Ha Orbánék valóban keresztények lennének

Akkor tudniuk kellene, hogy a „keresztény szabadság” nem felhatalmazás bármire, hanem intés arra, hogy van, ami még nekik is tilos, és nincsenek következmények nélküli tettek.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 „Minden ködbe veszett. A múltat eltörölték,
az eltörlés műveletét elfelejtették, a hazugság valósággá lett.”

(George Orwell)

Amikor Szájer József uniós képviselői mandátumáról szóló lemondásának híre körbefutott a sajtóban, nyomban megindultak a találgatások a „miértje” felől. Én, bevallom – valószínűleg túl naivan – arra gondoltam, hogy Demeter Szilárd „uniós mizériáról” figyelemelterelőnek szánt otromba véleménycikke tette be nála is – ahogy sok jóérzésű embernél – a kaput.

Aztán kiderült a valódi ok.

Érdekes, hogy miközben az Európai Uniót kollektíven libernyák, buzi, drogos, Sorost kiszolgáló csoportként állították Orbánék a magyar társadalom elé, most kiderült: nem kell Brüsszelig menni, hogy saját „családi körben” is találjanak egy hozzájuk hasonlót.

Őszintén sajnálom, hogy Szájer politikusi pályája ilyen méltatlanul, és ami talán fájóbb, gúnyolódásra okot adó módon ért véget.

Ő lett az első nagy áldozata annak a „kollektív lincselésnek”, amelyet a magyar kormány az elmúlt egy évtizedben az éppen aktuális „ellenségére” mutatván folytatott: „tessék, itt vannak, magyar nép, őket kell gyűlölnöd!”

Benne volt a levegőben, hogy valaminek most már történnie kell. És lám, a sok láthatatlan „ellenség” közül egy, a legérzékenyebb ponton ejtve sebet, a kormánynak visszalőtt…

Szájer lett az áldozat.

No, de nem Szájerről szeretnék írni, hanem egy félelmetes jelenségről, amelybe bepillanthattunk már a Borkai-, Kaleta- és most a Szájer-ügy kapcsán is.

„Kereszténypolitika” Isten nélkül

Az a borzasztó, hogy Orbán Viktor fennen hirdetett (politikai) „kereszténységével”

Teljes szereptévesztésbe került, lejáratta és hiteltelenné tette a kereszténységet, amelynek eredményeként mind az állam, mind az egyház elveszítette Isten által kijelölt helyét és szerepét. Pál apostol így intette kora farizeus, politikai-vallási vezetőit:

„Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a törvényre hagyatkozol, és Istennel dicsekszel, és ismered az ő akaratát, és el tudod dönteni, mi a helyes, hiszen megtanultad a törvényből; és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője vagy, a sötétben járók világossága, az oktalanok nevelője, a kiskorúak tanítója, mert tied a törvényben megtestesült ismeret és igazság: ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod?

Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? Aki azt mondod: ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, törvényszegéseddel meggyalázod Istent? Bizony »miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között«, amint meg van írva.” (Rm 2, 17-24)

Valahogy így van ez mostanság is, bár még sokan nem látják, mert a gonoszságnak csalóka a természete, amely teljességre jutva mutatja meg mindig a valódi arcát. Ahogy sokan a hívők közül sem látták 1934 körül a nemzeti szocializmus veszélyét. Pedig voltak német lelkészek, akik komolyan kongatták a harangokat, de a Volksempfängerből (náci néprádió) hízelgőbben hangzott a propaganda.

Ha Orbánék valóban keresztények lennének, akkor tudniuk kellene, hogy

Magyarán, Isten országában gyakorta azt kapja vissza az ember, amit másokkal szemben elkövetett.

Ha Orbánék valóban keresztények lennének, tudniuk kellene, hogy nem az a bűn, ami kiderül, hanem amit elkövetnek, még akkor is, ha – tételezzük fel – soha nem derülne ki. Ha valóban keresztények lennének, még a hatalmi visszaélés gondolatától is irtóznának, nemhogy emberileg megdönthetetlen korrupt rendszert építettek volna maguknak. „Kereszténydemokrácia-felfogásukról” nem is szólva, hiszen amit a kormány művel, annak a demokráciához már jó ideje nincs köze, a kereszténységhez pedig soha nem is volt.

Ha Orbánék valóban keresztények lennének, tudnák, hogy minden, amit a sötétségben elkövetnek, egyszer napvilágra kerül, és lesz elszámoltatás. Keserves lesz ama napon számot adni nemcsak a sötét tetteikről, hanem a közszolgálatra nekik adatott lehetőségek elmulasztásáról, és mindarról, amit mások ellen pusztán csak a szívükben, gondolataikban követtek el.

Minden kezdet nehéz

Orbán Viktor az 1990-94-es ciklust követően látta, hogy liberális oldalon neki az életben nem fog babér teremni. Kihasználva az Antall József halála utáni politikai vákuumot, tudatosan nyargalt át balról jobbra „Diplomás kommunistából” – ahogy ő jellemezte a liberálisokat – lett „polgárivá”, majd „illiberálissá”, és jelen állás szerint „régi vágású kereszténydemokratává”. Mindezekhez külsőségekben is hozzáigazodott. Pocakot eresztett, népiesebbé vált. Láthattuk egy röfivel való találkozóját, megmutatta kolbászokkal és sonkákkal teli felcsúti éléskamráját, tudjuk, hogy történelmi pillanatokban főzi a lecsóját, és híres az s. k. kovászos uborkájáról is.

Mivel nem azt kell figyelnünk, amit mond, hanem amit tesz, talán még nem lesz késő felismernie népünknek, hogy Orbán Viktorban nem a szív forradalma játszódott le, amikor „keresztény” útra lépett, hanem csupán végigfuttatva magában a lehetséges utat, emberi ésszel döntött a „jobbra át” mellett. Nem megvilágosultként (megtértként) a „szeretet hatalmáért”, hanem a „hatalom szeretetéért” lett „keresztény”, s hogy legyen némi képi megjelenítése is ennek a 360 fokos fordulatnak, rezedaként – nemzeti színű szalaggal – tűzte fel kalapjára a mai politikai elit egyik „legcukibb” formációját: a nép, a párt, a kereszténység és a demokrácia nélküliségben leledző „kereszténydemokrata néppártot”.

Orbán – hogy megtagadott mentorának, Soros Györgynek mennyi köze volt ehhez, nem tudom – elég rafkós lett az elmúlt harminc év során. Kiismerte a magyar néplelket, és rájött, hogy a 2002-es és a 2006-os választások sokkszerű elbukása után, a hatalom visszaszerzéséhez és bebiztosítására nem elegek a sonkás, kolbászos, „helló, röfi!” posztok,

A népnemzeti fordulat nem megy népegyházi támogatás nélkül, és nem válhat az egyház semlegessége mellett naggyá, nemzetibbé, keresztényibbé, ezért az elitistábbnak tűnő „polgári Magyarországot” kukába dobva, a jobban érthető, az egyszerűbb embereknek is jobban értelmezhető népi vallásosság lett az új politikai terméke.

Orbánnak 2002 és 2010 között volt nyolc éve arra, hogy kidolgozza a hatalom visszaszerzésének elveit és technikáját, 2010-ben pedig, amikor kétharmaddal ismét hatalomra került, már célként nem a közszolgálatiság lebegett szemei előtt, hanem a „hatalom, mindörökkön, örökké” étosza.

Kormányra kerülve maga mellé emelte egyik leghűségesebb szolgáját, a református lelkész Balog Zoltánt előbb csak államtitkárnak – mert a cigányokkal való „mission impossible”-ért nem tolongtak annyira Fideszéknél, ezt maga Balog mesélte egyszer személyesen nekem –, majd miniszternek, akinek

Persze a szép szavak nem lettek volna elegendők az egyháznak, mert akkortájt talán még a papok is jobban hittek Istennek, mint Orbán Viktornak. Hogy bizonyíték is legyen, ne csak ígéret, megnyíltak a pénzcsapok. Ahogy ömlött a pénz az egyházba, úgy lett egyre nagyobb az áhított csönd. A vallásos nép pedig ámulatában olyanokat mondott, hogy „Orbán Viktor megtért keresztény” és „végre, keresztény kormányunk van!”

Kár, hogy nem olvassák a „hívek” a Bibliát, a keresztény élet ábécéjét, mert akkor érzékelnék a veszélyes társadalmi folyamatokat. Vagy ha azt nem, legalább Bódás János rövidke versét, amely a maga egyszerűségében leplezi le a trendet. Egyszer bátorkodtam felolvasni egy templomi szolgálatom során, jó nagy visszhangja kerekedett. Mivel online működnek a dolgok, hát most fellövöm ezt is a „felhőbe”, hátha valakire tisztító záporként visszahullik:

„Táncol az egyház
Nem kell az Ige, sem a hit,
de mert adni kell valamit,
átadjuk a helyet a táncnak.
S áll a bál, ünnepel a hús,
a protestáns és a katolikus.

Táncban virrad meg a vasárnap.
Táncol az egyház. Ördögöt
ördöggel űzne. Ó, a balga!
A testnek kedvez, hízeleg,
mert lelkeken már nincs hatalma.
Szentség helyett paráznaság,
hit helyett szenvedély lobog.

Bor az Ige, prímás a pap
s a báltermek a templomok.
Táncol az egyház. Ennyi nép
a templomokba kéne – de
»Isten dicsőségére« megy,
hát ki szólhatna ellene?”

Nem tudni, hogy az 1990-es új politikai elit hibája, bűne, vagy tudatos mulasztása vezetett oda, hogy

A Fidesz – persze nem önzetlenségből – meglépte nekik a pénzfeltöltést, az egyházak pedig örültek – hát ki ne örült volna? –, hogy végre, valamelyest kompenzál nekik az állam. Legjobban az egyházak központi büdzséje gyarapodott, de azért ebből és uniós forrásokból méltatlanul elhanyagolt kisfalusi templomok, parókiák, iskolák, óvodák, szociális intézmények közül is sok megújulhatott.

Persze, jó dolog, hogy lettek új létesítmények, meszelt falak, ám ez mit sem számít a lelkiek tekintetében. Voltam én jó pár puccos templomban és gyülekezeti teremben, ahol hullaszag terjengett, de olyan, anyagiakban nem dúskáló szegény gyülekezetben is, ahol mállott a vakolat, a rossz kályha miatt füstszag terjengett, és egér szaladt át a parányi termen, de érezhetően jelen volt a Szentlélek.

Szóval lelki téren nemhogy használna a pénz, inkább egyenesen káros. „Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt 6,21). Ha az egyháznak az új épületei, az új struktúrái, a világ ezüstje, a hatalom simulékony közelisége, a hamis békessége a kincse, akkor onnét távozik a Lélek. Ott nem tűz lesz és nem erő, hanem halott vallásosság. Amint azt látni is…

Tudni kell, hogy amikor az állam ad, azt soha nem ingyen adja, mindig elvár érte valamit. És nem a projekttáblákra gondolok, amelyekre ki van írva, hogy „épült Magyarország Kormánya jóvoltából, Isten dicsőségére”, hanem arra, hogy cserébe más valamit kérnek: vakságot, bólogatást és csendet.

És tudjuk, mi lett belőle: halál. Ítélet arra, aki adta, és arra is, aki elfogadta.

Az egyháznak – az egyháztörténelemből tudhatjuk – soha nem akkor „ment jól”, amikor kollaborálódott az államhatalommal, hanem amikor elnyomás alatt volt, és az igazságért kész volt szenvedni. Így válhatott a társadalom erkölcsi, politikai züllése láttán sóvá és világossággá, így lehetett jelzőfény, útbaigazító tábla, sokaknak reményt adó, értük lenyúló kéz. Ez minden korban halálos küldetés, de ebben van csak tűz és erő.

Ma csend van, és ezért halálos.

Ma nem fújja az egyház a veszélyt jelző kürtöket, nem veri félre a harangokat. A pásztor a meleg szobában idilli „online-t ül”, a kényelmet választja a zord terep helyet. Régen bizony jó szolgálatot tett saruját szép bőrcipőre cserélte, kampósbotját bankkártyára.

Pedig milyen jó lenne most, ha csak egy valaki is lenne, aki mint jó pásztor és hűnek, felelősségteljesnek maradt tanítvány léphetne oda akár Szájer Józsefhez – akár más politikushoz –, és azt mondaná, amit annak idején Jézus mondott a bűnei alatt összetört, parázna asszonynak: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezz!”

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden héten az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!