Kinek hálálkodjunk a közelgő világbékéért?

A McDonald’s fogyasztóiként nagyobb rálátásunk lehet a háborús konfliktusok és az erőszak világméretű csökkenésére, mint a diplomácia vagy a biztonságpolitika szakértőinek.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Egy elsétáló turistának a McDonald’s látványa felér egy szerelmi bájitallal. Egy egércsapda, amelybe gyanútlanul belesétál. Az amerikai franchise minden egyes tagját úgy tervezték meg, hogy kívül-belül olyan élményt kínáljon a fogyasztónak, ami egyrészt kivételes, másrészt jellegzetes: a teljes és kiegészíthetetlen „McDonald’s-élményt”.

Nem véletlen, hogy a McDonald’s működésével külön foglalkozik a pszichológia is. A tudatosan megkomponált „McDonald’s-élmény” ingereken és benyomásokon keresztül belefészkeli magát a fogyasztó fejébe, és hűséges vendéggé teszi őt.

Az a benyomás, ami engem fogyasztóként leginkább megcsap, azonban valami teljesen más, tervezetlen jelenség, ami viszont szintén a „McDonald’s-élmény” szerves része. Ugyanis

Az egyik vendégnek éppen munkaszünete van, a másik egy családi program részeként foglal helyet.

Az éttermi élmény tervezettsége miatt sokan arra használják a McDonald’s-ot, hogy a kapitalizmus botrányos etikáját ábrázolják vele – nem is vádolnám őket ezért. Önmagában az, hogy a legtöbb ingert és benyomást tudatosan alkotják meg azzal a kijelölt céllal, hogy vágyakat és ésszerűtlen fogyasztói döntéseket generáljanak, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető. A fogyasztó döntései mögött az igazi vesztesek pedig, ahogy a szkeptikusok mondják, a kizsákmányolt munkaerő, az állatvilág és természeti környezet, valamint – kissé groteszk módon – a fogyasztó szervei és egészsége.

Azt tanácsolom ezeknek a szkeptikusoknak, hogy egyszer kerítsenek időt arra, és minden ellenérzésüket és undorukat leküzdve üljenek be egy étterembe, szemléljék az őket körülvevő világot egy másik nézőpontból. Nézzék meg, ahogy a megannyi emberi élet és a mindennapi realitás leválasztott részei találkoznak és – valahol, titokzatos módon a háttérben – együttműködnek.

Tudás és együttműködés, a kapitalizmus esszenciája

Ennek megfelelően a rendszert általában nem lehet, és nem érdemes erkölcsi alapon leírni. A kapitalizmus ugyanakkor több is, mint egy rendszer: inkább egy gazdasági kultúra, ami kialakult körülöttünk.

A modern piacgazdaság nem más, mint individuális értékek, attitűdök, motivációk és döntések összetalálkozása és kölcsönhatása. Még ebben a jelenlegi, erősen és joggal bírált állapotában is végtelen tudást és információt szór szét a gazdasági élet végtelen szereplője között. Ezért nagyobb hatékonysággal rendelkezik az emberi koordináció terén, mint történelmünk bármelyik korábbi vagy későbbi nagy rendszere, legyen szó akár a világvallásokról, akár a modern államról.

A kapitalizmus legkönnyebben az emberi koordináció kialakult, mintsem megtervezett eszközeként értelmezhető,

– ahogy az a „McDonald’s-élményben” annyira gyönyörűen megfigyelhető. Mint bármelyik szoftvernek, a kapitalizmusnak is van egy algoritmusa, egy belső működési logikája. A lényegét nem túlságosan nehéz megérteni, habár természeténél fogva nem vagyunk vele tisztában a mindennapi életünkben.

Ahogy történelmileg sem a létrehozására irányuló egyéni tervek és akaratok terméke, a kapitalizmus az emberi tudásnak nem véges vagy elméletileg meghatározható mennyiségére épül. Az osztrák iskola közgazdásza, Friedrich Hayek emlékeztet bennünket arra, hogy a piac valójában egy folytonos átalakulási folyamat. A piacon megszámlálhatatlan, csaknem végtelen egyén szerepel és alakítja azt saját, egyéni döntéseivel, amely döntések a legtöbb esetben teljesen triviális, nem tudományos jellegű tudás eredői; adott hely és idő specifikus körülményeinek ismereteire épülnek.

környezetének őt meghatározó hagyományai. Ez a csaknem végtelen gazdasági szereplő közösen szerepel és működik együtt a piacon, azonban ritkán vannak tudatában annak, hogy valóban közösen, együtt szerepelnek benne, és döntéseik érintik egymást.

A történelem nyilvánvaló eseményeinek és a jövő lehetőségeinek egy bizonyos olvasatában pontosan ez a tényező az, amelynek köszönhetően a tervgazdaságok sosem lesznek képesek hosszútávon versenyezni a kapitalizmussal:

A piacok által működtetett tudáshoz képest ez a tudás apró és szűk, zárt és elhatárolt, pusztán racionális és tudatosan megszervezett. Eszerint előre kizár minden spontaneitást és automatizmust, ami a hatékonyság, gazdagodás és versenyképesség legfontosabb forrásai és ismérvei lennének, ugyanis ezek foglalják magukba az adott helyzet adott problémáit megoldandó, gyors válaszreakciókat.

A tervgazdaságok ellentettjeként a kapitalizmus azonban egy élő dolog: akkor érthetjük meg leginkább a működését, amikor más emberekkel működünk együtt, mintsem egy megporosodott irodában ülő percember vagy bürokrata instrukcióit követnénk. Valójában azonban nem értjük meg a működését, mert nem csodálkozunk rá, és nem tudatosítjuk magunkban. Csak élünk benne.

Az együttműködés mint a béke záloga

Mi a legjellemzőbb és leginkább felismerhető megjelenési formája egy működésben lévő koordinációs rendszernek? Mi történik, amikor az egyéni döntések és tevékenységek mintegy mágikusan egymáshoz idomulnak? Másképpen megfogalmazva: mi az általános megfelelője a mindennapi egyéni realitások harmóniájának és egymás iránti, toleráns közömbösségének a koordináció által?

Nem tehetek mást, minthogy megkérdőjelezem azokat a jószándékú illúziókat, amelyek szerint az erőszak és a háború elleni küzdelem legfontosabb élharcosai az emberi együttérzés és szolidaritás, illetve az ez ezekre esküt tevő különféle társadalmi mozgalmak. Bármilyen fontos és nemes értékek is legyenek ezek, a tiszta önzetlenség sosem volt, és sosem lesz a béke elsődleges motorja.

Ehelyett

a végtelen emberi élet és valóság építő jellegű szinkronizációja. Sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy azok az emberek, akik valamilyen koordinációs rendszer részeiként egymással együttműködnek, tudatosan vagy sem, egymásnak bántalmat okoznak, mint azok esetében, akik nem. Ennek megfelelően a leginkább hatékony, inkluzív és globális együttműködési rendszerként

A kapitalizmus szerepe a konfliktusok megelőzésében nem csak akkor érhető tetten, amikor egyes rivalizáló nemzetek a háború lehetősége ellen döntenek pontosan amiatt, mert a globális egymásrautaltság jegyében bármely háború sokkal nagyobb veszteséggel jár, mint hozammal – akár anyagi, akár diplomáciai értelemben. Ez a szerep sokkal könnyebben felfedezhető az olyan dráma nélküli, ám felbecsülhetetlen értékű mindennapi eseményekben, mint áruk eladása és megvétele.

Ezek nem másból, mint jóindulatú önérdekből történnek, ebből a csökönyös és sokak által megvetett, a kapitalizmus által „istenített” ösztönzőből.

Lehet szidni az önérdekalapú társadalmat, éppúgy, ahogy a McDonald’s-ot is. A piacgazdaság konstruktív kritikája fontos és szükséges, amíg az ésszerűség keretein belül marad. Azonban mind az egyszeri kritikusok, mind a forradalmárok, míg állításuk szerint az átlagembert védelmezik, elfelejtik világszemléletük alapjául magát az emberi életet venni, az azt körülvevő mindennapi realitásokkal és tapasztalatokkal együtt. 

Ezeknek a tökéletes megfigyelési helyszíne az éppen útba eső McDonald’s. A jóllakottság állapota – egy történelmi luxuscikk – könnyebben és gyorsabban elérhető, mint bármikor. Az emberek vágyaikat és igényeiket a valuta és nem az erőszak eszközével teljesítik be. Persze a béke inkább maga a kooperáció, mint a gazdagság vívmánya, a McDonald’s pedig elsősorban a mindennapi, személyes valóságok összehangolódásának és békés találkozásának színtere. Bizarr felismerésnek tűnhet, hogy

Valóban aggasztó jelenségek veszik körül a kapitalizmust, de a teljes kép azt mutatja, hogy az emberiség minden történelmi tapasztalata ellenére ma békében és jólétben élünk.

A szerző diák. Vitáznál vele? Írj!