A brexit megmutatta, miért zsákutca az identitáspolitizálás

Minden identitáspolitikai harcot egy újabb identitáspolitikai harc követ, miközben a brexitre leszavazott vidéki Angliával és az ott élők problémáival azóta sem foglalkozik senki.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A politikai tartalmú zenékben az a jó, hogy sokszor olyan szemüvegen keresztül értelmez és mutat be bizonyos társadalmi vagy politikai problémákat, amelyek a parlamenti folyósókról, a Downing Streetről, Brüsszelből vagy egy szerkesztőség irodájából nem látni. 

Hogy miért döntött a brit társadalom a kilépés mellett, jól megmutatja például a Hard-Fi Suburban Knights c. dala, amiben a Londontól távol eső települések hanyatlását mutatják be, majd a refrénben rámutat a zenekar, hogyan is érezhették magukat azok a választók, akik 2016-ban a brexitre szavaztak:

Bár 2007-ban az alapvetően baloldali zenekar dalában – marxista terminológiát használva – a munkásosztály önébredéséről és a gazdasági kizsigerelésük megszüntetéséről, a posh-kultúra eltörléséről elmélkedett – mindezt a gazdasági világválság előtt –, de végül a kizsigerelt munkásosztály csak a posh-kultúra eltörlésére szavazott.

Ez a felgyülemlett düh, illetve a kilátástalanság érzése nagyobb erővel hatott a szavazókra, mint a gazdasági előnyök, hiszen ők már 2008 előtt sem érezték azokat a pozitívumokat, amiket Egyesült Királyság EU-tagsága hozott, 2008 után meg már pláne nem.

A 2016-os népszavazást követően nem látni semmi olyan érvet, ami azt mutatná, hogy gazdaságilag bárkinek is megérné a brexit, és ezt jól tudják a kilépésre buzdító politikai aktorok is: továbbra sem gazdasági kérdésként keretezik az EU-UK gazdasági egyezményről szóló tárgyalásokat, hanem identitáspolitikai alapokon nyugvó szuverenitáskérdésnek állítják be, amiben

A tárgyalások alatt derült ki, hogy mennyire nincs értelme az identitáspolitizálásnak: ugyan politikailag hasznot hoz – azaz választásokat lehet vele nyerni –, azonban az idő múlandó, a szakpolitikai bukásokat pedig újabb és újabb frontvonalak megnyitásával kell palástolni, ahol pedig megint mehet az identitáspolitikai harc, hogy azzal ne veszítse el a választóit.

Johnson azt ígérte a választóinak, hogy visszaszeri a britek szuverenitását, és egy olyan egyezményt fog kötni, amivel az Egyesült Királyság jól jár, de a tárgyalások nem éppen így állnak, sőt, még az is kérdéses, hogy egyáltalán lesz megállapodás a felek között.

Abban csak reménykedni lehet, hogy a brexit majd óva int minden más országot, hogy mennyire nem éri meg identitáspolitikai szemüvegen keresztül értelmezni és keretezni mindent, mert ugyan választásokat lehet nyerni egy jól megfogalmazott identitáspolitikai üzenettel, de az országot és a társadalmat semerre sem viszi, sőt, még ront is rajta, hiszen

A britek 2016-ban kommunikációs szinten legyőzték az elnyomó status quot és az EU-t, de 2020-ra kiderült: ezek a győzelmek sem politikai értelemben, sem gazdasági értelemben nem jelentenek semmit, mert a végén hiába megy szembe Dávid Góliáttal, ha Dávid magasztos célok és használható eszközök helyett önös érdekből csak azért áll ki párbajra Góliáttal, hogy emiatt egy szűk többség rajongjon érte.

Ha lesz alku, ha nem, remélhetőleg a Nigel Farage-ok és Boris Johnsonok elbuknak. De ehhez az kell, hogy a választók végre rájöjjenek, hogy Johnsonék valójában nem a politikailag elfelejtettek hangjai akarnak lenni, hanem csak eszközként használják ezeket a hangokat, hogy hatalomba kerüljenek, majd félelmeiket kihasználva ott is maradjanak.

Ezt a cikket és mást is már korábban megkapták a postaládájukba azok, akik feliratkoztak a Reggeli feketére, az Azonnali hírlevelére. Iratkozz fel te is! Ha Karóczkai Balázstól olvasnál még, ide kattints!