hordoznak mélyebb gondolatokat, nem gondolja, hogy jó eszköz lehet arra, hogy bevonódjanak az emberek a politikába? Elmosolyodik, elgondolkozik, majd esetleg utánanéz, hogy miről is van szó.

Nem is kell, hogy mély gondolatokat adjanak át, ezt a régi karikatúráknál sem lehetett. És ez lehet sokkal jobb, mint követni a politikát, amit nem tartok föltétlenül pozitívumnak. 

Mert az, amit a legtöbben politikának neveznek a mai Magyarországon, az lényegében a közügyek intézésének és megvitatásának az alantas paródiája.

Meg pletyka az urainkról és úrnőinkről a cselédlépcsőn.

A világban rengeteg borzalom megy végbe, amely megrendíti a lelkiismeretünket, de a legtöbben nem tudnak róla, Belaruszban, Örményországban, Indiában, Jemenben, Eritreában. Összeomlik az egyik legfontosabb európai ország, Franciaország, és erről a magyar sajtóban alig van szó. Azért olvasom az Azonnalit, mert ez az egyetlen olyan internetes lap Magyarországon, amelyben nyoma van olykor a külvilágnak.

Ez más országokban is így van?

Nem ennyire.

Ha a magyarok többet tudnának Franciaországról vagy Szlovákiáról, az meghatározná az ő tudatosságukat? Vagy pusztán egy információtöbblet lenne?

Nem tartom rossznak, ha az emberek műveltebbek. Egyrészt valóban befolyásolhatja a gondolkodásukat, ezáltal szembenézhetnek azzal, hogy olyan akut szenvedés is van a világon, amely más perspektívákba helyezi a saját kínlódásainkat.

No meg hát a részvét, az együttérzés, az internacionalizmus, az, hogy nemcsak a mi fajtánk fontos.


 
Benne van egyfajta népnevelés is? A munkásmozgalomnak is mindig volt népnevelő és önnevelő része. 

Igen, lehet, hogy ezt innen örököltem. Kétségkívül: én már ötévesen is tudtam, mi történik Indonéziában.

Honnan tudta?

Az újságból.

Ötévesen?

Igen, öt- vagy hatéves korom óta olvasok újságot. Akkor még minden újságban benne voltak a hírek. És akkor 1965-ben, tizenhét éves koromban, amikor bekövetkezett ott a katasztrófa, nem lepődtem meg. És gondoltam rá.

Ez önmagától jött, vagy inkább a szülei népnevelő attitűdjéből?

Számukra személyesen releváns volt minden, ami Vietnamban, Indonéziában, Kínában vagy Afrikában történt. Az is maradt. Meg ami a múltban, az Íliászban vagy a Varázsfuvolában, azaz másutt és máskor.

Írta egy írásában, hogy honvágya van. Ez csak valami gyerekkori honvágy?

Nem, én szeretek Kolozsvárra járni. Az az én városom. Ez nem változik.

Nem arról van szó, hogy a baloldali TGM visszanyúlik a gyerekkorához?

A honvágy nem nosztalgia, az én esetemben legalábbis. Én a mai várost szeretem, bár emlékszem mindenre. Isten verje meg ezt a koronavírust, mert most így nem tudok hazamenni. 

Gondolt arra, hogy visszaköltözik?

Nem, az a pillanat elmúlt. De ha olyan kéthetenként otthon vagyok, mint az utóbbi években, az már kielégít. Minden kavicsot ismerek.


 
A pályája során sokszor változott a világnézete, ideológiája. Ezeket személyesen hogyan élte meg?

Sehogy, mert természetesen nem igaz. Ez az a bődületes közhely, amit a fideszes meg ósztálinista kommentelők mindig beírnak, hogy „mindig változtatgatja a nézeteit”, „egyik virágról szálldos a másikra”, meg hogy „hát az egy komolytalan ember, kérem szépen, aki hol ezt gondolja, hol azt gondolja”. Ésatöbbi. Ahogy Kassák mondta: „jóskaság, ferkóság, magyar fölületesség”.

Szép is lenne, ha szellemi ember nem fejlődnék, nem változnék, nem gazdagodnék.

Érintsünk kicsit aktualitást: a Szájer-ügyről azt mondta, hogy azért nem nyilatkozik, mert magánügyről van szó. Miért gondolja, hogy ez magánügy?

Mert magánügy.

Van, aki szerint minden magánügy politikai.

Ebben nem hiszek. „The personal is the political” – mondták a feministák.

A személyes nem jelenti, hogy magánügy.

Ők sem gondolták, hogy be kell számolniuk a szexuális életükről a nyilvánosságnak, nem így értették. A szexualitás legyen szabad, ami nem azt jelenti, hogy indiszkréciókat kell elkövetni a nyomorult tévében.

Nem az ügyről, hanem az ügy kapcsán.

Nem akarok erről nyilatkozni. Szájer Józsefet kártékony fickónak tartom, aki megírta ezt a borzalmas alkotmányt. Végtelenül undorodom a végre-valahára kéjesen buzizó ellenzéki sajtótól.

Ha egy politikus ugyan nem a hivatalos munkája során, de illegális ügybe keveredik, az magánügy vagy közügy?

Majd eldönti az ügyészség.

Ha bűncselekményt követ el valaki, akkor el kell ítélni. De nem nekem az újságban vagy a tévében. Ez lincselés, nem igazságszolgátatás.

Erre nem vesznek rá.

Egy ilyen ügyről beszélne nyíltan? Az már a közre tartozik?

Beszéljen róla a bűnügyi tudósító, ha akar. Nem foglalkozom ilyesmivel.

Nem azért érdekli ez az embereket, mert pont ilyenkor mutatkoznak meg a rendszernek a visszáságai?

Csakugyan újdonság volna a képmutatás? Az ókori Babilonban is volt képmutatás, pedig az más rendszer volt. Ez végtelenül unalmas álprobléma.

Ha már a rendszerekről volt szó, most már mindenféle elméletek vannak: maffiaállam, vezérdemokrácia, vagy félperiférikus autoritárius, fasiszta rendszer Orbáné?


Nézzék, ez a mai akadémiai szféra kellemetlen vonása, hogy új terminust kell megnevezni, mert arra lehet kutatási ösztöndíjat kapni.

Fütyülök rá, hogy így nevezik vagy úgy nevezik.

Ön hogyan nevezné?

Sehogy.

Akkor nem is rendszer?

De igen.

Akkor valamilyen lényege csak kell legyen.

Van. Én is elneveztem húsz évvel ezelőtt posztfasizmusnak. De mindegy, nem ragaszkodom hozzá.

Az Orbán-rendszer autoriter mivolta szükségszerűen következik a kapitalizmusból?

Nem föltétlenül, hiszen akkor minden kapitalizmus ilyen lenne. Ez történeti sajátosság, kulturális vagy inkább civilizációs, amely végső soron az 1989 utáni rettenetes kiábrándulásból fakad. A kelet-európai liberális, demokratikus kapitalizmusban való csalódás azonnal beállt, ráadásul eleve volt némi bizalmatlanság.

Magam is jól emlékszem, mert az egyik szereplője voltam ennek a korszaknak, ezt lehetett érezni.

Ez a bizalmatlanság fatálisan összekapcsolódott az emberek fejében olyan szabadságjogok képzetével is, amelyek önmagukban értékesek.

Mondok egy példát. Az Alkotmánybíróság a kilencvenes évek elején úgy döntött, hogy a személyi adatokat nem lehet összekapcsolni a különféle nyilvántartásokban. A személyi szám nem lehet benne többé a személyi igazolványban. Minthogy nem lehet benne a személyiben sem a lakcím, sem a munkahely. Ezek az adatok nem tartoznak sem a rendőrségre, sem a határőrségre, amely elkérheti a személyi igazolványt. Nem tartozik rájuk, nem kell igazolni az állampolgárnak, hogy van munkahelye és lakóhelye.

Sok ember szemében a legegyszerűbb személyi szabadságokat pártolni azt jelenti, hogy az ember liberális, azaz „SZDSZ-es zsidó”. Az SZDSZ persze nem volt zsidó párt, de ez ma a szimbolikus szerepe, mint a szintúgy nem zsidó szabadkőművességnek. Az SZDSZ a megszűnése után évtizeddel ma is a legtöbbet emlegetett párt a jobboldalon, inkább, mint a Fidesz-KDNP. A magyar miniszterelnök-helyettes „az SZDSZ zsigeri hungarofóbiájáról” ordítozik, ami egyrészt ocsmány rágalom, másrészt nem létező pártra vonatkozik.

Vajon miért kell ezt állandóan emlegetni, pontosabban: hazudni? Mindannyian tudjuk, hogy miért.

Ugyanazért, amiért a magyar miniszterelnök azt merészeli mondani az Országgyűlés nyilvános ülésén, hogy az ellenzéki pártok „gazdája” Soros György. Ez súlyos vád. Mi rá a bizonyíték? Ugye nincs.

Ebben a közegben kellene politikáról írni, amikor az egyik oldalról ezeket a nyilas dumákat hallja az ember, a másik oldalról pedig azokét, akik Orbán vérét akarják inni, akik szerint alkotmányellenes puccsal kell megakadályozni Orbán visszatérését, ha 2022-ben veszít, ami könnyen elképzelhető, és így kell alkotmányos rendszert teremteni, egyben földönfutóvá tenni Orbán híveit, őt magát meg elűzni az országból valahová keletre, ahogy az egyik ellenzéki vezér mondogatja.

Nekem ebből elegem van, ez már a civilizáció fölbomlása, nem politika – az állam is eltűnőben, közigazgatás helyett mindenütt káosz, irracionális gyűlölködés, gyilkos és öngyilkos tudatlanság – ,

ebben nekem nincs és nem is lehet szerepem, abba fogom hagyni.

Átengedem a terepet a nálam alkalmasabbaknak, az üvöltözőknek és a káromkodóknak, az okoskodóknak és a közhelyfinomítóknak meg a nagy realistáknak, akik szerint – idesüss, komám – minden a steksz meg a szex meg a rassz. Jó szórakozást.

FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek