+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Varsányi Bence
2020. november 16. hétfő, 07:00
Hogyan lett egy baráti kocsmázás nyomán véletlenül újságíró? Miért tartja hasznosnak a jól megírt publicisztikákat, ha szerinte mindegy, hogy kinek mi a véleménye? Miért fogják el szekunder szégyenrohamok, ha véletlenül ránéz az új Indexre? Többek közt ezekre válaszol Szily László az Azonnali véleményvezérek interjúsorozatában, de az is kiderül, hogy hogyan próbálta meg beszervezni az állambiztonság a rendszerváltáskor, hogy épüljön be a Fideszbe.

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első tíz rész itt olvasható.

 

Mikor kezdtél el közélettel foglalkozni?

 

Mindig is érdekelt a közélet, de amikor elkezdtem igazán érdeklődni, akkor még kommunista diktatúra volt, és ez érdekes ízt adott az egésznek. Szerencsés helyzetem volt, mindkét szülőm festőművész, és a mamám személyes ismeretségei és politikai vonzalmai révén is szoros kapcsolatban volt az akkori demokratikus ellenzék tagjaival. A szüleim ráadásul vallásosak is voltak, tehát minden szempontból a rendszer ellenzékének számítottak.

 

Habár érdekelt a közélet, soha, még halványan se jutott eszembe, hogy újságíró legyek. Többek között azért, mert

 

amikor elkezdtem újságot olvasni, az újságíró még a kommunista bértollnok szinonimája volt.

 

1988-ban kezdtek el megjelenni a pártos hírharangokban olyan cikkek, amik teljesen mások voltak, akkor már látszott, hogy talán lehet másképp is, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy újságot szeretnék írni.

 

Olvasóként egyértelműen a Magyar Narancs volt az első, aminek megdöbbentő hatása volt: hogy így is lehet csinálni. És nemcsak azért, mert nem a párt láthatóan előre leírt propagandaszólamait adta vissza – ami vicces módon ugye ma is történik a sajtó háromnegyedében –, hanem stílusában is más volt, kiderült, hogy lehet nem csak rendőrközlemény-bikkfanyelven fogalmazni.

 

Akkoriban, ha jól számolok, ilyen húsz év körüli srác lehettél.

 

Nagyjából. 1988-ban kezdődtek el a rendszerváltás nagyközönség számára is nyilvánvaló eseményei, engem meg előfelvételisként akkor nyáron vittek el katonának. 1989 nyár végén, pont az egész közepén tértem vissza az életbe, a négyigenes népszavazáskor, ami a rendszerváltás politikailag legaktívabb korszaka volt. Ekkor kezdtem el az ELTE-n az angol-francia szakot. A személyes történetem annyira összefonódott a rendszerváltással, hogy

 

amikor bementem katonának, még elvtársnak kellett szólítanunk egymást, közben volt egy váltás, hogy bajtársnak, majd a végén pedig már honvédnak.

 

 

Ugyanezt a sztorit mesélte Konok Péter is ebben az interjúsorozatban.

 

Igen, ez jól jellemezte azt a tizenegy hónapot. Negyedévvel azelőtt, hogy leszereltem volna, behívott a III/III-as katonai elhárítás, akiknek volt egy épületük a lenti laktanyában.

 

Megpróbáltak beszervezni besúgónak. Két feladatot akartak rámbízni.

 

Az egész megbeszélés nagyon vicces volt, nem gondoltam, hogy ez tényleg így történik. Két ügynök volt, derékszögben ültek, az egyik velem szemben, a másik pedig oldalt, utóbbi néha váratlanul megszólalt. Biztos van ennek valami pszichológiai alapja, hogy így néha véletlenül kimondasz valamit, amit titkolni akartál. Ezt többször megcsinálták, az egyik barátságosabb volt, a másik keménykedett – még ez a figura is megvolt.

 

Röhejes volt, azzal is próbálkoztak, hogy ha ittasan vezetnék, akkor bármikor visszakapom a jogsimat. Mondtam, hogy a családunkban nincs autó, és belátható időn belül nem is lesz. Az volt még nagyon jó, amikor idegen nyelvű egyetemi jegyzetekkel, forrásművekkel kecsegtettek.

 

Gondolom, nagyon motivált. Mi volt az a két feladat, amit rád akartak bízni?

 

Egyrészt egyházon belüli kémkedést, mert piarista diák voltam, és mint kiderült,

 

az összes egyházis diákot behívták a laktanyából.

 

Konkrétan a bulányistákról akartak tudni. Bulányi atya egy piarista szerzetes volt, aki egy olyan kis közösségi hálózatot szervezett, ami az egyházhoz képest is alternatíva volt, tehát a kommunisták és a kommunista zsoldban álló ún. „békepapok” is gyűlölték. Annak idején ezekből a békepapokból állt a katolikus és minden egyház vezetése, ügynökök voltak a fő püspöki székekben és a fontos papi posztokban.

 

Ezt még cselek nélkül, őszintén tudtam azzal hárítani, hogy fingom nincs az egyház ügyeiről, mert már akkor eltávolodtam lelkileg az egyháztól, amikor gimnazista lettem.

 

És mi volt a másik feladat?

 

Hogy épüljek be a nemrég megalakult Fideszbe, és jelentsek róluk.

 

A legnevetségesebb az volt, ahogyan halál komolyan, a szemembe nézve előadták, hogy miért is kérnek fel a dologra: nagyon rokonszenves nekik a Fidesz, viszont újoncok, fiatalok, forrófejűek, nincs tapasztalatuk. Emlékszem, olyan kifejezéseket használtak, hogy „fejjel fognak a falnak rohanni”, és ők azért vannak, hogy a tapasztalatukkal segítsenek nekik.

 

 

Miért nem kérdezted meg, hogy akkor miért nem mennek oda segíteni ők?

 

Egyenruhában voltam, ők meg olyan figurák voltak, akiktől még a laktanya katonai vezetése is rettegett. A III/III-asoknak le volt adva az autójuk rendszáma, és ha megláttuk őket a kapuhoz vezető hosszú bekötőúton, előre ki kellett nyitnunk a kaput, hogy ne is kelljen lassítaniuk.

 

Ráadásul amikor egy nappal előbb megtudtam, hogy be fognak hívni, rémülten felhívtam a szüleimet, akik figyelmeztettek, hogy nagyon vigyázzak, mert akkoriban keringtek olyan sztorik, hogy Lentiben, az akkori jugoszláv határ közelében, ha be akartak szervezni egy katonát, azt kivitték a határsávba, és azt mondták neki, hogy ha nem ír alá, akkor az a helyzet, hogy „szökni próbált”.

 

Elővettek egy fegyvert, és azt mondták, hogy lelövik mint disszidálni próbálót.

 

Nem lőttek le így senkit, de azért félelmetes volt a helyzet.

 

Nem kérdeztem, de mindegyikre mondtam, hogy nem, én ezt nem szeretném csinálni. Békén hagytak, annyi lett a vége, hogy azt mondták, gondoljam még végig, aludjak rá egyet. Megadtak egy napot a leszerelés után, hogy menjek el az akkoriban nagyon menő Viking Sörözőbe a Kiskörúton, és ott fognak várni. Elhatároztam, hogy odamegyek és meglesem, hogy tényleg ott vannak-e, de annyira örültem, hogy kijöttem a katonaságból, hogy végül oda se mentem, így lezárult a dolog.

 

Hogyan lettél utána újságíró?

 

Nagy rajongója voltam a Narancsnak, és egyszer kocsmáztam egy haverommal, amikor odajött hozzánk egy ember, hogy a Narancs kocsmaguide cikksorozatához kell fotót csinálnia, és lefotózhat-e minket. Mondtuk, hogy igen, szóba elegyedtünk, mire kiderült, hogy ő Déri Miki, a Narancs híres fotósa.

 

Elkezdtünk a horgászatról beszélni, mert kiderült, hogy mindketten horgászunk, és megkérdezte, hogy ha már ilyen jól elbeszélgettünk, nincs-e kedvem írni pár cikket, mert lesz a Narancsnak egy horgászmelléklete, amit ő szerkeszt. Mondtam, hogy oké, és

 

minden előzmény nélkül megírtam életem első cikkeit a horgászmellékletbe.

 

Nagyon tetszett, de még mindig nem éreztem valami óriási elhivatottságot. Az egyetem alatt két évig Nick Denton, a Cink későbbi tulajdonosának titkáraként dolgoztam, aki akkoriban a Financial Times budapesti tudósítója volt.

 

Amikor elment Magyarországról, megkérdezte, hogy nem akarok-e újságíró lenni, mert hallotta a Népszava újító szellemű főszerkesztőjétől, hogy idegen nyelveket beszélő, gazdasághoz értő fiatalokat akar bedobni a mélyvízbe. Addig a másodpercig, amíg ezt megkérdezte, eszembe nem jutott volna ilyen, de rájöttem, hogy nincs pénzem. Szegény egyetemista voltam, úgyhogy azt mondtam, hogy persze. Ez 1994 őszén volt, a Népszava még a híres, később lelőtt Fenyő János tulajdonában volt. Pont itt lőtték le a sarkon, tíz méterre innen.

 

Szóval egyből egy regényes helyre kerültem a Népszavánál, ahol mindenki arról beszélt, hogy Fenyő fegyverrel szokott járkálni a folyosón, sőt, volt, hogy

 

behívta magához a főszerkesztőt, és miközben beszélgettek, egy Winchester letört csövébe nézegetett bele. Nagy fegyvermániákus volt.

 

 

Semmi közöm nem volt egyébként a gazdasághoz, de gazdasági újságíró lettem. Utána dolgoztam a Magyar Hírlapnál, a Világgazdaságnál, majd újra a Magyar Hírlapnál, előbb újságíróként, később szerkesztőként.

 

Ahogy csináltam az eddigi interjúkat a sorozatban, kiderült, hogy az alanyok jelentős része sosem tervezte ezt a pályát, inkább csak úgy belecsöppent. Miért lehet ez?

 

Az én esetemben relatíve egyszerű a válasz: mert akkoriban még nem is volt újságíróképzés, olyan értelemben nem is léteztek médiaszakok, mint ma.

 

Senki normális embert nem is vonzott a dolog.

 

Amikor már pár éve dolgoztam, megjelentek olyan gyakornokok, akik médiaszakról jöttek, de akkor is inkább az volt a jellemző, hogy járt valaki mondjuk közgázra, érdekelte az újságírás is, és jelentkezett, hogy szívesen írna cikkeket.

 

Sok jogász volt, amit először nem értettem, aztán rájöttem, hogy egy ügyvédnek, egy ügyésznek vagy egy bírónak is nagyon hasonló képességek kellenek, mint egy újságírónak: egy szerteágazó ügyből hamar le kell tudnia szűrni, hogy mi a lényeg, szintetizálnia kell, mások számára is fogyaszthatóan kell visszaadnia, össze kell foglalnia a dolgok lényegét, ki kell emelnie a fontos pontokat, észlelnie kell, hogy hol vannak a logikai bizonytalanságok.

 

Mikor hagytad abba a gazdasági újságírást?

 

2000 elején a barátnőm kapott egy ösztöndíjat, én meg elmentem vele Barcelonába focistafeleségeskedni, előtte pedig óriási élvezettel felmondtam a Magyar Hírlapnál.

 

Utána mentem az Indexhez, amit úgy éltem meg, hogy egy teljesen újfajta dolgot fogok csinálni,

 

amit se én, se senki nem csinált még Magyarországon, mert csak akkoriban indultak az online lapok.

 

Természetesen örültem, hogy végre nem kell gazdasággal foglalkoznom, mert már untam. Az Indexnél viszont mivel az elején még szinte egyáltalán nem voltak tapasztalt újságírók, pár csodálatos hónap után rám kényszerítették a gazdasági rovatvezetést. Megrémültem, hogy visszaesek, de relatíve gyorsan meg tudtam tőle szabadulni, utána meg már mindenféléről írtam.

 

Ha már Index: Tóta W. Árpád azt mondta ugyanebben az interjúsorozatban, hogy az akkori Indexnél elfogadhatóvá tettétek azt, hogy nem kell érvelni, és nem kell helyet hagyni az ellenvéleménynek, hanem oda lehet vágni, hogy „hülye vagy”, anélkül, hogy levezetnétek.

 

Olvastam az interjút, úgy éreztem, hogy magáról beszélt, bár egyszer használt többesszámot, amin annyira felháborodtam, hogy konkrétan akartam is írni neki egy olvasói levelet, hogy ne használja.

 

Szerintem nem volt ilyen, beszéljen Tóta W. Árpád a saját nevében.

 

Ahhoz minden joga megvan, de többes számban erről akkor sem beszélhet, ha tényleg ott volt. Nyilvánvalóan volt egy csomó olyan véleménycikk, ahol nagy lendülettel osztotta a témáját a szerző, de egyáltalán nem éreztem azt a tendenciát, amit Tóta W. említett.

 

A véleménycikk eleve valakinek a véleménye, és azzal sincs túl nagy probléma, ha valaki teljesen egyszempontúan ír, mert csak önmagával szúr ki.

 

A nagyon markáns, nagyon erőteljes, a más véleményen levőket nagyon leradírozó vélemények akkor tudnak jó publicisztikát eredményezni, ha kurva jól ír az illető, a megírás minősége és az egész mint szórakoztató termék nagyon jó.

 

Ez a publicistának a saját kockázata: ha mindig mindenkit kiosztasz magas lóról, akkor egy idő után kevesebbeket, vagy csak egy nagyon szűk szektát fog érdekelni a véleményed.

 

Tökéletes példa a jól megírt véleményekre Tamás Gáspár Miklós. Teljesen mindegy, hogy egyetértesz-e vele vagy sem, a legtöbb ember jól szórakozik az írásait olvasva, mert nagyon jól ír, jellemzően nagyon szellemes képzettársításokkal, adekvát idézetekkel, és hogyha legkevésbé sem vagy szuperkommunista, akkor is élvezed, és legalább meg tudod fogalmazni a saját véleményed hozzá képest.

 

 

A hírek és a vélemények elkülönítése hogyan működött akkoriban az Indexnél? Mintha sokszor keveredett volna a kettő. Nem feltétlenül gonzóként, de sokszor érződött egy hírnél, hogy merre húz a szerzője.

 

Ez egy összetett kérdés, nap mint nap előkerül a 444-nél is. Az Index, főleg az első években, amikor ismert, fontos és bizonyos értelemben talán kultikus lett, részben annak köszönhette a sikerét, hogy olyan erős egyéniségek írtak oda, akik ezt bele is vitték a cikkeikbe.

 

 Ez önmagában még nem volt újdonság a magyar újságírásban, mert volt például Magyar Narancs, de az internet eleve újdonság volt, és

 

az Index nagyon jól meg tudta csinálni, hogy úgy vitt egyéniséget és színt a dologba, hogy közben jól működött hiteles, mainstream hírforrásként is.

 

Kétségtelen, hogy azért persze keveredtek a műfajok, aztán amikor megjelentek a világban a blogok és a mikroblogok, az Index pedig itthon elsőként kezdett velük valamit, akkor még jobban kevertük a műfajokat. Megcsináltuk a blogketrecet, hogy a klasszikus hírújságírás formáit és tartalmi jellegzetességeit megpróbáljuk egymás mellett futtatni, esetleg összepárosítani a blogolás személyességével és szabadságával.

 

Ez akkor nem baj, ha az olvasó is pontosan látja, hogy hányadán áll vele, a szerző pedig olyan minőségű, és a személyiségének a beeresztése a dologba nem változtatja az egészet véleményírássá. A keveredés egy kétségtelen tény, ahogy az is, hogy

 

egy lapnak állandóan újra kell definiálnia, hogy hogyan tud úgy híreket közölni, hogy azoknak a hitelességét ne ássa alá azzal, hogy rossz formában vagy nem kellő helyen véleményekkel tűzködi tele.

 

Ezt amikor szükségtelennek érzem, én is szóvá szoktam tenni a 444 belső fórumain. Ha van egy kishírben elintézhető dolog, teljesen felesleges hozzátenni valamit.

 

Mindenféle vádaskodások ellenére viszont nem dolgoztam olyan helyen, ahol bárki bármilyen párt vagy konkrét politikai erő érdekében írt volna, azzal meg nincs baj, ha valakinek a világfelfogása megjelenik az írásaiban. Egy egyszerű hírnél ez viszont tényleg zavaró, nem kíváncsi az ember rá még akkor sem, ha nagyon érdekes világfelfogása van a szerzőnek. Ezeknek a gyomlálásáért folyamatosan kell dolgoznia minden lapnak.

 

Ezeknek a túlzott keverése problematikus, de az Index megmutatta, hogy a szubjektív beárasztása a hírújságírásba önmagában nem ássa alá a hitelességet, hiszen ha így lenne, akkor nem az Indexből vált volna az itthon általánosan legelfogadottabb hírforrás az utóbbi évtizedben, amit politikai hovatartozástól függetlenül az olvasók nagy tömegei elfogadtak.

 

A szubjektív újságírásról sokaknak a gonzó jut eszébe, ha meg azt mondjuk, hogy gonzó, akkor itthon a legtöbbeknek te ugrasz be elsőként.

 

Ez szerintem csak azért van, mert az elején a Narancsba írtam. Soha nem értettem, hogy miért lennék annyira gonzó, de ezt persze nem nekem kell eldöntenem.

 

Mi kell ahhoz, hogy valaki gonzót írjon? Sokat kell bedrogozva Thompsont olvasni?

 

Soha nem mentem neki tudatosan, végiggondolva, hogy írok egy gonzócikket. Nyilván hatottak rám, amiket olvastam, és a Magyar Narancs ismertette meg a hazai közönséget a gonzó fogalmával.

 

 

Ott volt Vágvölgyinek a híres interjúja, amikor találkozott Hunter S. Thompsonnal kint Amerikában. Elment hozzá Woody Creekbe, és

 

az volt az első magyar gonzóriport olyan szempontból, hogy a szereplők kokainoztak benne.

 

Külön vicces volt: az interjúalany egyértelműen drogozott, az viszont már nem derült ki világosan, hogy a szerző is, bár nagyon életszerűtlen, hogy ne tette volna. (Nevet.) Sok szempontból nagyon szubjektív volt, de ezt az elemet nem bontotta ki különösebben.

 

És te hogyan kezdtél el – ha már nem tartod gonzónak, amit írsz – szubjektívebben írni?

 

Csak elkezdtem írni, és nyilván hat az emberre, hogy melyik cikknek milyen a fogadtatása, mire reagálnak, melyiknél hívják fel, írnak rá, gratulálnak vagy küldik el a picsába. Az online cikkeknél mindig sokkal jobb lehetőség volt a visszacsatolásra, mint előtte a nyomtatott sajtóban.

 

Egy szubjektívebb cikkhez az embernek általában egy olyanfajta belső gátlást kell legyőznie, ami minden normális emberben felmerül: kit érdekel az, hogy mit gondolok, mit csinálok, és mit érzek közben?

 

Ha viszont egyszer kipróbálod, és azt látod, hogy érdekel másokat, és nem háborodnak fel százezerszámra, hogy ki ez a faszfej, akkor csinálod még néha.

 

A Cinknél is dolgoztál, ahol nagyon pörgött a kommentmező. Mennyiben más most egy olyan helyen dolgozni, ahol egyáltalán nincs is kommentmező?

 

Publikusan se csináltunk soha titkot abból, hogy erről tök nagy viták vannak a 444-nél, és én a nagyon kicsi kommentelőpárti frakció tagja vagyok a szerkesztőségen belül. Rajtam kívül körülbelül Uj Péter van még, aki hasonlóképp gondolkozik. Az embernek mint kiadónak és újságcsinálónak sokszor kellemetlen lehet, de én mindig is azt gondoltam, hogy a kommentelés egy fontos velejárója az online újságírásnak.

 

Hozzátartozik, hogy a Cinknél speciális volt a helyzet, mert a munkaköröm definiált része volt, hogy sokat tartsam a kapcsolatot kommenteken keresztül a közönséggel. Ez azért is volt, mert a kiadó Gawkernek kétfajta terméke volt: a tartalom, azaz a szerkesztőségek, másrészt viszont techcég is akart lenni. A rendszerből, amin futottak a portáljaik, egy világot meghódító platformot akartak csinálni, valami hasonlót, mint a WordPress: blogmotort, kommentrendszert, mindent egyben.

 

Ennek a fejlesztésében nagyon fontos volt a visszajelzések gyűjtése, és hogy mi magunk gerjesszük az online vitát, hogy kiderüljön, működik-e a platform.

 

Kíváncsi is vagyok, mert ugye most tér át a 444 a részbeni előfizetős rendszerre, és ebben nagy lehetőséget látok, hogy megújuljon a kommentelés, és hogy esetleg még a jelenséget nem kedvelő kollégáim is megszeressék a dolgot. Egy válogatott, előfizetői közösségben azért feltehető, hogy ha már fizettél érte, akkor nem célod, hogy csak úgy tönkretedd a vitát.

 

Menjünk vissza egy kicsit az Indexhez, de nem a régihez, hanem az újhoz. Írnál az régi-új Indexre, ha felkérnének?

 

Dehogyis. Nyilvánvalóan nem.

 

Miért nem?

 

Mert egy borzalmas, undorító képződmény az új Index. Máig nagyon szomorúvá tesz, és különösen borzasztó személyesen is, hogy olyan emberek alapították ezt az új Indexet, akik ott voltak velünk a jó, becsületes, normál újságírást csináló, nemhogy vállalható, hanem csodás Index elején, és most ezt az undorító dolgot futtatják ugyanezen a néven.

 

Az aktív fájdalmon már túltettem magam, de még most is összeszorul a gyomrom, ha rágondolok.

 

A 444-en jelentek meg arról cikkek, hogy ezek az emberek a Fidesz tervét hajtják végre. Ezt te is így gondolod?

 

A cselekedeteik végeredménye természetesen az lett – és itt most nyilvánvalóan Gerényi Gáborra (aki az Azonnali kisebbségi tulajdonosa – a szerk.) és Bodolai Lászlóra gondolok. Biztos vagyok benne, hogy ez egy tök bonyolult sztori, és

 

nem gondolom, hogy feltétlenül volt egy olyan pillanat, amikor az ördögi Fidesz-központban azt mondták nekik, hogy figyeljetek, akkor most álljatok át a sötét oldalra, és tevékenykedjetek azon, hogy ebből a lapból a Fidesz érdekeinek megfelelő lap legyen – de a végeredmény ez lett.

 

És még a drámai eseménysor vége felé is volt egy csomó olyan pillanat, ahol ha a lehető legjóindulatúbb vagyok és azt mondom, hogy a szereplők tényleg csak jót akartak, hogy az Index a nagy nyomás ellenére is megmaradhasson valamilyen formában, akkor is volt jónéhány olyan pontja ennek a sztorinak, amikor ki lehetett volna lépni belőle, felmondani, visszamondani.

 

Az, hogy ezek után nemhogy nem léptek ki, hanem felépítették ezt az új Indexet, aminek ugye egy, a Fidesz vezetésébe korábban is direktben bekötött ember az egyik főszerkesztő-helyettese… (Az illetőnek, Balogh Ákos Gergelynek azóta felmondtak az Indexnél – a szerk.) Teljesen mindegy, hogy mikortól dolgoztak, meg kitől kapták az utasításokat, azt kell megnézni, hogy mi lett belőle és kikkel.

 

Nagyon sok eleme volt, hogy miért volt jó ott dolgozni, és miért volt olyan sok embernek jó olvasni az Indexet, de ezek közül abszolút nem az utolsó volt az, hogy jól író, tehetséges emberek írták.

 

Ezt a fidelitasos iskolaújság-paródiát olvasni viszont, amivé változott, arcpirító és kellemetlen.

 

Azért is olvasom nagyon keveset, mert szekunder szégyenrohamok fognak el, ha véletlenül ránézek.

 

 

Tartalmilag is érzékelhető az irányváltás?

 

Hogyne lenne érzékelhető. Folyamatosan, egy az egyben, mindenféle reflexió nélkül vesznek át fideszes üzeneteket, fideszes politikusoknak a különböző közösségi médiás megnyilvánulásait.

 

Térjünk vissza Szily Lászlóhoz: volt olyan cikked, ami után másnap felkeltél és az volt benned, hogy basszus, nagyon durván beleszálltál valakibe, lehet, hogy nem voltál méltányos, esetleg hozzájárultál a két kurzus közötti árokásáshoz vagy a közbeszéd romlásához?

 

Sosem éreztem magam egy kegyetlen, beszólós embernek, bár simán lehet, hogy ez teljesen másképp vette ki magát kívülről, és akikről írtam, azok egyáltalán nem így élték meg. Az esetek kilencvenkilenc százalékában közszereplőnek számító emberekről és a köz előtt történő dolgokról írok.

 

Aki bármilyen fokon közszereplővé válik, kiáll vagy pénzt keres abból, hogy megjelenik a médiában, beleértve, hogy a bulvármédiában a családját mutogatja, annak ezt vállalnia kell.

 

Egy utcán sétáló állampolgárról viszont nyilván nem írok, és nem teszem gúny tárgyává, az teljesen más.

 

Gúny tárgyává tenni és kritizálni két különböző dolog.

 

Más, de a médiakritikák esetében nem annyira. Ott mindig azt kell nézni, hogy valakinek a megnyilvánulásáról, a produktumáról beszélek-e vagy személyesen róla. A produktummal kapcsolatban akármilyen élesnek, csípősnek, keménynek, akár kegyetlennek is lehet lenni.

 

Nagyon rossz lehet, ha valakinek a szellemi termékéről azt mondom, hogy nevetségesen szar, de tökéletesen legitim addig, amíg a produkcióról van szó.

 

Amint átmegy arra, hogy ki ő, és a személyét támadják, az már teljesen más, azt én is visszataszítónak tartom.

 

Volt egy konkrét eset, ami elég jól példázza, hogy hogyan állok a dologhoz. Van D. Tóth Krisztának az autóvezetős műsora, az Elviszlek magammal, amibe elhívott engem is mint vendéget. Elindultunk, és felemlegette, hogy egyszer évekkel korábban borzasztóan tönkretettem, amikor az Indexre írtam egy tévékritikát egy műsoráról. Elmondta az autóban, hogy mennyit sírt, amikor elolvasta, hogy be kellett zárkóznia a munkahelyén valami szobába, és csak percek múlva jött ki, mert annyira rosszul esett neki.

 

Nagyon zavarban voltam, kellemetlen helyzet volt, ezért amikor végetért a felvétel és hazamentem, rögtön elolvastam a cikket, hogy kiderítsem, mi is volt, ami ennyire kikészítette. Megnyugodtam, mert csak a színpadi produkciójáról és a műsorról írtam, hogy milyen érdektelen kérdéseket tett fel, hogy gépies volt, ésatöbbi. A műsorral kapcsolatban volt egy abszolút éles véleményem, de semmi személyeskedés nem volt benne. 

 

Őszintén sajnálom, hogy ezzel megbántottam és egy csomó rossz pillanatot szereztem neki, ugyanakkor

 

egy pillanatig nem gondolom azt, hogy másképp kellett volna csinálnom.

 

Végül pár kérdés, amit mindenkinek felteszek, bár neked az elsőt egy kis csavarral, ha már gonzóztunk: szerinted ki a legjobb gonzóújságíró a kormányközeli sajtóban?

 

Erős kételyeim vannak, hogy egyáltalán van-e magyarul író gonzóújságíró, de akkor már Pörge Bélát mondanám. Ő már nem kormányzati újságíró, de sokáig az volt. Fociról ír, kezdetben a 888 szerzője volt, most már saját facebookos fociblogot csinál. A megyeiektől a NB III-as meccekig mindenre jár, tehát az igazi fociról ír, kifejezetten bírom. Ráadásul még olyan értelemben is kimeríti a gonzóság formai követelményeit, hogy az írásaiban nagyon hangsúlyos helyen szerepel, hogy hogyan söröztek be.

 

Tudsz mondani öt fiatal, tehetséges véleményformálót kormányközelből?

 

A Pesti Srácoktól Ambrózy Áron jól tud írni, sőt, emlékszem egészen gonzós írására is. Nem akarom elkerülni a kérdést, viszont ahhoz, hogy rendesen megválaszoljam, nem olvasok eleget. Csúnya dolog, de egyszerűen annyit írok, hogy nincs rá időm.

 

És nem kormányközeliből öt?

 

Elég ambivalens a viszonyom a véleményműfajokkal, annak ellenére, hogy én magam is szoktam űzni.

 

A saját ilyen írásaimnál is állandóan gyötrő kérdés, hogy miért érdekelne ez bárkit is, miért érdekes bárkinek is az én véleményem.

 

Nagyjából arra jutottam magamban, hogy egy véleménycikknek az én szememben annyi értéke van, hogy ha valaki jól megírva, élvezetes stílusban képes egy koherens gondolatot végigvinni, az nem a véleménye miatt érdekes. Igazából kurvára mindegy, hogy kinek mi a véleménye, de annyi haszna van, hogy ha látod valaki másnak az összeszedett és jól megírt véleményét, hogy segít abban, hogy kialakítsd a sajátodat.

 

FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ez a’ Tsúfos Tükör, mely a’ jó-kedvnek istápja, ’s kímélet nélkül való ostora mind a’ kevély hatalmasságoknak, ’s meg-általkodott rosszaknak, mellyek e’ Hazát ’s a’ Világot fenyegetik.

Hogyam gyógyíthat meg egy pszichológus egy sárkányt? Mit lépjünk, ha az erdei boszorkány fura dologra kér minket? Minden kiderül Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2020 című válogatásból.

Ingyen netet most nem adnak, inkább a digitális oktatáshoz és a gazdaság újraindításához kapcsolódó oldalakat teszik szabadon elérhetővé.

A Vaslady tizenöt évig vezette a brit Konzervatív Pártot, és tizenegy évig a szigetország első női miniszterelnöke volt.
De miért is mondott le
1990. november 22-én?

Hétvégén mérsékelt érdeklődés mellett zajlott Szlovákiában a tömeges tesztelés harmadik fordulója. A kormánykoalíción belüli feszültségekből két újabb válságkezelési terv is született.

Ma több hír esik arról a magyar médiában, hogy mi folyik innen 5000 kilométerre, mint a magyar határtól 200 kilométerre. Ezt szerettük volna megváltoztatni egy kicsit erre a pár napra.

Van-e helye Boszniának az Európai Unióban? És miért lógott sokáig Orbán Viktor irodájának falán az ország térképe? Politikusok válaszolnak. Videó!

A hét kérdése

Tud-e jönni a Jézuska, ha marad az este nyolcas kijárási tilalom? Hogyan korlátozzuk a szilveszteri bulikat? Dönts te, mielőtt a kormány döntene!

Azért ide elnéznénk

A Külügyi és Külgazdasági Intézet november 26-i online kerekasztal-beszélgetése.

Ezt is szerettétek

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

Magyarország első szociális söréhez hírességek sora adja a nevét. Hogyan lehetsz szuperhős a sörivással? Miért áll bele a csapatuk megosztó témák támogatásába is? Podcast!

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás