Tetszik, hogy semmi másnak nem kell megfelelni, csak az olvasóknak – Dévényi István az Azonnalinak

2020.12.07. 08:08

Hogyan lett újságíró? Milyen volt a kilencvenes években jobboldaliként dolgozni a sajtóban? Milyen volt az egyre fideszesebb közmédia belülről? Miért úgy lett vége Heti Válasznak, ahogy? Miért működőképes a Magyar Hang? Dévényi Istvánnal, a Magyar Hang publicistájával beszélgettünk.

Tetszik, hogy semmi másnak nem kell megfelelni, csak az olvasóknak – Dévényi István az Azonnalinak

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első tizenhárom rész itt olvasható.

Mi volt a legelső dolog, amit írtál?

Óvodai kikérő. Nagycsoportosként nem akartam délután aludni, ezért írtam magamnak egy kikérőt, ákombákom betűkkel úgy kezdve: „Kedves Óvónéni!” Ez azonnali lebukáshoz vezetett.

Mindig is újságíró akartál lenni?

Véletlenül lettem az. Imádtam írni, az irodalom volt az egyik kedvenc tantárgyam, és jól is ment a fogalmazás, de nem gondoltam rá, hogy újságírással kellene foglalkoznom. Épp két főiskola között voltam, állást kerestem, és a szülővárosomban, Sátoraljaújhelyen pont újságírót kerestek az önkormányzati laphoz. Írtam egy cikket a néptáncfesztiválról – akkor azt gondoltam róla, hogy az egy cikk, de még nyilvánvalóan nem volt az. Mindenesetre megírtam mint néptáncos, a főszerkesztőnek pedig megtetszett. Amúgy teljesen véletlenül futottam bele a polgármesteri hivatal ajtajára kifüggesztett hirdetménybe, így indult a történet.

Meddig voltál a sátoraljaújhelyi lapnál?

Nagyjából négy évet. Újhelyi Körkép néven futott a lap, szerettem ott dolgozni, csomó dolgot tanultam, majd innen mentem el a Bálint György Újságíró Akadémiára. Mikor azt elvégeztem, a tanáraim biztattak, hogy jöjjek Budapestre, mert ezt a fantasztikus tehetséget mindenképpen meg kell mutatni a nagyvilágnak. (Nevet.) Én pedig hallgattam rájuk, és Budapestre költöztem.

Ha egy sátoraljaújhelyi tájékozódni akar, hogyan teheti most meg?

Nagyon ritkán járok haza, szóval nem tudom. Van önkormányzati lap és Zemplén TV is. A polgármester sokadik ciklus óta fideszes, gondolom, korrekt vele a média.

Azért azt tudjuk, hogy a vidéki nyilvánosságban nagy mozgástér nincs. Az van, amit a polgármester mond, oszt jónapot.

Szívügyednek tartod, hogy az országos média által jussanak el oda hírek?

Nem érsz el oda. Egészségesen ez ugye úgy nézne ki, hogy van országos és helyi média, mindegyiknek megvannak a funkciói. Nagyon sokszor keresnek meg „kis ügyekkel”, de ezt nem a mi dolgunk megírni, mert nem fog elérni azokhoz a nézőkhöz, hallgatókhoz, olvasókhoz, akiknek ez fontos. Ezeknek helyben kellene kiderülniük és megoldódniuk. Az országos média besegíthet azzal, hogy felemel egy-egy ügyet, de nem tud mindent. Ehhez egészséges médiaviszonyok kellenének, de hát nincsenek.

Ki volt rád nagy hatással a tanáraid közül az újságíró akadémián?

Nem annyira egyes személyek, hanem a közeg volt meghatározó. Egy kis önkormányzati lapnál azért beszűkülnek a lehetőségek, mert nem fogod tudni magad mindenféle műfajban kipróbálni. Itt viszont az egymás cikkeinek elemzése, a tanárok tanácsai hozzátartoztak a folyamathoz, és imádtam. Akkor már tudtam, hogy nagyon szeretném ezt csinálni. Olyannyira, hogy

felmondtam, és fejest ugrottam a budapesti ismeretlenbe, albérlet és munka nélkül.

Nem volt elég izgalmas a helyi ügyekkel foglalkozni?

Nem erről van szó, egyszerűen láttam, hogy mennyi lehetőség van a médiában, és ezeket egy kis önkormányzati lapnál nem tudod kihasználni, mert ott egyszerűen nincs rájuk szükség, nem kell olyanokat írni. Ezért jöttem Budapestre, és el is határoztam, hogy mindenképpen jobboldali lapnál fogok dolgozni. Ez akkor bátor vállalás volt, mert ennek a kritériumnak csak az Új Magyarország felelt meg. Akkor épp csődben volt lap – régóta és sokadjára. Olyannyira, hogy Kőbányán, egy bútorbolt fölött volt a szerkesztőség, magyarországi nyomda pedig már el sem vállalta a nyomtatást, ezért Erdélybe vitték.

Ott még nem tudták, hogy Magyarországon csődben voltak?

Valószínűleg nem, de lehet, hogy ez is csak folyosói legenda volt. Ami viszont biztos, hogy ezért a lapzárta rémesen korán volt, a belpolitikai rovatnál délután háromkor. A napilap eleve késésben van a valósághoz képest, mi pedig két nap késésben voltunk.

Fizetést nem kaptam, mert a kiadónak pénze, az nem volt, mégis imádtam, mert akkoriban még úgy ment, hogy telefonfülkét kellett keresni a sajtótájékoztató közelében, ha elsőként akartad leadni a tudósítást a beírónak, aki a szerkesztőségben legépelte. Kicsit beleszagoltam még az őskorba, hogy milyen a klasszikus újságírás.

A választás estéjén például a vidékre készülő mutációba, ami hamarabb zárt, teljesen más eredmények kerültek, mint a fővárosiba. Vagy volt, hogy éppen kiesett egy hír a nyitóoldalról, és rohant be az ügyeletes lapszerkesztő, hogy „bazmeg, nincs valakinek egy hosszú, vékony híre?” – mert a nyomdában sakkoztak, hogy egy ilyen kellene. Szerencsésnek tartom magam, hogy megélhettem mindezt.

Ekkor volt az is, hogy a mára Corvin-közzé nemesedett, akkor még rendes nyolckeres csehóban,

az idősebb kollégák egyik cigit szívták a másik után, itták a söröket, az idősebb publicistáknak törzsvendégként saját korsója volt, aztán ha úgy volt kedvük, felslattyogtak a szerkesztőségbe és bediktálták a beírónak a jegyzetüket.

Remek idők voltak, csak aztán megszűnt az Új Magyarország.

Az Új Magyarország az MDF lapja volt. Ezt jobboldaliként jobb híján választottad, vagy szíved szerint azért más irányultságú laphoz mentél volna?

Én a mai napig Fidesz-tag vagyok. 1989 őszén léptem a Fideszbe, szóval ősfideszes is.

Miért nem a Narancshoz mentél?

Mert napilaphoz akartam menni. Azt a tudást akartam hasznosítani, amit az újságíró-iskolában magamra szedtem. A Magyar Narancsnál akkoriban nem kellett vidéki riportokat írni, én meg azt akartam.

Meg a Fidesz akkor még bőven liberális volt, ez az MDF-fel nem annyira passzol.

Nyilván. Én is vittem teát a taxisblokád ideje alatt a „barikádokra”, mert akkor úgy éreztük, hogy valami fontos történik. Azért így visszagondolva nagyon másképp látja az ember azokat az időket. Csomó tudásunk nem volt meg arról, hogy mi zajlik valójában. Mondjuk most sem, szóval sokat nem változott ilyen szempontból a helyzet, de akkor úgy éreztük, hogy azzal a kormánnyal valamit kezdeni kell, mert nagyon nem az van, amit szerettünk volna a rendszerváltáskor. Nagyjából mindenki így érezte, csak aztán a választási eredmény meg nem egészen az lett, amit gondoltunk, hanem jött az MSZP-SZDSZ-kétharmad, onnantól meg végképp sikerült mindennek elromlania.

Mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy igazából senki nem tudta, hogy mi történik?

Nem nagyon lehetett honnan tájékozódni. A valóságot pedig megpróbáltad abból összerakni, amit magad körül tapasztaltál. Sátoraljaújhelyen is volt taxisblokád meg határzár, de kisebb közösségben azért ez kicsit másképp működött.

Ha valaki odament a blokádhoz, és elmondta, hogy ne szórakozzanak vele, mert csak a cefréért szeretne menni, átengedték.

Meg hát honnan lehetett volna információkhoz jutni? A közmédia valamennyire mindig szar volt – olyan, mint most, még soha, ez tényleg pusztító. Persze akkoriban is megvoltak a hiányosságai, az ide-oda húzás, ráadásul olyan közel volt még a rendszerváltás, hogy sokaknak azt is meg kellett tanulniuk, egyáltalán miként működik a valódi nyilvánosság. De akkoriban ezzel még annyira nem foglalkoztam, otthon voltam, lelkes, főiskolára készülő ifjú fideszesként másként éltem meg. Az emberben tizenkilenc-húszévesen még lángol a mindenféle ügyek iránti lelkesedés, a hétköznapi történések is kétszáz százalékon logobnak, nem beszélve a politikáról.

Ráadásul sok minden kötötte a Kádár-rendszerhez az egész társadalmat, túl közel volt a múlt – akkor még kötötte, most pedig megint köti, mert most meg túl messze van már az a múlt. Erről eszembe jutott egy személyes: amikor Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnökként kikiáltotta a köztársaságot, és elmondta, hogy baráti kapcsolatot kell ápolnunk az Amerikai Egyesült Államokkal és a nyugattal, harsány üdvrivalgás tört ki, aztán amikor Szűrös azt mondta, hogy a Szovjetunióval is törekedni kell a jó viszonyra, kifütyülte és fújolt a tömeg. 

Anyukám megállt a tévé előtt, törölgetett egy tányért, és erre az egészre csak annyit mondott, hogy „na, már megint kezdődik”. Aztán kifordult a konyhába.

Milyen furcsa, hogy neki nem voltak illúziói.

Neked meddig voltak illúzióid?

Még most is vannak. (Nevet.)

Arra gondolok, hogy az idősebb korosztályon azt látom, hogy a rendszerváltáskor azt gondolták: döcögni fognak ugyan a dolgok, de alapvetően hatalmas királyság lesz.

Iszonyú hamar beborult minden. Sátoraljaújhely a huszadik században sok traumát élt meg: Trianon után vármegyeközpontból hirtelen megcsonkított határőrvároska lett, aztán a rendszerváltáskor a gyárak bezárásával rengetegen váltak munkanélkülivé. Visszagondolva, úgy éltem meg a rendszerváltás utáni éveket, mintha megszűnt volna a központi hatalom: azt láttam, hogy mindenki ügyeskedik, próbálkozik, ilyen-olyan simlis ügyek vannak és nem tudsz normálisan megélni.

Nem olyan volt, mintha bedobták volna a lovak közé a gyeplőt, hanem nem is volt gyeplő.

Ma már látom, hogy az MDF által örökölt dolgokba csak belebukni lehetett, de én nagyon vacakul éltem meg azt az időszakot. A szüleim is munkanélküliek lettek, a középiskola után pedig rögtön én is, amíg készültem az első, elcseszett főiskolai felvételim után a sikeresre, a szüleim meg csodálkoztak, hogy miért kapok 7300 forintot, mikor semmit sem csinálok. Izgalmas, de kemény időszak volt.

Mikor kezdett el érdekelni a közélet?

Amikor 1987-ben, tizennégy évesen kimentünk néptáncolni az NSZK-ba. Ráadásul Bajorországba, ami Németországon belül se számít rossz helynek. Feltűnt, hogy ott jobban élnek az emberek, mint itt. Mikor meg jöttünk haza,

azt vettük észre, mintha Magyarországon ellopták volna a színeket.

Hazafelé Ausztriában még minden teljesen rendben volt, a magyar határnál már lehetett érezni a különbséget, jött Nyugat-Magyarország, aztán Budapest, ami még oké, aztán ahogy mentünk tovább Borsodba és Miskolcra, azt láttam, hogy minden szürke, az emberek szomorúak és keserűek, és hát mi ugye az északkeleti határszélen éltünk.

Elkezdtem tizennégy évesen agyalni azon, hogy ez miért van így. A nevelőapámmal beszélgettem ilyesmiről, akiről kiderült, hogy 1956-ban, bár még nagyon fiatal volt, ő is mozgolódott. Ő aztán mondott is pár dolgot arról, hogy a világ nem egészen olyan, ahogy azt a Vasfüggöny mögött látjuk. És milyen fura, ennek ellenére a rendszerváltás környékén azt mondogatta, hogy addig lesz itt jó világ, amíg Kádár él. Mondjuk a saját szemszögéből igaza volt.

Én viszont tizenhat évesen azt gondoltam, hogy baromira kezdeni kéne valamit ezzel a kádári pocsolyával.

Egy haverommal megnéztük a KISZ alapszabályát, és meglepetten olvastuk benne, hogy a KISZ helyi vezetősége nyilvános üléseket tart. Bekopogtunk, meg voltak lepődve. De örültek nekünk, mert íme, megjelent a nép, még kapacitáltak is, hogy maradjunk a szervezetnél, de jobban tetszett, amit a Fideszről hallottam. Úgyhogy ’89 őszén megalakítottuk a sátoraljaújhelyi alapszervezetet – én ekkor tizenhat és fél éves voltam.

Meddig tartott ki a Fidesz-szimpátia?

Sokáig.

Túl sokáig?

Ilyet nem lehet mondani. Újságíróként burokban voltam. A Magyar Nemzet Magazinnál dolgoztam, oda írtam vidéki riportokat, hetente egyet. Imádtam. Nem voltam közel a belpolitikai dolgokhoz, és nem is érdekeltek annyira. Jártam az országot, elképesztő helyekre eljutottam, elképesztő emberekkel találkoztam. Elvoltam a kis világomban.

Amikor átmentem a Nemzettől a Heti Válaszhoz, akkor éreztem, hogy ez egy sokkal másabb hangvételű lap és más a környezet. A Magyar Nemzethez képest azért már ott voltak a kritikus hangok, és megismertem olyan sztorikat, amelyek megérték az ejnye-bejnyét, de az igazi illúzióvesztés a közmédiánál jött. 2011-ben szerződtem a Magyar Távirati Irodához, én lettem a teljes közmédia online felületeiért felelős főszerkesztő. Az eleje még ott is nagyon jó volt. Belénessy Csabát ma sokan rugdossák, de én jól tudtam vele együtt dolgozni.

Mondjuk amennyit én Belénessy Facebook-bejegyzéseiből látok, nem meglepő, hogy kritizálják.

Ma már nem vagyunk jóban. Ő úgy érzi, hogy elvesztett velem egy báránykát, csalódott bennem, talán azt gondolja, hogy hálátlan vagyok. De ott és akkor még lehetett korrekten dolgozni. Nemrég visszanéztem, hogy milyen anyagokat tettünk ki főoldalra a hirado.hu-n: voltak köztük például a német médiában a magyar kormányt szapuló anyagok. Címlapra raktuk, mert azt kattintották. Képzeljétek ezt most el a mai közmédiában...

Szóval biztos voltak akkor is gondok és hibák, meg én magam is elfogult voltam valamennyire, de ahhoz képest viszonylagos szabadságban dolgoztunk. Naiv voltam, mert elhittem, hogy ezt így lehet folytatni. Aztán kiderült, hogy akkor kezdődött a közmédia felületeinek egybegyúrása, és egyszerűen nem volt idő odafigyelni az online-ra. Aztán jött a Lomnici-ügy, amikor kitakarták az arcát egy híradós tudósításban.

Banális történet, az egyik főnök megjegyezte vágás közben, hogy „na, ezt az arcot nem szeretném többé látni”, a vágó meg úgy döntött, hogy komolyan veszi mint utasítást.

Kurva nagy botrány lett belőle, az eredménye pedig, hogy a Fidesznél eldöntötték, a közmédiára jobban oda kell figyelni, és odaküldték összekötőnek Várhegyi Attilát. Nekem ezzel kezdődött a súlyos mélyrepülés, és innen indult az illúzióvesztés is. A tök korrekt első közmédiás esztendő után jöttek a gigantikus hülyeségek. Azt úgy éltem meg, mintha újságíróként a kisujjad körmét adnád, aztán úgy jársz, mint a Gyalog galoppban a fekete lovag, hogy a végén se kezed, se lábad.

Erre az időszakra már nem vagyok büszke, itt már fel kellett volna állni, de ez jobboldali újságíróként nem olyan egyszerű.

Mert mit csinálhattál akkor? Ott volt a közmédia, aztán a Magyar Nemzet, ahonnan eljöttem, és ahol a távozókra sosem néztek jó szemmel, személyes sértésnek vették, hogy nem ők rúgtak ki. És ott volt a Heti Válasz, ahonnan szintén elszerződtem. Szóval vacilláltam, hogy akkor most mi a búbánatot kezdjek magammal.

Ez 2014-ben volt?

Igen, már 2013 elején nagyon szenvedtem ebben az egészben. Aztán a rendszer segített: odajött hozzám egy barátom, és elmondta, hogy nem bírja tovább magában tartani, mert én igazából már ki vagyok rúgva, és ő lesz az utódom, és már az értekezletekre is ő jár helyettem.

Azt mondtad, hogy tisztában voltál vele, hogy te is elfogult vagy. A közmédiánál dolgozva ezt természetesnek vetted?

Már túl sok időt töltöttem a független médiában, így nehéz felidézni, hogy mi játszódott ott le bennem. Mindenesetre az volt a hangulat, hogy 2010 előtt a közmédia balról ütötte a Fideszt, és ezt valahogy helyre kell billenteni. A mondás egyébként úgy szólt, hogy csináljunk egy jó közmédiát, és nem úgy, hogy az legyen belőle, amivé mára lett.

Valószínűleg Bende Balázsék is ugyanezt gondolják a mai közmédiáról.

Lehetséges. Nagyon érdekes ez az egész belülről:

ott vagy távol mindentől és mindenkitől fizikailag is a Kunigunda útján, és csak olyanok vesznek körül, akik ugyanazt gondolják, mint te,

és ha netalán valami kritikával szembesülsz, az úgyis politika támadás, ami megerősít, hiszen azt bizonyítja, hogy neked, nektek van igazatok.

De az igazi durvulást már nem láttam, mert 2014 elején jöttem el, a Hír TV-sedés csak akkor kezdődött. A ma tolt kamikázeőrületből kimaradtam, az odavezető utat viszont értem. Saját bőrömön értettem meg, az én sztorimnak is vannak állomásai: szakmailag az egyik legmeghatározóbb, hogy jött akkoriban az utasítás, hogy ellenzéki vélemény csak akkor jelenhet meg, ha a kormánypárt már reagált rá, és a kormánypárti reakciót kell előrevenni. Ez ma már bevett szokás, de akkor újdonság volt. Újságíróként ekkor kellett volna mondani, hogy köszi, nem, itt a vége. De gyáva voltam.

Neked mit jelentett volna egyébként a jó közmédia? Fideszes Napkeltét?

Nem. Ellenben csak a hirado.hu-ról tudok beszélni. Én ott azt szerettem volna – ma már nehéz elképzelni –, ha egy Origóhoz hasonló oldalt tudunk csinálni. Ma az Origo persze egyet jelent a médialeprával, de akkoriban egy nagyon korrekt hírportál volt. Azt gondoltam, hogy ilyesmit kellene csinálni: legyen nézettsége is az oldalnak, de működjön közszolgálatilag is. Érdekes, korrekt közszolgálati szájtot akartam, de csomó mindent már akkor sem lehetett elérni, mert a Fidesznek megvolt a terve, úgyhogy nem nagyon érdekelte a pártot az ilyen-olyan médiaképzelgés.

Volt egy tervem, hogy a kormányzati bejelentések először a hirado.hu-n jelenjenek meg. Logikus lett volna, elvégre, ha nagyobb nézettséget akarunk generálni, akkor legyen a közszolgálati hírportál, ahol a köz szolgái elsőként szólnak. Felejtős. Mindenesetre az eredeti, tetszhalott állapotból eljutottunk oda, hogy egy-egy napon kétszázezres nézettsége volt a hirado.hu-nak. De tudom, az elfogultság volt a kérdés – az meg abból adódott, hogy a hülye médiaháborúban eltorzul mindenki, minden oldalról.

Addig-addig vívod a küzdelmeket, amíg egy idő után haragszol, dühös leszel, és ki tudja, még mit érzel, olyankor pedig már lehetetlen korrektnek maradni.

Hogy látod, a fideszes médiában akkoriban milyen arányban voltak a meggyőződéses kormánypártiak, és azok, akik csak örültek neki, hogy van munkahelyük?

Nem tudom, nem láttam bele a fejekbe. Sokezer ember dolgozott ott az összevonás előtt.

Ezután mentél vissza a Heti Válaszhoz?

Igen. Az volt a mázlim, hogy éppen akkor ment el, akit a helyemre vettek fel. Borókai Gábor pedig felhívott, hogy nem mennék-e vissza. 

Ebben az interjúsorozatban több kormánypárti véleményvezér is azt idézte fel, hogy a 90-es években milyen rossz volt jobboldali újságírónak lenni a balos médiatúlsúlyban. Nem érzed úgy, hogy te folyamatosan ellenzékben vagy? Vagy élvezed ezt a szerepet?

Abban teljesen igazuk van a „volt harcostársaknak”, hogy a 90-es években tényleg alig volt felülete a jobboldalnak.

Valóban beszorított, alázott helyzetben érezted magad. Ha szerintük rosszat írtál, egymillió helyről lőttek rád. Kicsit olyan volt, mint amikor ma a KESMA művel hasonlót a szerintük ellenséggel. És ez az alapállapot sok-sok mostani fideszes megnyilvánulásban, és abban is benne van, ahogy ma a kormánypárti média kinéz. 

Benned nem volt emiatt revansvágy?

Nem tudom. Régen volt, a fene sem emlékszik. De tényleg szarul éltük meg, hogy akkoriban mi nem számítottunk kollégának. Van egy sztorim Vágó Istvánnal: a kilencvenes években egy konferencia után Tóta W. Árpáddal ücsörögtünk, Vágó pedig, aki akkor népszerű műsorvezetőként még nem vállalta nyíltan a politikai nézeteit, odajött beszélgetni, aztán az egészből egy végtelenül kellemetlen jelenet kerekedett. Mindegy, hagyjuk, nem fontos, a lényeg, hogy

úgy éltük meg, jobboldaliként ki vagyunk rekesztve a szakmából. Á, hülye médiaháború mindig.

Az viszont valahol vicces, hogy ha most beszélgetek egy-egy régen ellenkollégával, ők azt gondolják, hogy végre megvilágosodtam. Én meg azt, hogy az ő hülyeségük is kellett ahhoz, hogy az legyen a Fideszből, ami.

A kőkemény elfogultság, ahogy minden körülmények között lőtték a Fideszt meg a zsebkendőnyi médiáját: pont ezzel tolták bele a pártot abba a viselkedési keretrendszerbe, amiből a NER született.

Úgyhogy mindannyian toltuk a Fidesz szekerét, csak más-más irányból, de ugyanarra. És, mert most már én is NER-kritikus vagyok, még nem lettünk országos cimborák.

Ez lehet, de talán legkésőbb 2011-ben, a választási törvény módosításakor látszott, hogy itt azért nem a demokrácia kikövezett útján akar haladni a Fidesz, ezt pedig ezek a kollégák már korábban észrevették. Te viszont még ezután is ott voltál. Ebből a szempontból igazuk lehet, nem?

Igen, ez igaz, és nekem tényleg elég lassan állt össze a kép. de erről már beszéltünk az előbb. Amúgy tényleg übergáz naiv tudok lenni, Szájernek is elhittem elsőre, hogy a liberális lelke nem bírja már a NER szolgálatát. Mondjuk, erről sürgősen le kéne szoknom. De visszatérve: az nem mentség, hogy a közmédiában megszűnsz önálló entitás lenni.

Az előbb nem beszéltük meg, hogy is volt ez a jobbos zsákutca: oké, felállok a közmédiától, és aztán mi lesz? Se ide, se oda, sehova. Ebből a szempontból a KESMA még pusztítóbb, ha onnan kikopsz vagy lelépsz, hova tudsz menni? Sehova. Úgyhogy igen, vegytiszta egzisztenciális félelem volt bennem, mert amilyen csatákon túl voltam, egyértelmű volt, hogy ellenzéki laphoz nem mehetek, és nem is mennék. Mondjuk nem is hívtak.

Azt viszont bátran üzenem mindenkinek, aki épp a felmondáson töri a fejét bármilyen munkakörben, hogy mondjon fel, mert ha már ezen agyal, előbb-utóbb meg fogja tenni. És jobb előbb: tisztább lesz a lelkiismerete.

Mondod, hogy egzisztenciális félelem volt… tehát ezt már tényleg nem tudtad volna ott tovább csinálni? Azt érezted, hogy vagy csinálod tovább, és akkor egyenként téped ki a hajad, vagy még lett volna egy megalkuvás?

Felajánlottak egy nagyon jó pozíciót a közmédiában, ha most annyit keresnék a független médiában, hát, tíz ujjamat megnyalnám, viszont borzasztó feladat lett volna, nem vállaltam. Csodálkoztak. De én már nagyon őrlődtem, vezérigazgatói tanácsadó voltam papíron, ami a kirúgás vagy előléptetés előszobája, csak elkövettem azt a hibát, hogy nem tudtam a seggemen ülni, és tanácsokat adtam. Ilyen kis tanulmányokat írtam, hogy miként lehetne növelni a nézettséget, meg milyen tartalmakkal kellene bővíteni a közmédia online kínálatát – nem csodálom, hogy a nagyfőnöknek elege lett belőlem.

Beszéljünk kicsit a Magyar Hangról. Jelentős átfedés van a Válasz Online és a Magyar Hang olvasóközönsége közt, miért lett két külön lap?

Az én részemet tudom elmondani. A Magyar Nemzetet és a Lánchíd rádiót azonnal megszüntették, minket viszont ügyesen megvezettek. Na, akkor is klasszul naiv voltam: épp bent ültem a Lánchíd rádió műsorában, amikor a kollégák megkapták az SMS-értesítést a másnapi kötelező állománygyűlésről. Én meg ott nyugtatgattam őket, hogy semmi vész, biztos lelkesítő míting lesz, mert Simicska nem dobhatja be ilyen gyorsan a törölközőt. Bedobta. Nekünk viszont azt mondták, hogy túlélhetjük, csak keressünk magunknak új tulajdonost.

Ez a „mondták” kiket takar?

Az akkori tulajdonosokat. Hogy Borókai Gábor konkrétan kivel és mit tárgyalt, azt nem tudom, hozzánk már csak az jutott el, hogy van ez az opció, miszerint ha lenne, akik megvennék a kiadót, mehet tovább a lap. Úgyhogy küzdöttünk, mint malac a jégen, hogy hátha… Zsomborék (György Zsombor, a Magyar Nemzet volt főszerkesztő-helyettese, jelenleg a Magyar Hang főszerkesztője – a szerk.) ilyen szempontból szerencsésebbek voltak, mert náluk egyből lehúzták a redőnyt, és tudták, hogy lépniük kell. Amikor utólag visszanéztük és végiggondoltuk ezt az egészet, világosodtunk meg, hogy

velünk épp azért játszadoztak, nehogy megismételjük a Magyar Nemzetből Magyar Hang történetet.

Jó, de amikor már világos volt, hogy vége a Válasznak is, akkor utána miért nem szálltak be a Magyar Hangba?

(Az interjú a Magyar Hang szerkesztőségében készült, és jelen volt György Zsombor is, akit Dévényi odahívott, merthogy az ő részüket ő ismeri.)

GY. ZS.: Próbáltunk minél több embert megmenteni a korábbi kollégák közül. Hónapokig itt senki egy büdös vasat nem keresett, a Heti Válasz meg még vergődött. Az nem egy ajánlat, hogy „gyertek hozzánk dolgozni, de fizetés nem lesz”. Később meg, ha felveszünk, mondjuk hat válaszost, az azt jelenti, hogy annyival kevesebb régi kollégát tudunk magunkkal hozni a Nemzetből.

(Innentől megint Dévényi beszél.)

Szerintem az időbeli eltolódás volt a baj, ha nálunk is lehúzzák a rolót, akkor bizonyosan összedugjuk a fejünket agyalni a hogyan továbbról. De a Heti Válasz agóniáját nagyon ügyesen kitalálták. Napról napra sejtettük, hogy leves, de reménykedtünk. És voltak valódi vevőjelöltek a sok szarkavaró mellett,

egy ötvenhatos amerikás milliárdos majdnem vitte a lapot, csak gyorsan kiküldtek hozzá néhány fideszes meggyőzőt, hogy nem annyira hazafias cselekedet a Heti Választ megmenteni.

Ha a személyes történetem érdekes, akkor azért vagyok itt, mert amit újságíróként szeretek, annak a Magyar Hangban van helye. A Válasz Online pedig más dolgokban bivalyerős.

Mennyire piacképes a Magyar Hang üzleti modellje?

Annyira, hogy töretlenül létezünk, és ez mindent elmond. Tizenkétezer példányban veszik meg a lapot hétről hétre – azért, ha a Schmidt Mária által megmentett Figyelő ennek a töredékét összehozta volna, Rogánék hetente pezsgőt bontanak. A Heti Válasz tizenegyezer körül járt, amikor beszántották. Csak a magam nevében beszélhetek, de nekem tetszik ez a totális olvasói kitettség. Gondoljunk bele, hogy semmi másnak nem kell megfelelni, csak az olvasóknak.

Az számít, hogy amit írsz, olyan érdekes legyen, hogy következő héten is megvegyék a lapot.

Kőkemény helyzet, mert a hirdetések elkerülnek minket, az állami azért, mert kell a KESMA életben tartásához, a piaci meg azért, mert nem akarják összerúgni a port a hatalommal.

És ha nem lenne a printlap, akkor is működne?

Pont fordítva, a nagy digitális forradalom közepette a nyomtatott Magyar Hang a lényeg.

Mi a helyzet azzal a sztorival, hogy nem sikerült egyetlen nyomdával sem kinyomtattatni a a lapot  Magyarországon, ezért nyomtatjátok Szlovákiában? Ez hogy alakult pontosan?

(Dévényi ismét szól György Zsombornak, mivel ő élte végig a sztorit.)

GY. ZS.: Nem lehet Magyarországon kinyomtatni. Vannak nagyon okos nyomdászok, akik mondták nekünk, hogy majd ők megcsinálják, és mi mondtuk, hogy jó, tizennyolcezer példány kellene, szerdán este tízkor küldjük, másnap reggel hétre legyen meg. Az volt a válasz, hogy erre nem képesek, mert ez sok ahhoz, hogy egy éjszaka kinyomtassák.

Tehát technikai oka volt annak, hogy végül Szlovákiában nyomtatjátok?

GY. ZS.: Nem, politikai oka van. Magyarországon működnek olyan nagy nyomdák, amelyek tudnák ezt a kapacitást, mégsem vállalják a Magyar Hangot. A Mediaworks persze lenyúlta a nagy hazai nyomdák kapacitásának a jó részét. A Magyar Nemzetet egyébként a G-nap után is a Mediaworkshöz tartozó nyomda készítette, de amikor mi megkerestük a céget, hogy egy másik lapban, hetilapként folytatnánk, az volt a válasz, hogy nincs kapacitásuk. Vagyis

egy napilapot elbírtak, egy hetilapot már nem.

Egyébként, amikor a járvány miatt bezárni készült az ország, futottunk egy újabb kört itthon, hiszen tartottunk tőle, hogy esetleg nem tudjuk elhozni Szlovákiából a lapot, de még az a nyomda se vállalt minket, aki annak idején a legelső lapszámunkat kinyomtatta.

(Innentől ismét Dévényi István válaszol.)

A Népszabadság szerkesztősége szerinted miért nem tudott úgy talpra állni, mint ti?

Más volt a sztori. Itt benne volt a folytatás lehetősége, még ha nem is hittünk benne eredetileg. Ugyanaz történt, mint a Szabadfogás-Kötöttfogással. Augusztus elsején, amikor megtörtént a „visszavétel”, odamentünk a Hír TV-be a felvételre, de nem jutottunk át a biztonsági őrökön. Ott beszélgettünk Csintalannal Sándorral, Konok Péterrel és Gulyás Balázzsal, hogy hát akkor ennyi, de odajött György Zsombor, hogy nem csinálunk-e este egy műsort.

Mi meg úgy voltunk vele, hogy miért ne, dobjunk össze valamit – ez lett a szamizdat Szabadfogás, a Kötöttfogás első adása.

Az talán nagyon nincs meg kifelé, hogy az alatt a három év alatt, ami eltelt a G-naptól a választásokig, annyira jó volt szabadon, kötetlenül dolgozni, röviden: ahogy egy újságírónak kéne. Régi mondásom, hogy

valamennyi kormánypárti kollégának kívánom ezt a három évet: megismerni, milyen, amikor nem csak egy irányba haragudhatsz, nem csak egy irányba lehet véleményed, és nem kell várnod a felsőbb iránymutatást, hogy mi is a helyzet.

A G-nap előtt volt olyan, hogy a sarkadra léptek, jelezték, hogy valamit nem úgy kellett volna?

Előfordult. A Heti Válasznál minket úgy hívtak, hogy „az emberarcú orbánisták”, az úgymond vállalhatóbb fideszesek. Hívtak hát mindenféle műsorokba, ahol ültél, és azon agyaltál, hogy ezt vagy azt mondhatod-e, vagy sem. De a régi szép időkben ez könnyebb volt, mert amikor a létező magyar média kilencvenöt százaléka a Fideszt lőtte, akkor nem érezte az ember szükségét, hogy ő is beálljon a többséghez. Azután pedig, hogy megjelent Simicska médiatulajdonosként, hivatkozhattam arra, hogy nyilván nem fogom rugdosni a saját laptulajdonosomat, és ezt egyébként mindenki respektálta. Mert hiszen ők se a magukét. Meg senki se.

Pedig Simicska azért elbírta a kritikát, a „visszafoglalás” előtti Szabadfogásban többször is elhangzott, hogy oligarcha.

A G-nap után már elbírta, előtte viszont nagyon nem. A Napi Magyarországnál, ahol a kor szellemében akit tudtok, kényszervállalkozó volt,

amikor átvették Simicskáék a hatalmat, volt egy mondás: „ÁFÁ-s nyugtával dicsérd a napot”.

Mert soha senki nem tudta, kit miért rúgnak ki, márpedig elég szapora volt a kirúgósdi. És ez egyébként nagyon fontos előzmény a G-nap történéseinek megértéséhez, mert a külső szemlélő rém egyszerűnek látja: aki nem akart Orbán ellenében, az ment. Csak közben meg rengetegen úgy élték meg, hogy Simicska kegyvesztésével végre elmúlt a fejük fölül az az embertelen bánásmód, amit az addigi vezetők műveltek. És eszük ágában se volt menni velük tovább, szenvedni ugyanazt ugyanúgy. Szó nem volt arról, hogy így pénz, meg úgy pénz, sőt, ez pont az új kormánypárti médiánál volt tétel, csak addigra rengeteg kollégának elege lett az embertelen marhaságokból, és bíztak benne, hogy végre tudnak nyugiban, korrektül dolgozni. Három évre megkapták ezt a „kegyet”.

Térjünk vissza a Magyar Hanghoz: Tarlós István anno jobbikos lapként hivatkozott rá az önöknek adott interjújában. A Jobbik értelmiségi holdudvarának két tagja, Lukácsi Katalin és Gulyás Balázs valóban állandó szerzője a lapnak. Ez a jó kapcsolat még a Simicska-érából maradt meg, vagy egyszerűen személyes meggyőződés?

Nincs kapcsolat. Nekem aztán végképp nincs, egyébként Lukácsi Katalint baromira nem sorolnám a Jobbik holdudvarába. Se.

Brenner Koloman, a Jobbik frakcióvezető-helyettese nemrég a közösségi oldalán közzétett egy videót arról, hogy a parlamentben összegyűlt kávézni a párt értelmiségi holdudvara, és ott volt Gulyás Balázs és Lukácsi Katalin.

Oda egy rakás embert meghívtak, engem is. Csak én nem mentem. De ez az én újságírói felfogásom: mindig azt gondoltam, hogy egy publicista tartson távolságot a politikától. A személyes ismeretség torzítja a politikai értékelést.

Akivel megittál egy korsó sört, már nem tudod csak politikusként megítélni, márpedig publicistaként szerintem erre van szükség.

Úgyhogy én csak bukott politikusokat ismerek személyesen, Vona Gábort, Csintalan Sándort például, pardon, srácok. Egyébként én is voltam egyszer egy ilyen jobbikos értelmiségi összejövetelen, nagyon szép helyen rendezték, jó volt odaautózni, kicsit még fogózgattam is szokásom szerint, de az előadások nem hoztak semmi újat, úgyhogy el is jöttem hamar. Viszont ha meghívnának Kötcsére, újságíróként hatalmas lelkesedéssel mennék. Micsoda riportot lehetne abból írni! Bakancslista.

Mi volt számodra a rendszerváltás utáni Magyarország legmeghatározóbb közéleti-politikai eseménye?

Az egyik a 2002-es Kossuth téri tüntetés, ahol ugye „kétmillióan voltunk”. Egyébként megbocsáthatatlan bűn a műsorközlő túllelkesedése. A másik pedig, hm, agyalok, talán a CEU melletti demonstráció.

Két demonstráció?

Igen. Mind a kettőnél nagyon fontos volt, hogy láthattam, milyen sokan mozdulnak együtt valamilyen ügyért.

Nem is fontos, hogy olyan ügyért, amit te támogatsz? Csak hogy egyáltalán kimennek?

Alapvetően igen. Régebben az MSZP folyamatosan azzal támadta a Fideszt, hogy utcára viszi a politikát. Ültek otthon az akkor még MSZP-s nyugdíjasok, akik ma már zömmel orbánisták, és sokkolódtak, hogy jaj, ez a cúna Fidesz, utcára viszik a politikát. Az én generációm meg nem értette, hogy a politikának miért ne lenne helye az utcán?

Hát nem erről szól az egész cécó? Hogy a népé a hatalom? Akkor viszont hadd hallassa már a hangját, ha úgy érzi!

Erre fordult a kocka, manapság a Fidesz mondja, hogy úristen, mi történik az utcán. Hm, bele se gondoltam így, de abból a szempontból, hogy számomra mennyire fontos, amikor a népakarat megmutatja magát, is látszik, talán nem én fordultam, hanem. 

Mondj nekünk öt fiatal, tehetséges véleményformálót a kormányközeli médiából!

Pf… Kemény. Nem magyarázkodni akarok, de persze azt fogok, szóval sokáig próbáltam nem felégetni a hidakat vissza a fideszes múlt felé, de annyira szétrohadt miden, hogy már nincs kedvem ebbe belemenni, és válaszolni, hogy ennek vagy annak vannak jó írásai. Olyan emberek, akikkel napi szinten beszélgettem, írtak rólam aztán lejárató publicisztikát, persze név nélkül. Úgyhogy azt mondom, hagyjuk a francba, semmi értelme már semminek. És ez végtelenül elkeserítő. 

Megkérdezted a lejárató cikk után, hogy miért írta?

Igen, és azt mondta, hogy nem ő írta. Csak közben meg akkora összetartás van a morálisan emelkedett fideszes oldalon, hogy én észre se vettem, csak egy kollégája szólt a cikkről, és kérdezte, hogy mit szólok hozzá, hiszen állítólag jóba' vagyok a szerzővel.

Nem kormányközelből tudsz mondani öt fiatal, tehetséges véleményformálót?

Az a baj, hogy nem vagyok jó médiafogyasztó, mert online tekergetem az oldalakat, de nem tudom a szerzőkről, hogy ki fiatal, ki nem, és szégyellem, de ha valami jó, akkor is csak úgy csettintek magamban elismerően.

Tehát a nevek megvannak, de hogy ki hány éves az nem?

Tényleg nem nézem, de azért nem vagyok teljesen tök, például, akit mindig örömmel olvasok, az Bakó Bea, neki sokszor van olyan jogi okoskodó cikke, hogy a végén úgy érzem, köszönöm a melót, mert így már bennem is összeállt a dolog. Ez például egy fontos újságírói teljesítmény.

Van egy könyved is, a Hádujudú. Mondtad, hogy amikor Budapestre kerültél, milyen új volt minden, és a könyved főszereplőjén is kicsit ezt lehet érezni. Őt ilyen szempontból magadról mintáztad?

Valóságrészeket tartalmaz a könyv, igen.

Belőled lehetett volna egyébként olyasmi, mint a főszereplő srácból, kvázi egy 888-főszerkesztő?

Nem, hiszen eljöttem a közmédiából. Amikor tudsz nemet mondani, eldől a sorsod. Mint ahogyan akkor is, ha nem tudsz nemet mondani, pedig azt kellene.

Ha megkötsz egy ilyen kompromisszumot, onnan már nagyon nehéz kikászálódni.

Nem is feltétlenül miattad kérdezem, hanem mások megértése miatt. Húszévesen még egészen mást gondol az ember a világról, és belegondolva abba, hogy valaki adott esetben nem is annyira érdeklődik a közélet iránt, de megtolják egy jobb melóval, amit igazából nem is csinál annyira rosszul, akkor nem biztos, hogy lesz erkölcsi gátja.

Ez mindenkinél másként működik. Amikor még beszéltünk a lövészárokban tartózkodókkal, mindig próbáltam megérteni, hogy mi játszódik le bennük, miért gondolják azt, hogy elfogadható és helyes, amit tesznek, ami történik. Valami olyasmi a helyzet, hogy egyrészt tényleg azt gondolják, abszolút frankó, amit a Fidesz csinál, és a NER jót tesz az országnak. Az egyenlet másik része pedig roppant egyszerű: Gyurcsány.

Ennyi az egész magyar közélet: vagy a Fidesz és Orbán minden hibájával, és egyébként vállalhatatlan dolgaival, vagy a szemkilövető, országrontó Gyurcsány. És kész is, fogyasztható a konyhakész önfelmentés. Ehhez jön még a régi-régi sérelemhalmaz, amiről beszélgettünk, és ami igazolja, hogy csakis a jobboldalon lehet az igazság, hiszen régen így, meg úgy volt.

És ebből akkora relatív igazság épül, hogy az simán átsegíti a kormánypárti újságírókat bármilyen szarságon.

Ezt kéne megérteni itt is, ott is. De hogy megint csak válaszoljak az egyik első kérdésre: nincsenek illúzióim.

FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali

Galavits Patrik
Galavits Patrik az Azonnali újságírója
Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek