Sokkal többet érdemel ez a válogatott az értelmetlen orbánozásnál

Galavits Patrik

Szerző:
Galavits Patrik

2020.11.13. 16:36

Aki a magyar labdarúgó-válogatott győzelmekor is csak Orbán Viktorra tud gondolni, önkéntelenül magasztalja fel a miniszterelnököt, az ő sikerének beállítva az Eb-kijutást. Pedig Marco Rossi csapata éppen azt bizonyítja, hogy nem a NER-nek köszönhetően, hanem attól függetlenül lett karakteres és szerethető.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Csütörtökön este, az Eb-pótselejtező 87. percében, mikor Loïc Nego (ő most már tényleg Nego Loïc? Vagy Hajdú B. István után maradjunk simán a Lajosnál?) kiegyenlített az izlandiak ellen, örömömben üvöltözve csapkodtam a levegőbe a levetett pólómat a konyhánkban. Hogy Szoboszlai Dominik négy perccel későbbi góljánál mit csináltam, arra a túladagolásközeli dopaminfröccsnek köszönhetően nem emlékszem. A szomszédok valószínűleg annál inkább. De nem mindennap jutunk ki Európa-bajnokságra, na.

Azon túl, hogy természetesen irracionális, hogy általam személyesen nem ismert férfiak sportsikerei ilyen heves érzelmeket váltanak ki belőlem, meggyőződésem: az én reakcióm teljesen rendben van.

Fontos, hogy észszerű alapokra helyezzük az életünket, de emberivé mégiscsak az irracionalitástól leszünk.

Egyebek mellett ezért is nagyon szomorú a bármilyen sportsikerrel együtt megjelenő ellenzéki károgás a kommentmezőkben, amely szerint egy ilyen után nem szabad örülni, mert mindezt közpénzlopásból érték el, de legfőképpen azért, mert Orbán. Így az, aki csak sportemberek teljesítményét szeretné megsüvegelni, hamar úgy érezheti magát, mint a magyar sálas szurkoló Grafitember rajzában a Telexen.

Hasonlóan viccesek azok a kormánypártiak, akik ezekben az esetekben ugyanúgy nem kaparják ki a szemükből a narancsszínű, Felcsút-prémium kontaktlencsét, mint ahogy az ellenoldal az O1G Ray Bant hagyja fent az orrán. Előbbiek ilyenkor – szokás szerint – annak örülnek, hogy más nyomorultul érzi magát.

Ezekhez mérten gondolom tökéletesen helyénvalónak a pólócsapkodós mutatványomat – és ehhez képest tartom betegnek, hogy valaki még ilyen pillanatokban is egy politikusra gondol.

Akik így tesznek, elismerik, hogy Orbán Viktor legalább a magyar labdarúgást felvirágoztatja, és ezt mindenképp az ő javára kell írni. Pedig az Eb-kijutás megtörténte tőle teljesen független, de még inkább: nem azért jöhetett össze, mert ő a miniszterelnök, hanem annak ellenére.

Dehogy futballokos

Hiába állítja magáról, hogy „futballokos”: Orbán Viktor egy átlagos kocsmai hőbörgőnél nem ért jobban a labdarúgáshoz. Mindez legkésőbb akkor kiderült, amikor Csányi Sándor MLSZ-elnök elmondta: összekülönbözött a miniszterelnökkel, amikor eltávolította a szövetségi kapitányi posztról Pintér Attilát, helyére pedig Dárdai Pált nevezte ki. (Engem mondjuk azóta is kínoz a kérdés, hogyan kerülhetett egyáltalán oda Pintér, mint ahogy Georges Leekens 2017-es kinevezése is a groteszk viccek kategóriájába sorolható csak).

Arról a Pintér Attiláról beszélünk, akinek a regnálása alatt az elképzelés nyomait sem lehetett felfedezni a magyar válogatott játékán, aki sértettségből nem volt hajlandó meghívni a keretbe az azóta is legjobb csatárunkat, Szalai Ádámot (emlékezetes, hogyan osztotta ki az egész magyar futballszakmát és részben a sportsajtót a hollandok és románok elleni 2013-as égések után), aki az NB I-ben is legfeljebb átlagos képességűnek számító játékosokkal töltötte fel a válogatott keretét (megvan még valakinek  Horváth Tamás, Bosnjak Predrag, Rózsa Dániel, Balogh Balázs vagy Heffler Tibor?) és akiről egy korábban a válogatottnál dolgozó stábtagnak az egyik játékos annyit jegyzett meg:

„Te figyu, ha ezt még időben kibasszák, akkor lehet esély.”

Mármint a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságon való szereplésre. A labdarúgó mindezt a 2014-es, északírek elleni hazai Eb-selejtező előtt mondta. Kikaptunk, Pintér repült, jött Dárdai, őt követte Bernd Storck, a többi meg történelem.

Mindenesetre rögzítsük: ha a futballokos Orbánon múlik, nincs 2016-os Eb-mámor.

De nem kell éveket visszamenni az időben, hogy bebizonyosodjon: a miniszterelnöknek drága hóbortja ugyan a futball, de – ha volt is bármi különösebb elképzelése a közpénzszóráson túl futballreform címén – azt sem tudja igazán működőképessé tenni.

Nem a pénz döntött

A magyar futballba 2011 óta a taón keresztül számolatlanul ömlik a pénz. Ennek első számú célja elvileg az utánpótlás támogatása lenne. Ha ez így van, az elmúlt majdnem tíz évben már felnőhetett volna egy generáció, amelyet felkészült szakemberek kiváló körülmények között készítenek fel a profi karrierre.

Ehhez képest a csütörtöki, Izland elleni magyar kezdőben egyedül Sallai Roland nevezhető a Puskás Akadémia neveltjeként az orbáni „futballreform” termékének.

A többiek mind vagy jóval korábban leléptek külföldre utánpótláskorban, esetenként még a második Orbán-kormány hivatalba lépése előtt (Gulácsi Péter, Szalai Ádám, Szalai Attila), esetleg itthon pallérozódtak és lettek NB I-es profik, de még 2010 előtt, vagy ha utána, lényegi hatása akkor sem lehetett a karrierjükre a taós pénzszórásnak (Botka Endre, Fiola Attila, Holender Filip, Kalmár Zsolt). Külön történet a lengyel anyától és magyar apától Kaiserslauternben született Willi Orbáné, aki miután nem hívták be a német válogatottba, inkább a magyart választotta, illetve Szoboszlai Dominiké, aki apja saját focisulijában tanulta a futball alapjait (és így halad öles léptekkel a világsztárság felé), nem valamelyik közpénzszivattyúban.

Aztán ott van a duplatüdővel működő Nagy Ádám, aki – ha a Fradinál csak a magyar edzőgarnitúrán múlik –, ma nem pályafutása második Eb-kijutását ünnepli, legfeljebb a haverjaival futsalozgat. Amennyiben az őt kiszúró Theo Schneidert taóból fizették, félig-meddig felírhatjuk Nagyot Sallai mellé az orbáni futballreform ajándékának.

A fentiek arra szolgálnak okulásul, hogy a politika mérsékelten követelheti csak magának a babérkoszorút a nemzeti csapat sikerei miatt. Van azonban egy válogatott játékos, akinek a szereplése akkora anomália a NER opportunizmusában, hogy a rendszer híveinek Borkai Zsolt keresztény családapai mivoltának bizonygatásánál is nagyobb kognitív disszonanciát kell magukra erőltetniük, hogy elfogadják.

Lajos, Lajosom!

Negóról van szó.

Az egykori francia utánpótlás-válogatott Nego teljes mértékig a francia futball terméke, nem mellesleg – ha nem lenne elég jó labdarúgó – simán megkaphatná az ilyesmire fogékonyaktól a büdös migráns jelzőt.

Ehelyett Csányi Sándor kilobbizta a FIFA-nál, hogy a honosítása után annak ellenére is játszhasson a magyar felnőttválogatottban, hogy utánpóltáskorúként még Franciaországot képviselte. Nego nagyjából minden, amit a kék plakátokon Magyarországon elutasítanak: színesbőrű, bevándorló család sarja, aki már ránézésre tönkre akarja tenni a fehér, keresztyén magyar kultúrát. Ehelyett nem átall olyanokat mondani, hogy „Franciaország a hazája, de Magyarországon érzi otthon magát”.

A nemzeti csapat játékosait a tehetségük, tudatos karrierépítésük, néha a szerencse és a megfelelő szakmai kezek repítették oda, ahol most megérdemelten vannak.

Ezek közül Orbánnak egyikhez sincs köze. Annál inkább írható ez a világ legnépszerűbb sportjának professzionális mivoltának számlájára, amit ezek a játékosok elvétve tanultak csak meg itthon.

Mindez arra mutat rá: a válogatott sikere még véletlenül sem a politikáé, és akik mindenképpen Orbán miatt akarnak fanyalogni, azoknak nem az álmaikat teljesítő sportolókon kell elverniük a port. Bőven van rá egyéb lehetőség

Olvasnál még Galavits Patriktól az Azonnalin? Katt ide!

Galavits Patrik
Galavits Patrik az Azonnali újságírója
Galavits Patrik
Galavits Patrik az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek