Így rohadunk meg 2077-ben

A Cyberpunk 2077 világa jó eséllyel tűnik egy olyan jövőnek, ami a kétezres években ugyan még erős túlzásnak tűnhetett számunkra, ám 2020-ban már nem tűnik annyira elképzelhetetlennek. Kritika az utóbbi évek legjobban várt videójátékáról.

Nem vagyok nagy gamer, így a játékos életforma többnyire ki is esik az érdeklődési körömből. Persze a nagyobb felhajtással kiadott játékok hozzám is eljutnak, így a GTA V, az Assasin’s Creed (kiváltképp a Black Flag), de csak ímmel-ámmal szoktam játszani velük, mivel nagyon kevés dolog van, ami hosszútávon le tud kötni.

A PNP-játékok azonban régóta foglalkoztatnak. Ezek azok a társas szerepjátékok,

Tinikoromban hetekig voltam képes játszani a barátaimmal, eleinte Dungeons & Dragons-t, később Vampire-t, majd a Shadowrun után megismerkedtem a Cyberpunk 2020-szal. Ez az a szerepjáték (RPG, azaz role playing game), aminek világát kormányok helyett megavállalatok irányítják, amelyeknek saját hadseregük van, a társadalmi szakadék gazdag és szegény között pedig akkora, amekkora Indiában sem volt összesen a történelme során. Én pedig borzasztóan éltem ezt a Szárnyas fejvadász-hangulatú gótikus sci-fi-t.

Éppen ezért állt meg bennem az ütő, mikor évekkel ezelőtt jött a hír, hogy videójáték készül a Cyberpunkból. Szinte láttam magam előtt a totál szétbuzerált, megerőszakolt, neonfénnyel fröccsöntött fogyasztóbarát verzióját gyerekkorom társasjátékának. Ám ahogy egyre több hír jött, annál nyugodtabb lettem, hogy a legendás videójátékot, a Witcher 3-at is jegyző CD Projekt Rednél tényleg jó kezekben van a dolog. A felhajtás azonban exponenciálisan nőtt a játék iránt, aminek hatására rövid időn belől a világ legvárósabb játéka lett –

a koronavírus-járvány miatti franc tudja, hány újradátumozása a megjelenésnek pedig olyan volt, mintha benzint locsoltak volna az atombombára, amivel felrobbantották az Arasaka-tornyot.

Szóval ott álltunk gyerekkori barátommal, vészesen közeledve a negyvenhez, totál rápörögve egy videójátékra, ami tulajdonképpen mindent megígért, ami a fejünkben volt a játék kapcsán, mikor egy papírlapra felvezetett karakter kalandjait képzeltük el magunkban. December 10-én végül meg is jelent a Cyberpunk, amit reggel rohantunk átvenni a boltba, s amit addigra már két éve előrendeltünk (a játékhoz egy nagyon cuki bocsánatkérő levelet is csatoltak a késés miatt). 

Már a karakteralkotással elbíbelődtem másfél órát – a játék ugyanis lényegében végtelen lehetőséget ad a karakterünk testreszabására. Anélkül, hogy bármit el akarnék szpojlerezni, tényleg arra buzdítok mindenkit, akinek bármilyen hajlama van a gamingre, hogy bátran ugorjon neki, ugyanis ilyet tényleg nem látott még a világ. 

A játék ténylegesen full nyílt világban játszódik, olyannyira grandiózus, amit remélni se mertem –

Egyáltalán nem mindegy például, hogy milyen választ adunk az egyes kérdésekre, s ezáltal merre megyünk tovább a sztoriban. Mindez vastagon visszaadja azt a szerepjátékos élményt, amit mind a 2020-nál, mind pedig a Cyberpunk RED-nél érezhettek azok, akik még szerepjátékos korából ismerik a játékot. Iszonyúan ötletes megoldások vannak arra, hogyan lehet a múltból infókat kiszedni ahhoz, hogy a jövőt számunkra kedvezően alakítsuk, gyönyörű a grafika, az egész városnak szaga van, tényleges feszültségben van tartva a játékos, a történetvezetés pedig olyan erős filmes megoldásokkal operál, hogy a maradék hajam is letettem a földre.

Magától értetődő, hogy a végletekig húzott várakozás következményeként, illetve a játék lehengerlően nagyszabású mivolta miatt a történetvezetés kissé baltával vágottnak tűnik.

és minél apróbb részletekig át szeretné élni ezt az amúgy bámulatosan megalkotott disztópiát. Ezen a hibán persze némileg enyhítenek a kiegészítők (a PC-re kiadott dobozban pl. volt egy dióhéjba szedett Night City-történelem, illetve térkép, a két CD-n pedig a játék hivatalos soundtrackjei találhatók), a sok kiegészítő információ, amit a neten illetve könyvekben találni, és a nyilvánvalóan érkező spin-offok (egy anime sorozatot már be is jelentettek) is.

A játékhoz később szintén biztosan érkező kiegészítők alapján pedig ugyancsak még jobban megismerheti majd az ember Night City-t, de kétségtelenül jobb lett volna, ha rögtön jobban elnyomják az emiatt kialakult éhséget a játékosokban. Persze mohók se legyünk – elvégre irtózatos mennyiségű mellékküldetés van, száz évig lehet szórakozni azzal, hogy kimaxoljuk a karakterünket, ráadásul három kasztból is indulhatunk, ami három – egyébként egymást fedő – történetszálat is jelent.

Fel lehetne róni még a bugokat is, amire elsőre egy akkora méretű patchet adtak ki, mint egy komplett játék, de ehhez meg azért nem lehet vasszigorral állni, mert egy orbitális nagy, részletgazdag játékról beszélünk, amit rengeteg platformra kellett egyszerre optimalizálni. Egészen elegánsan oldja meg a játék az olyan kérdéseket is, amik általában azonnal kiverik a biztosítékot politikailag korrekt körökben. Ezen elegancia szellemében

Összességében számomra baromira átjött az, amit gyerekként éltünk ebben a játékban: nevezetesen az, hogy rohadtul tré világ vár a Föld erőforrásait nyakló nélkül zabáló, a nap végén mindig nyerő ultrakapitalista megavállalatok által uralt emberiségre, ahol tulajdonképpen csak az nem fog megdögleni az utcakövön, akinek van pénze magánegészségügyre (a játékban Trauma Team), vagy szerencsés esetben nem kap el valami ócska neurovírust.

NightCity ugyanis tényleg jó eséllyel tűnik egy olyan jövőnek, ami a 2000-es években ugyan még erős túlzásnak tűnt számunkra a szerepjátékos asztal fölött, ám 2020-ban, az első Cyberpunk világának évében már nem tűnik annyira elképzelhetetlennek.

KÉPEK: CD Projekt Red Press Kit