A szabadkőműves gróf, akinek a nemzet könyvtárát köszönhetjük

Két évszázaddal ezelőtt hunyt el az a magyar főúr, aki földbirtokosként, politikusként, és kultúrapártolóként tekintélyes örökséget hagyott a fiára. Habár nevét a mai napig a nemzet könyvtára őrzi, kevesen tudják, hogy azt nem a „legnagyobb magyarról”, hanem annak apjáról kapta. Ha azonban tüzetesebben vizsgáljuk meg Széchényi Ferenc gróf életművét, láthatjuk, hogy a különbségek kettejük között talán nem is olyan nagyok.

A Nemzeti Múzeum lépcsőitől balra egy taláros férfialak szobra magasodik, kinek nyakában a Habsburg Birodalom egyik legrangosabb kitüntetése, az Aranygyapjas Rend jelképe díszeleg, a jobb kezében pedig összegöngyölt fóliánst tart.  Mivel ez utóbbi nem más, mint a múzeum alapító okirata, így már sokak számára nyilvánvaló lehet, hogy a szobor gróf sárvár-felsővidéki Széchényi Ferencet mintázza.

Honnan jönnek a Széchényiek?

1754. április 28-án jött a világra Felsőszéplakon a dénesfalvi grófnő, Cziráky Mária és Mária Terézia huszárkapitánya, Széchényi Zsigmond gyermekeként. Bár a Széchényiek fiatalnak számítottak az arisztokrata famíliák között,

de a végvári harcok során Veszprém várának hadnagyi rangját is megszerezte. György névre keresztelt fia már az esztergomi érsek székében foglalhatott helyet, akinek unokaöccse pedig a török kiűzésében is részt vett – ezt jutalmazta I. Lipót grófi ranggal.

Ferenc tehát a császári és királyi udvar felé tanúsított hűségét egyrészt családjának, másrészt a bécsi Theresianumban töltött éveknek köszönhette, ahol jogi és gazdasági tanulmányokat folytatott. Vonzották a felvilágosodás eszméi, olyannyira, hogy 1775-ben Kőszegen belépett a helyi szabadkőműves páholyba. Akárcsak híressé vált fia, ő is egy özvegyet vett feleségül: a József bátyja halálát követő harmadik esztendőben kérte meg Festetics Julianna kezét. Ahhoz azonban, hogy elvegye a keszthelyi Georgikon alapítójának nővérét, külön pápai engedélyt kértek.

Ez a tény, valamint fennmaradt levelezésük is bizonyítja, hogy szerelmi házasságot kötöttek, ami a korban igen ritka volt. Frigyükből hat gyermek született, akik közül öten érték meg a felnőttkort: Lajos, Franciska, Zsófia, Pál és István. Ez utóbbi iskoláztatására különösen ügyelt – talán érezte, hogy gondolkodásmódját és vívódó lelki alkatát ő örökölte leginkább. Nevelési elveit jól példázza egy családi az anekdota: a gróf egy öreg jobbágyát hívta meg ebédre, majd fiával megcsókoltatta annak kezét, mondván, hogy „ez a kéz adja a kenyeret”.

A „kalapos király” szolgálatában

II. József trónra lépését Ferenc bizakodva figyelte. Annak ellenére, hogy a királyi eskü elhagyása, valamint a Szent Korona Bécsbe szállítása ellen ő maga is felszólalt Sopron vármegye közgyűlésén, karrierje nyílegyenesen haladt felfelé: több vármegyében királyi biztos, 1783-ban a Horvát-Szlavón Bánság helytartója, két évvel később Zágráb főispánja lett. Az idő múlásával azonban a különc uralkodó reformjai egyre kevésbé lettek vállalhatóak számára, így 1786-ban (betegségre hivatkozva) minden tisztségéről lemondott.

Az egyik legsikeresebb jozefinista egyik napról a másikra visszavonult a közélettől és utazni kezdett: meglátogatta Csehország és a Német-római Császárság nagyvárosait, de járt Londonban és Oxfordban is. Csakúgy, mint legifjabb gyermeke fél évszázaddal később,

Mivel külföldön több múzeumot, könyvtárat és egyetemet is meglátogatott, itt készült feljegyzései alapján a hazai kulturális örökséget ápoló intézmények fejlesztésébe kezdett.

Ferenc, a mecénás

Széchényi Ferenc nagy buzgalommal gyűjtötte a magyar nyelvű könyveket, kéziratokat, térképeket és más történelmi emlékeket. Megbízott fürkészeivel minden magyar nagyvárosban találkozni lehetett, akik e ritkaságok után kutattak. A kor szokásával szemben előszeretettel alkalmazott magyar titkárokat németajkúak helyett, akik közül a leghíresebb a szintén szabadkőműves Hajnóczy József volt. Támogatta a magyar irodalom akkori képviselőit, köztük Csokonai Vitéz Mihályt és Kazinczy Ferencet is. Előbbi szerint Széchényi kultúrapártolása „dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek”, míg utóbbi „szent hazafinak” nevezte őt.

II. Lipót rövid uralkodása alatt Ferenc részt vett a kor nagy reformterveinek kidolgozásában, ahol olyan „eretnek” gondolatok mellett foglalt állást, mint a vallásszabadság, a nemesi adózás vagy a magyar mint hivatalos nyelv bevezetése. Nem csoda, hogy ezek a célok majd négy évtizeddel később is visszatérnek fia könyveiben. A francia forradalom kitörése, majd az ezt követő koalíciós háborúk azonban ismét felkavarták a politika állóvizét.

I. Ferenc császár és király trónra lépését követően vissza kellett vonulnia, mert a Martinovics-féle összeesküvésbe sodródott Hajnóczy alkalmazása, valamint szabadkőműves tagsága már a Széchényi család jó hírnevét is fenyegette. Mikor a császár ügynökei kérdőre vonták, hogy miért nem ismerte Hajnóczy politikai nézeteit, akkor csak ennyit válaszolt: „A rám állított besúgót is évek óta ismerem, mégsem tudom, milyen jelentéseket firkál rólam!” Csupán 1798-ban tért vissza a közéletbe, amikor elvállalta Somogy vármegye főispáni tisztjét, de királyi biztosként közreműködött a Dráva és Duna szabályozásának korai munkálataiban is (lám, ezt az örökséget is továbbadta fiának).

1802-ben 11884 nyomtatványból, 1150 kéziratból, 143 kötetnyi térképből, 2019 nemesi címerből és 2675 éremből álló gyűjteményt adományozott a „drága hazának”, s ezzel a Nemzeti Múzeum és Könyvtár alapját teremtette meg, ami a mai Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár jogelődjének tekinthető. Adományozókedve nem hagyott alább: 1808-ban újabb kilencezer kötettel és hatezer rézmetszettel toldotta meg korábbi felajánlásait. Nem véletlen hát, hogy tevékenységét a bécsi udvar a fent említett Aranygyapjas Renddel, míg a magyar országgyűlés József nádor előterjesztésére 1807-ben külön törvénycikkben mondott neki hálát:

„Hálás szivvel emlékeznek meg az ország karai és rendei gróf Széchényi Ferencz, királyi főkamarásmesternek azon bőkezüségéről s a közjólét gyarapitására irányzott igyekezetéről, mely szerint dicséretes emlékezetü őseinek nyomdokait követvén, terjedelmes és válogatott könyvtárát, valamint kiváló gondossággal és költekezéssel gyüjtött ritka pénzérmeit s jeles családok czimereit, ugyszintén földabroszait, képeit és kéziratait a magyar nemzet használatára, teljes joggal, átirta és ezekkel egy fölállitandó nemzeti muzeum alapjait dicséretes buzgósággal lerakta.”

A váratlan fordulat

1811-ben ismét lemondott minden tisztségéről. Ennek hátterében egyre gyengülő látását sejthetjük, de a kortársak visszaemlékezései alapján szellemének romlása is megindulhatott. Ezt jelezte korábban nem jellemző vallási rajongása, ami mellé hullámzó kedélyállapot is társult. Viselkedésének változásairól fia, István a következőket jegyezte fel: „Az én jó öreg atyámat látta Viczay papa mint ateistát, mint lángoló hazafit, mint bősz royalistát, mint vakbuzgót és így tovább. [...] Így sodorták őt a hullámok, hogy fognak engem sodorni?” – elmélkedett az ifjú Széchenyi, aki

Széchényi Ferenc megfáradt szemeit 1820. december 13-án hunyta le örökre Bécsben, testét a nagycenki családi sírboltban helyezték el, ahová hamarosan követte felesége is. Öt évvel atyja halála után azonban a legkisebb fiú a pozsonyi diétán szólásra emelkedett, hogy birtokainak egyévi jövedelmét annak a bizonyos tudós társaságnak a felállítására ajánlja fel.

NYITÓKÉP: Johann Ender: Széchényi Ferenc portréja