Kinézni a karanténból: itt a novemberi Fasza Dolgok!

2020.11.29. 08:08

Polgárpukkasztó amerikai standup, afrikai lecsó, halhatatlan videójáték: itt a novemberi Fasza Dolgok, az Azonnali havonta megjelenő mindenajánlója. 100 százalékban lockdown-kompatibilis tippek a közelgő télre!

Kinézni a karanténból: itt a novemberi Fasza Dolgok!

+ Budapesti cserebere Facebook-csoportok

Budapest egy hatalmas butik. Itt tényleg mindent lehet be lehet szerezni úgy, hogy nem kell áruházakban bandukolnod, vagy katalógusokat böngészned – bőven elég, ha belépsz valamelyik cserebere, vagy ingyen elvihető csoportba. Amikor felköltöztünk Kolozsvárról nyilvánvalóan a legszükségesebb holmijainkon kívül nem sok mindent hoztunk magunkkal, és attól még egyetlen lakás sem lesz otthonos, hogy berakod a ruháidat a szekrényben, és van ülőke és illatosító a vécében.

Egy lakás otthonossá tétele pedig eléggé megterhelheti a pénztárcánkat, főleg akkor, ha az ember csak úgy érzi otthon magát, ha könyvek és festmények veszik körül. Közel hat éves kolozsvári tartózkodásom alatt ezekből annyi felgyülemlett, hogy az ottani albérletből való kiköltözésünkkor 3 személyautónyi könyvet és festményt postáztam haza a szülői házamba, mivel lehetetlen lett volna azokat felhozni Budapestre.

Isten áldja a cserebere csoportokat, hiszen nekik köszönhetően

lettek növényeink és virágaink a lakásba, több festmény is így került fel a falunkra, de jóminőségű ágyneműt is sikerült beszereznünk, meg egy állólámpát is.

Persze helyette mi adtunk csokit, rizstejet és volt, hogy pénzt is, de szerintem tízezer forintnál többet nem költöttünk ezekre.

A csoportokban több világirodalmi klasszikusra is bukkantam, amiket az antikváriumban kínált könyveknél is olcsóbban és jobb állapotban kínáltak tulajdonosaik. Kedvenc orosz szerzőmnek, Nyikolaj Vasziljevics Gogolnak több művét is sikerült itt beszereznem. Szerencsémre egy szintén kitelepült erdélyi kínálta azokat, akinek nagyon hiányzott már az otthoni zakuszka, édesanyám meg – aki nem messze él Budapesttől – engem szerencsére bőven ellátott ezzel, nem is sejtve, hogy mennyire hozzájárul így szellemi fejlődésemhez.

Ajánlom mindenki figyelmébe a Fiatal Felnőttek CsereBereBuzinesszMindenIngyen Lomija és az Ingyen elvihető dolgok Budapest és környéke csoportokat, de van választék bőven. A Facebook-kereső a barátod. (Vass Csaba)

+ Dave Chappelle: Sticks & Stones

Egy barátom már évek óta fogyaszt ipari mennyiségben tengerentúli podcasteket és standupokat, a lockdown alatt pedig én is belenéztem párba.

Nehezen vettem rá magam, mert szkeptikus voltam a műfajjal kapcsolatban. Még gimnáziumban néztem egy darabig a Showder Klubot, de hamar ráuntam, mert nagyjából ugyanazok a magyar vidéket kifigurázó poénok ismétlődtek benne epizódról epizódra. Ha ki akarom kapcsolni az agyamat, és végtelenül primitív, a társadalomra nézve semmiféle kritikával nem bíró vicceket akarok hallgatni, akkor miért ne nézném meg inkább Adam Sandler bármelyik fingós-böfögős filmjét? Azt sem teszem, így a Showder Klubbal is hamar szakítottam.

Szóval most belenéztem pár amerikai stand-upba, és egy kiemelkedett közülük. Dave Chappelle sokszor ugyanezt az ordenáré humort hozza, de lényeges különbség közte és a fent említettek között, hogy gyakran politizál, és mutatja be a társadalmunk visszásságait. Sőt,

a szó legjobb értelmében pofátlanul kihasználja, hogy afroamerikai, így még a Netflix platformján is megengedhet magának olyan dolgokat, amiket mások biztosan nem.

A streamszolgáltatónak készített Sticks & Stones című előadásában például elmeséli, hogy behívták a cég irodájába, hogy elmondják, az ő platformukon tuti nem mondhatja ki azt a szót, hogy „buzi”. Chappelle ekkor visszakérdezett, hogyan van az, hogy büntetlenül kimondhatja azt, hogy „nigger”, viszont nem buzizhat. A válasz egyszerű volt: „azért, David, mert nem vagy meleg”. Chappelle viszontválasza pedig még egyszerűbb: „nos, nigger sem vagyok”!

A Netflixen elérhető showban látszik, hogy

a közönség egy jelentős része nem tud vagy nem mer nevetni az identitáspolitika visszásságaira rámutató poénokon, de Chappelle láthatóan magasról tesz erre,

és enélkül az attitűd nélkül valószínűleg nem is lehetne társadalomkritikus standupot csinálni. (Varsányi Bence)

+ Napilap reggel a postaládában

Németországban élve volt olyan időszakom, amikor egyszerre hármat is járattam (a FAZ mint első lap, a taz mint másodlap, a harmadikat, a regionális Wiesbadener Kuriert pedig tévedésből küldték, mert bár az előttem lévő bérlő már lemondta a lapot, azt valamilyen okból még hónapokig küldték utána), mert a reggeli kávézás, buszozás/vonatozás közben összehasonlíthatatlanul jobb élmény napilapot olvasni, mint a telefont görgetni.

Eleve Németországban rendesen vannak emberek a tömegközlekedésen, akik újságot vagy könyvet olvasnak, nem olyan zombijáratok ezek, mint Budapesten a 4-es metró, ahol az emberek között különbséget tenni csak frizura alapján lehet, mert amúgy lefelé görnyedve a tamagocsiként működő okostelefonjukat rendezgetik.

A jó napilap: rendesen szerkesztett, rendesen kontextualizált tartalom,

ahol olyan cikkekhez is kedvet kapok, amikre a címük vagy témájuk miatt online nem kattintanék.

Nem titok, hogy az Azonnali hírlevelét, a Reggeli feketét is ez a rituálé hívta életre: mert azzal, hogy megszűnt a Népszabadság, majd a Magyar Nemzet is, egyszerűen nem volt mit olvasni Magyarországon reggel.

Most, újra külföldön élve azonnal fellángolt bennem a tudat, hogy erre megint lehetőségem van, és tényleg: a New York Times nemzetközi kiadása például annyiért jön három hónapig házhoz, mint bármelyik magyarországi lap Budapesten. (Ezt most csak az ár-érték arány szemléltetése miatt írtam.) És bármennyire hihetetlen – én nem hittem el a kiadónak, hiába ígérték ezt, azt hittem, ismerem az olasz postát –, minden nap reggel 8 előtt bedobódik a postaládámba az aznapi lapszám. És már olvashatom is, miközben megnyomom a kávéőrlőn az indítógombot. (Bukovics Martin)

+ Red Dead Redemption 2

2020 végén egy 2018-ban megjelent videojátékról írni meglehetősen naftalinszagú dolog, egy Azonnali nevű újságban pláne. A globális kultúrának azonban vannak olyan remekei, amikről akár minden hónapban újra és újra írhatnánk a Fasza dolgokban is – egyesek szerint például ilyen a Jóbarátok című sorozat, amit én sosem tudtam megérteni.

A Red Dead Redemption 2 is ilyesmi. Ebben az éppen civilizálódó amerikai vadnyugaton játszódó játékban egy törvényen kívüli banda egyik erős emberét, Arthur Morgant irányítjuk.

A játék történetében minden van, ami kell: rendesen, filmszerűen átélhető dráma, váratlan fordulatok, vicces részletek.

A lényeg mégsem az egyébként gyönyörűen megírt sztori. Hanem a látvány. A rajzolt amerikai vadnyugat és középnyugat szépsége. A kimeríthetetlen mennyiségű kis geg, amivel a fejlesztők teleírták ezt a világot. Az, hogy bármelyik bokorban akadhat egy haramiák kezei közül megmentésre váró lány vagy egy vak koldus, aki nélkülözhetetlen információkkal szolgál egy farmról, amit érdemes lehet kirabolni.

FOTÓ: RDR2 / FB

Aki látta a Westworld című sorozatot, az tudja: bár a technológia még közel sem tart ott, hogy valósághű androidokkal játsszunk el valami hasonlót, mint amit a Red Dead Redemption 2-ben a képernyőkön megtehetünk, ezzel a játékkal kerültünk hozzá a legközelebb. Az RDR2 egy felnőtteknek szóló mese és egy két év után is kimeríthetlen, hatalmas virtuális játszótér egyben. Este nyolc után inkább ez, mint egy újabb, ugyanolyan kaptafára készült netflixes sorozat. (Szűcs Donát)

+ Deadwood

A sorozatok mai napig tartó aranykora a kétezres évek elején kezdődött, amikor a kábelcsatornák a reklámbevételeiket az előfizetésekkel kiváltva nem kényszerültek többé arra, hogy a hirdetések köré gyártsák a tartalmaikat. A hirdetői elvárások megszűnésével felszabadult kreatív energiáik addig ritkán látott módon szókimondó, erőszakos és mindenféle antihőst felsorakoztató sorozatokat eredményeztek a mozifilmekéhez mérhető látványvilág mellett.

Az egyik ilyen korai, mára klasszikussá érett sorozat a Deadwood, egy western-széria, ami egy város, vagy inkább még csak kialakulóban lévő, rendezetlen közigazgatási státuszú városszerűség („camp”) mindennapjait követi nyomon a helyi kocsmát és bordélyt üzemeltető kiskirály, az elvekhez ragaszkodó, de öntörvényű seriff, a gazdag aranylelőhelyet birtokló fiatal özvegyasszony, a konkurens bordély tulajdonosa, a város orvosa és még egy csomó különféle státuszú szereplő viszonyrendszerén keresztül.

A szereplők egytől egyig kiválóak, de a showt főleg a Ian McShane által alakított kocsma- és bordélytulajdonos viszi el: az egyébként valós személyről mintázott

Al Swearengen a mozgókép történetének egyik legárnyaltabb antihőse, aki az összes gusztustalan cselekedete és visszataszító tulajdonsága ellenére végtelenül szimpatikus lesz a néző számára

(én például magamon a Stockholm-szindróma tüneteit észlelve hatódom meg minden esetben, amikor Al nagyvonalú valamelyik alárendeltjével szemben, pedig a torkát is átvághatná).

A sorozat minden részletében kézzelfogható, aprólékosan kidolgozott mikrouniverzuma beszippant, az azt benépesítő figurák egytől egyig hús-vér emberek múlttal, vágyakkal, szenvedélyekkel. A történet fordulatos, bonyolult, drámai, helyenként nagyon humoros, és olyan aktuális problémákat is érint, mint a nők másodrendűsége vagy a rasszizmus.

Mivel a magyar hangok nem igazán passzolnak a szereplőkhöz és elég sokat elvesznek a karakterekből, érdemes feladni a szinkron kényelmét, még akkor is, ha a párbeszédek nyomon követése időnként egészen kimerítő szellemi kihívást jelent. Szóval aki korábban lemaradt róla, mint én, vagy olyan fiatal, hogy a kétezres években még nem nézett sorozatokat, annak a véres-trágár Deadwood kiváló program lockdown idejére. (Renczes Ágoston)

+ Jollof rizs – az afrikai lecsó

Olasz, kínai, magyar, indiai, thai és még ki tudja, milyen konyha fogásaiból Budapesten járva is könnyen lehet különlegességeket találni.

De afrikait? Az már mindenképp nagyobb kihívás.

Főleg, ha nem is valamilyen arab ételről van szó, hanem fekete afrikairól. A jollof rizs ilyen: eredetileg Nyugat-Afrikában főzött, roppant laktató és a magyar lecsóra sokban hasonlító, könnyen elkészíthető cucc.

Én két ebédem hoztam ki az alábbi alapanyagokkal: két fej apróra kockázott hagymát és három gerezd reszelt fokhagymát olívaolajon megpirítottam; majd egy hosszú gerezdekre vágott, sárga kaliforniai paprikát is rádobtam. Pár percig fedő alatt pároltam, majd úgy kétmaréknyi rizst öntöttem hozzá. Fél perc kevergetés után négy darab, vékony gerezdekre vágott paradicsom érkezett a fedő alá, némi vízzel – egyes receptek itt zöldség alaplevet írnak a víz helyett, illetve ízlés szerint még pár evőkanál sűrített paradicsom is jöhet ekkor. Közben sóztam, szórtam rá feketeborsot, cayenne borsot és bazsalikomot.

Folyamatos kevergetés mellett vártam, hogy a rizs főjön, egyben folyamatosan sűrűsödjön a fazék tartalma. Mikor még nem éreztem elég a puhának a rizst, újra öntöttem hozzá egy kevés vizet. Mikor a rizs kellőképpen megfőtt, jött a 20 deka vörösbab a konzervből. Pár percig még kevergettem, aztán tálaltam. Tényleg a magyar rizses lecsóra hasonlít a leginkább. Gyanítom, hogy egy Lagos melletti kis faluban nem egészen így készítik a jollof rizst, de annyi biztos, hogy így is nagyon finom.

Nyugat-afrikai olvasóinkat pedig arra kérem, jelentkezzenek nálam, ha tökéletesítenék a receptem! (Galavits Patrik)

+ Hario V60

A japán vizuális és tárgykultúra nem véletlenül híres messze földön, a japánoknak egyszerűen van érzéke a széphez. A jó hír az, hogy a japán formatervezésnek az egyik csúcsa nemcsak, hogy elérhető Magyarországon is, de még kávét is lehet készíteni vele.

EGY GYÖNYÖRŰ TÁRGY. HARIO V60 A KÉT SZEMÉLYRE TÖKÉLETESEN ALKALMAS 02-ES MÉRETBEN. FOTÓ: PXHERE

A Hario legendás V60-as kávéfőzőjéről van szó.

Pourover módszerrel, azaz a forró víz kávén és filteren való átcsöpögtetésével készíthetünk vele kávét.

A kávéfőző két részből áll, mindkettő lenyűgözően szép: a több méretben kapható üveg kancsó és a filtert megfogó kúp alakú műanyag vagy kerámia csöpögtető is. Az állvány csak hozzátesz a látványhoz.

Mérleg és kávéőrlő nem árt hozzá, de anélkül, egy vízforralóval, néhány filterrel, és értelmezhető minőségű, friss őrölt kávéval használható is. Szép és hasznos, kis utánajárással itthon is beszerezhető, karácsonyra a tökéletes ajándék. Akkor is megéri, ha csak a vitrinben vagy a polcon áll majd – egyszerűen jó ránézni. (Szűcs Donát)

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek