A föderáció, amelynek két tagállamából az egyik nem akar az ország része lenni

Hogyan viszonyulnak ma a a boszniai szerbek a boszniai háborúhoz és az azt lezáró daytoni békéhez? Kik azok, akik nem akarnak emlékezni, és kik azok, akik áldozatként tekintenek magukra? Hogyan érinti az ország szuverenitását, hogy egy diplomáciai kinevezett felette áll a választott politikusok döntéseinek? Michele Bianchi, a University of Calgary doktorandusza mesél erről, aki antropológusként több terepkutatást is végzett Boszniai Szerb Köztársaságban.

Mennyire része a háborúról szóló társadalmi párbeszédnek maga a daytoni megállapodás? 

A Boszniai Szerb Köztársaságban mindenképp a része, mindig is az volt. Bármilyen intézményi vagy közjogi problémafelvetés direkten vagy indirekten a megállapodás kritikája, hiszen az fekteti le a mai Bosznia politikai kereteit. Emellett a megállapodás külső ellenségképet szolgáltat a helyi szerb elit számára, amely az egyezményt a nemzetközi közösség folytatólagos intervenciójaként értelmezi, és éppen ezért annak ellenében fogalmazza meg saját legitimitását és függetlenségi törekvését.

Ezzel kapcsolatban látni kell, hogy

A függetlenség elérésére a Boszniai Szerb Köztársaság vezetői etnikai alapú nemzetépítésbe fogtak, és megalkottak egy saját történelmi narratívát, kialakítva a saját kulturális identitásukat. Ez nem egy új jelenség, történetileg Jugoszlávia felbomlásához vezethető vissza. Az ebbe a narratívába illeszthető felszólalások kritizálják a nemzetközi közösséget, a helyi és nemzeti tér megszállóinak nevezve őket.

Szóval a békeszerződés boszniai szerb társadalmi megítélése teljesen ellentmond a nemzetközi nézőpontnak?

Nehéz lenne meghatározni, mi a társadalmi megítélése. A nemzetközi közösség szempontjából érthető a sikerérzet: a daytoni egyezmény (DPA) által létrehozott keret jelenti a leghosszabb intézményi beavatkozást európai földön, és egyedi példája a béketeremtésnek, a társadalmi tervezésnek és az államépítésnek. Ugyanakkor a DPA-nak elvileg az lett volna a hivatása, hogy megteremtse a boszniai demokrácia feltételeit, miközben hozzájárul a háborúból éppen kilábaló ország társadalmi és gazdasági újraépítéséhez. Lehet úgy érvelni, hogy még nem adottak a demokrácia feltételei az országban, hiszen az erőszakos politikai nacionalizmus a mai napig határozottan jelen van, sőt mi több, a háborús bűnök tagadása is mainstreammé vált.

Ugyanakkor fontos látni, hogy a DPA olyan közjogi intézményeket hozott létre, amelyek szétfeszítik a képviseleti demokrácia kereteit, és így kérdéses, hogy egyáltalán betöltheti-e azt a szerepet, hogy megteremtse a helyi demokrácia feltételeit. Gondolok itt mindenekelőtt a főképviselő intézményére. Ez az intézmény a békefolyamat feletti őrködésre lett létrehozva, ami miatt egyfelől a pozíciót nem választott tisztviselők töltik be, hanem nemzetközileg kinevezett diplomaták; másfelől

Ezek a viták Daytonról tényleges politikai viták, vagy csak eszközként funkcionálnak az elit kezében, hogy növeljék népszerűségüket?

Azt mondanám, hogy manapság már tényleges politikai viták. A DPA a kormányzás jól körülhatárolható elvein alapuló keretet hozott létre, amely elsősorban a multietnikus kontextusban történő hatalommegosztáson alapul, és emberi jogi kategóriákkal operál. Nemzetközi szempontból a legnagyobb siker, hogy a DPA nagyban hatott arra, ahogy az emberek a politikáról gondolkodnak Boszniában. A politikusok szóhasználata ötvözi a nacionalista szótárat és az emberi jogok szótárát, mert ez utóbbi az, amelyet a DPA elismer.

Ez a köznyelv egyszerre támogatja a demokráciát és a társadalmi és etnikai csoportöntudatot. Az általános értelmezés szerint a nacionalizmus és a demokratikus gondolatiság nagyon távol áll egymástól, de a boszniai politika azt mutatja, hogy a kettő nem feltétlen zárja ki egymást: lehetsz nacionalista, amíg demokratikus keretek között tevékenykedsz.

A kutatásod során tizenhárom hónapot töltöttél egy Gradiška nevű településen. Bosznián kívül ez nem egy ismert település. Miért választottad ezt a helyet a kutatásodhoz?

Korábban már dolgoztam ott önkéntesként és megvoltak a szükséges kapcsolataim. De hogy valami tudományosabbat is mondjak, mindig is izgatott az emlékezetpolitika: az, hogy (nemzetállami) intézmények hogyan vesznek részt a múlt és a kollektív emlékezet megalkotásában. Ezzel egyidejűleg foglalkoztatott az egyén nézőpontja is: hogy az emberek hogyan lépnek kapcsolatba a múlt – intézmények által megalkotott – reprezentációival.

Mesterszakos kutatásomat is Boszniában végeztem, és azt kutattam, hogyan emlékeznek a helyiek a srebrenicai népirtásra, amely az erőszak, a népirtás és az egész háború szimbólumává vált. Ez után azt gondoltam, nagyon érdekes lenne megnézni, hogy hogyan különbözik ettől egy olyan településen élők háborúval kapcsolatos emlékezete, ahol papíron nem történtek nagyobb atrocitások, és Gradiška egy ilyen hely volt.

A kutatásod a háború utáni generációkra fókuszált, amelyeknek tagjai nem élték át a háborút, nem volt közvetlen tapasztalatuk vele. Mennyire érdekli őket egyáltalán ez a téma? Nem volt-e érzékeny őket erről kérdezgetni?

Igen, a kutatásom arra a generációra fókuszált, amely tagjai vagy gyerekek voltak a háború alatt, vagy az utána jövő években születtek. Amikor kérdeztem őket, nem értették, hogy mire vagyok kíváncsi, és azt mondták, hogy Gradiškában nem nagyon beszélnek a háborúról, és hogy végső soron nem is történt ott semmi említésre méltó. Nem erre a válaszra számít az ember, de aztán elkezd gondolkodni ezen a két kijelentésen – hogyhogy nem beszélnek róla? Igaz ez egyáltalán?

Amikor ilyen jellegű elutasítással találkozik a kutató, akkor a bizalom kialakításának fontossága nagyon kézzelfoghatóvá válik. Ha etnográfiai kutatást végzel, akkor nagy mértékben szóbeli forrásokra támaszkodsz, interjúkat csinálsz és résztvevő megfigyelést folytatsz, ami azt jelenti, hogy az alanyaiddal való kapcsolatod központivá válik az elemzés szempontjából. Az általam vizsgált generációnak a háború emlékezete olyan teher, amivel nehéz megküzdeni, és nem meglepő, hogy nem akarnak beszélni róla – de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy ne történt volna semmi, vagy hogy ne emlékeznének rá.

Ez értelmezhető a kulturális intimitás fogalmi keretein belül, ami azokra a dolgokra utal, amik az egyén számára otthonos kontextusban jelennek meg, és amikben csak azokkal osztozik, akikkel egy közösséghez tartozik. Ezért lehet, hogy a háborúval kapcsolatos emlékek és vélemények sokszor nem jelentek meg a nekem adott interjúkban, de megjelentek kötetlen összejöveteleken, viccekben, és más, nagyon személyes, intim helyzetekben.

A korábbi kutatásaidban a tagadást a politikai elit által használt eszközként írtad le, amelynek célja a szerb háborús bűnök kitörlése, ugyanakkor a tagadás természetes jelenség egy posztkonfliktusos társadalomban is. Mennyire tudunk különbséget tenni a kettő között?

A tagadás egy furcsa dolog. Valóban egy hatékony eszköznek tartom az elit kezében több okból kifolyólag. Egyrészt meg lehet vele szabadulni a háború eseményeinek felelősségétől, és segít a boszniai szerb nemzeti összetartozás narratívájának építésében is. A tagadás főleg ebben a kontextusban értelmezhető: a múlt nyomása alóli kiszabadulásról, az új gondolatokra való nyitottságról és egy új társadalom létrehozásáról szól a Boszniai Szerb Köztársaság nézőpontján keresztül. Itt érnek össze az emlékezés és az állami intézmények.

Másrészt a tagadás kétségtelenül pszichológiai jelenség is, amely segít a traumákkal rendelkező embereknek kezelni a saját múltjukat. Természetesen nem egy egyértelműen jó vagy rossz, fehér vagy fekete jelenség, nagyon sok árnyalata van, amelyben megjelenik az egyén felelősségtudata, beismerése, satöbbi. Ráadásul a múltbéli traumák kapcsán nem csak az elkövető-áldozat ellentétpárra kell gondolnunk, hanem három szerepre: az elkövető, az áldozat és a közbe nem avatkozó szemtanú (bystander) szerepére.

A kutatásom egyik fő tanulsága az volt, hogy a tagadásnak ez a két formája, vagyis a politikai elitek eszköze és az egyéni és társadalmi pszichológiai jelenség, tandemben tudnak együtt működni, egymást erősíteni.

Hogyan?

A szerb áldozattudaton keresztül, amely sajátos mechanizmusokat hozott létre a társadalmi életben. Ezeknek általában egy kifejezett céljuk van: legitimizálnak egy adott kontextust, egy fennálló hatalmi viszonyt, politikai elitet vagy éppen meghatározott társadalmi életkörülményeket egy adott helyen. Szerintem ezek a mechanizmusok megfoghatóak az összetartozás narratíváinak feltárásával, amelyek jellemzően a boszniai szerb múlt sajátos értelmezésére alapulnak, a háborús bűnök tagadásának különbözői formáira, amelyek részévé válnak a társadalmi környezetnek.

Gradiškában például találhatunk olyan szerbeket és muszlim bosnyákokat is, akik elmondják, hogy nem történt semmi atrocitás. Úgy tűnik, hogy a közösség politikai és társadalmi szereplői, prominensei képesek voltak kitörölni a múlt történéseinek egy részét, a megtapasztalt valóságot a háborúban. Persze a másik oka, hogy ellenkező hangokat nehezen hallani, mivel kevés muszlim maradt a területen – az etnikai tisztogatás és a társadalom etnikai szétválasztása sajnos hatékonyan működött. 

Kívülállóként nekem a Boszniai Szerb Köztársaság identitása mindig is kicsit megfoghatatlan volt. Hogyan lehet nemzeti identitást építeni a boszniai szerbek számára a háború után, és ez mennyire független a nagy szerb identitástól?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, amelynek megválaszolásához hátra kell lépnünk egyet. A szerb etnikai identitás, ahogy a horvát és a bosnyák is, már jelen volt Jugoszláviában, tehát emberek tudták magukat azonosítani egyik vagy másik csoporttal már Tito idején is. Ami újdonságként hatott Jugoszlávia összeomlásakor, az az, hogy a politikai elitek nem tudták a befolyásukat ezután megtartani a szocialista gazdasági és kulturális rendszerben, ezért az etnikai összetartozáshoz mint a képviselet egy formájához fordultak, amelyen keresztül fenn tudták tartani politikai legitimitásukat és működésüket.

Egy sajátságos múltat hozott létre intézményi és társadalmi szokásokon keresztül. Ezt a folyamatot a vallás is segíti, pontosabban a szerbek esetén a szerb ortodox egyház. A vallás egy intézményi újra és újra elmondott szokásként jelenik meg, de a fenti kontextusban revitalizálták vallási és etnikai jelentéssel rendelkező tevékenységekkel.

Mint például?

Például az általában slava néven ismert ünnepséggel, amelyet Boszniában és más, volt jugoszláv államok szerb lakta területein tartanak. Ez egy háromnapos esemény, amelyet minden család megtart, a saját családi szentjük előtt tisztelegve. Ez alatt a három nap alatt az emberek meghívják az ismerőseiket, barátaikat és kollégáikat, hogy együtt ünnepeljék nemcsak a családi szentet, de a közösséget is. Ez a közösség nem feltétlenül a hívőket vagy az etnikai csoportot jelenti, hanem az ismerősök hálózatát.

Antropológusként ezek a szokások nagyon érdekesek, mert ezek az ünnepségek azok, amelyeken keresztül az emberek értelmezik, kezelik és meghatározzák közösségi kapcsolataikat. Ezzel párhuzamosan persze azért is csinálják, hogy megmutassák a barátaiknak vendégszeretetüket, a boszniai identitás egy másik, szélesebb körben elterjedt elemét. És azt is meg akarják mutatni a barátaiknak és kollégáiknak, hogy milyen jó szerb családot alkotnak. A slava azért is jó példa, mert a kommunista időkben nem gyakorolták, tehát egy olyan identitáselem, ami független Jugoszláviától.

Egy másik példa a Kozara-hegyre vonatkozik, amely helyszíne volt a fasiszta usztasák és nácik elleni egyik nagy csatának. A hely az ellenállás szimbólumává vált, ezért építettek is oda egy gyönyörű emlékművet és egy múzeumot. Ugyanakkor az 1960-70-es években a Fiatal Kommunista Liga nyári táborokat, úgynevezett munkaaktivitásokat szervezett a területre: a fiatalok idejöttek, hetekre itt maradtak, építettek és mindenféle dolgot csináltak a közösség érdekében, és aktívan részt vettek a megemlékezésben jugoszláv zászlók alatt, a „testvériség és egység” mottójával.

Ha ma elmész oda, teljesen más módon emlékeznek a második világháborúra. Egyrészt a területet teljesen monopolizálta az SZNSZD [a Független Szociáldemokraták Szövetsége], a boszniai szerb politikai élet vezető pártja az elmúlt tizenöt évben. Másrészt nem találsz jugoszláv zászlókat, csak szerb, boszniai szerb zászlókat, esetleg orosz zászlókat. A helyszín szimbolikája és rituáléi teljesen megváltoztak: nem ünneplik az emberek már a testvériséget és az egységet, hanem a fasiszta horvátok és nácik által elkövetett népirtás szerb áldozatairól emlékeznek meg. És ez az átalakulás nem kicsi, gyakorlatilag arról szól, hogy hogyan értelmezzük a múltat, hogyan húzzuk meg újra a közösségünk határait.

A daytoni megállapodás által létrehozott keret szerinted mennyire fenntartható hosszútávon, vagy inkább csak egy átmeneti állapotként tekintenek rá a boszniai szerbek?

Szerintem huszonöt év után nehéz átmenetinek tekinteni. Vannak politikai erők, akiknek megéri fenntartani a daytoni megállapodást, de persze a szuverenitás kérdése a kulcs. Nem hiszem, hogy a DPA-nál ne lehetne manapság jobb struktúrát kitalálni, mivel a funkcionális demokráciának és az etnikai kategóriákon túl történő politikai gondolkodásnak kevés helyet hagyott. 25 évvel a háború után a boszniai szerb vezetők továbbra is csak a nemzeti önérdek mögé bújnak.

Pedig a DPA nem azért rossz, mert például nincs elég képviselője a horvát közösségnek, hanem mert fenntartja az etnikai politika kereteit, ezért a horvátok részéről újra és újra felmerül egy önálló entitás létrehozásának ötlete. Szerintem az lenne célravezető, ha a közösségek nemcsak etnikai alapon jönnének létre, hanem az egyén más identitáselemein – például a munkások, fiatalok, az LMBTQ-emberek közössége is szerveződne. Ebbe az irányba kéne fejlődnie a politikai rendszernek, de jelenleg naivnak tartanám azt gondolni, hogy ez a közeljövőben bekövetkezhet.

Az interjú elkészítéséhez sok segítséget nyújtott Szakács Borbála, Neményi Zsófia és Pongrácz Dániel. A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. Olvass még Szalai Mátétól az Azonnalin! 

FOTÓK: Bukovics Martin, Banja Luka (2019) / Azonnali