Az utolsó karácsonyfa. Részletek egy polgármester naplójából 1.

„Nem álmodtam ilyen polgármesterségről, és nem ilyen évvégét terveztem” – értetlenkedtem magamban, hisz Pista bácsi már nem az első „ilyen” halottam volt. A szabadságunk nem természetes, hanem ajándék.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„Amikor csendesül az angyalok dala,
amikor az ég csillagai elhalványulnak,
amikor a királyok és hercegnők hazatérnek,
amikor a pásztor is hazaterelte a nyáját,
akkor kezdődik karácsonyi dolgunk:
meglelni az elveszetteket, a megtörtet felgyógyítani,
enni adni az éhezőknek, a foglyokat megszabadítani,
újjáemelni a nemzetet, békét hozni a testvéreknek,
hogy szívünkben szárnyra kapjon a zene.”

(Howard Thurman)

Dermesztően hideg lett reggelre. A növényekre az éjszaka vastag zúzmara rakódott, hófehérbe öltöztetve az egész falut. „Ha már hó nincs, legalább ettől legyen karácsonyibb a hangulatunk” – gondoltam magamban, mikor kiléptem házunk ajtaján.

Több, mint két évtizedre visszanyúló szép hagyomány Kübekházán, hogy az ünnepek előtti napokban egy meghitt karácsonyi programot rendezünk, amelyre a falu minden lakóját meghívjuk. Kezdetben az iskolánkban tartottuk, de kinőttük a falait. Régen, a gyerekek műsora után házi keltkaláccsal, teával vendégeltük meg lakóinkat. Úgy tizenhat éve viszont összespórolunk évente annyi pénzt, hogy a rendezvény négy-ötszáz résztvevőjének filézett pontyhalászlét, mákos, diós tésztát készíthessünk, az ünnepséget pedig áthelyeztük a jóval nagyobb templomba.

Erre készültünk 2013. december 21-én is.

Egész hetünk kész rohanás volt. A templomunkban aznap délelőtt iskolásaink és ovisaink még utoljára elpróbálták az esti műsort, a központi főzőkonyhánkban munkatársaink már kora reggel hozzáláttak a hal alaplé készítéséhez, az önkénteseink pedig az iskolánkban készültek elő az üstökkel, gázpalackokkal a tészta, a tea és a forralt bor főzéséhez.

A közfoglalkoztatott fiúkkal mi is idejében munkához láttunk. Igyekeznünk kellett az építéssel, mert sok más teendőnk is volt még arra a napra. Az egyik helybéli ezermester lapra szerelt betlehemi istállóját állítottuk fel a templommal szemközt, amelybe óvodavezetőnk életnagyságú és élethű bábokat készített. Máriát, Józsefet, a jászolban pólyába betekert kis Jézust és a három királyt. Ilyenkor helyi gazdák adják nekünk „díszletként” a friss szalmát, kukoricaszárat, és hogy még élethűbb legyen, az esti ünnepség kezdetére egy élő csacsit és néhány bárányt is kölcsön kapunk, amelyeket szintén az istállóban „szállásolunk” el.

Be sem fejeztük az istálló berendezését, mikor a titkárnőm telefonon hívott: „megjött a tévéstáb!” Ránéztem az órámra, és nem örültem, hogy a megbeszéltnél fél órával hamarabb érkeztek. Éppen ennyi idő kellett volna még, hogy végezzünk a betlehemi istálló berendezésével.

Egy karácsonyi interjút egyeztettem le arra a napra a tévé szerkesztőségével. Kicsit bosszús voltam amiatt, hogy keresztülhúzták a számításomat. Nem tudtam mást tenni, mint részletes instrukcióim mellett, rábíztam a fiúkra a további munkálatokat. Én pedig hazarohantam, hogy a felvételhez rendbe szedjem magamat. Biztosan nem negyvennel mentem a Fő utcán, amikor autómból kinézve Sülinét, a közelünkben lakó asszonyt pillantottam meg kiskapujukban állva. Szokásom szerint intettem most is neki, és haladtam tovább, de hirtelen beletapostam a fékbe.

– Mi történt? – kérdeztem Süli nénit.

– Egy karácsonyfát vett fel a földből reggel Pista, épp most vitték el. Elment a vevő, Pista meg itt a kapuban összeesett – mondja.

Nyugdíjukat azzal egészítették ki, hogy kertjük egy részét még évekkel korábban fenyődugványokkal ültette be unokájuk, amelyeket ilyenkor, karácsony táján Pista bácsi értékesített. Jó néhány fenyőfájuk díszítette a mi lakásunkat is, és kertünk díszei a mai napig is, mert minden porcikám tiltakozik a gyökér nélkül kivágott fenyőfák ellen. Süli néni pedig varrogatott. Családunk ruhatárát is ő tartotta rendben: hol felvarrt, hol foltozott, vagy csak igazított rajtuk.

Pista bácsi a földön öntudatlanul fekve remegett. Mintha csak a végtelenbe meredten nézett volna előre. Számomra úgy tűnt, szemeiből kezdett eltávozni az élet. A fejét kissé oldalra fordítottam, a nyelvét néztem, hogy nincs-e befordulva. Jött a doktornő, pulzust, pupillát nézett, az asszisztensnő a kézi lélegeztetővel kezdte a lélegeztetést, majd a pumpálást átvettem tőle, ők pedig ketten felváltva végezték a szívmasszázst. Közben megérkeztek a mentők. Nyomban előkerült a defibrillátor. Pár perc múlva egy mentőhelikopter is leszállt a szomszéd kertjében. Orvosok, asszisztensek sokasága termett ott, lekuporodva a magatehetetlen test köré. Közel egy órán át küzdöttek Pista bácsi életéért, de mindhiába. Nem tudták őt visszahozni.

A szükséges papírok kitöltése után elmentek a mentősök, nagy robajjal felszállt a helikopter, a háziorvos és az asszisztense is távozott. Ketten maradtunk Süli nénivel. Összeszedegettem a járdán hagyott fecskendőket, ampulla- és gézdarabokat. Süli néni kihozott egy takarót, amit ráterítettem a halott férjére. Az összetört asszonyt – aki tehetetlenül nézte végig férje haláltusáját – beküldtem a házba, én pedig kint az utcán vártam a rendőrségre.

Még az életmentés közben szóltam a kolléganőmnek, hogy kérjen a nevemben elnézést a tévéstábtól, mondja el mi történt, és küldje el őket, vagy nyilatkozzon helyettem más, én nem vagyok olyan helyzetben, hogy most beszélni tudjak.

Már közel két órája álltam az utcán a letakart holttest mellett, szétfagyva, amikor felhívtam a rendőrségi ügyeletet, hogy megkérdezzem, mikor jönnek végre? Nemcsak azért, mert odafagytam, hanem azért is, mert a falu forgalmas főutcáján mindenki tágra nyílt szemekkel nézett, hogy ki van letakarva és miért állok én ott.

– Polgármester úr, Ön szerint történhetett idegenkezűség? – kérdezte a vonal túlsó végén a rendőr.

–Teljeséggel kizárt! – válaszoltam, és kérésére részletesen elmeséltem a történteket. Mondta, hogy nyugodtan intézkedjem a halottszállítás ügyében, elfogadják, amit mondtam, nem jönnek ki. Felhívtam a temetkezési szolgáltatónkat, fél óra múlva ott is voltak. Megkértek, hogy ha már ott vagyok, segítsek az elhunytat a szállítókoporsóba emelni.

Nagyon sajnáltam Süli nénit. Ő maga sem gondolta, hogy az aznapi lesz az utolsó közös reggelijük, és a kertből kiemelt karácsonyfa is az utolsó.

Hazamentem, forró fürdőt vettem, hogy kiolvadjak, és lemondtam minden délutáni programomat. „Molnár Róbert, csend és újratervezés!” – szólt ott belül.

Az esti falukarácsonyunkat megtartottuk.

A templom zsúfolásig megtelt, a gyerekek állítólag csodálatos műsort adtak, de én ebből semmit nem érzékeltem, mert bár ott ültem a harmadik sorban, gondolataim még mindig a reggeli történéseken jártak. Csak arra emlékszem, hogy felkértek a polgármesteri köszöntő megtartására.

Pár nappal előtte összeállítottam egy kis beszédvázlatot, amit elővettem a zakózsebemből. Ott álltam a templom közepén, a mikrofon előtt. Mögöttem a műsorban szereplő gyerekek, két oldalról egy-egy feldíszített, égőkkel teleaggatott terebélyes karácsonyfa, a falu lakói a padban ülve, a fal mellett és a bejáratnál tömött sorokban állva figyeltek.

Állítólag csak pár másodpercig tartott, de nekem hosszú perceknek tűnt. „Kedves lakótársaim!” – kezdtem, de azt, hogy mi lesz a következő mondat, nem tudtam, mert az a nap teljesen átírt bennem mindent. A vázlatos papírt zsebre tettem, és azon az estén nem pátoszosan, fennkölten, hanem megtörten szóltam. Arról, hogy az életünk főrendezője nem mi vagyunk, és bármikor fölülíródhat a saját magunk tervezte forgatókönyvünk.

Beszéltem Jézus megszületéséről is. Nem volt számára hely a városban, és kétezer év elteltével sincs hely számára az emberek szívében. Aztán valahogy megeredtem: „Ahogy Süli bácsi sem tudta ma reggel, hogy az utolsó karácsonyfát veszi ki a földből, úgy mi sem tudhatjuk, mennyi idő adatik nekünk is, mikor jön el számunkra is a vég, ezért „ma, ha az ő (az Úr) szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket…” (Zsid3,7-8a). Addig szeressünk, amíg lehet, addig rendezzük Istennel és egymással közös dolgainkat, amíg tart a nekünk adatott kegyelem!”

A beszéd végén szeretettel hívtam meg mindenkit a „Mindenki Karácsonya” közös vacsorájára a kétszintes étkezővé átalakított szomszédos iskolánkba. Az ötszáz adag halászlé most is fantasztikus volt – nem hiába, nagy mennyiségben főzve azért teljesen más, mint az otthoni –, de a mákos és a diós tészta is kiváló volt. Ezen a karácsonyi vacsorán is mi, Kübekháza vezetői, munkatársaink és önkénteseink kis köténykékben szolgáltuk fel az ünnepi menüt falunk lakói számára. Áldott karácsonyt és békés újévet kívántunk képviselőtársaimmal mindenkinek. Miközben én is együtt mosolyogtam velük, nem voltam önfeledt.

Másnap délelőtt átmentünk feleségemmel és a gyerekekkel Süli nénihez. Vittünk neki egy aprócska ajándékot. Nem kívántunk neki boldog karácsonyt, csak megöleltük, és amennyire lehetett, próbáltuk emberileg vigasztalni.

Zárszó

Azt hiszem, az „Idők jelei” az idei karácsonyon különösen is arra tanítanak és intenek mindannyiunkat, hogy fontosabb legyen az emberi élet minden földi kincsnél és ajándéknál. Jobban becsüljük, szeressük, tiszteljük szeretteinket, a másikat, egymást, mert csak egy bizonyos – ki tudja, mennyi – időre kapjuk őket, ahogy ők is minket.

Becsüljük hát meg, érezzük át ebben is személyes felelősségünk súlyát, és tegyünk érte, hogy újra legyen, és hogy minden téren megmaradjon!

Ahogy a fenti idézet csodálatosan megfogalmazza: személyes életünkben kell gyakorlattá tenni a karácsonyt, mert nem a politika, nem a több pénz és a prosperáló gazdaság, hanem a mi személyes hozzáállásunk tud „újjáemelni” egy nemzetet. Sokezer család gyászol ezen a karácsonyon. Szenteste, miután besötétedik, a velük való együttérzésünk jeléül tegyük ki ablakainkba a Szeretet mécseseit!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden héten az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!