Miért ennyire polarizált az amerikai társadalom?

Az amerikai társadalom szinte két valóságra bomlott: az egyik valóságértelmezés szerint Donald Trump a hős, a megmentő, míg a másik értelmezés szerint ő teszi tönkre azt az Amerikát, ami miatt egykoron mindenki irigykedett az országra. De hogyan jutott idáig az Egyesült Államok? Ezra Klein erről írt könyvet, mi pedig elolvastuk.

Azzal bizonyára mindenki tisztában van, hogy az amerikai társadalom elképesztő mértékben polarizálódott, és a pártpolitikai identitás alapján olyan eltérő valóságértelmezéseket tudunk megkülönböztetni, amik egymásnak teljességgel ellentmondanak.

Hogy mindezt egy gyakorlati példával is szemléltessük: az Ipsos még 2019 novemberében készített egy közvélemény-kutatást, ahol többek között arra volt kíváncsi, hogy a választók mit gondolnak: el kéne-e mozdítani elnöki pozíciójából Donald Trumpot, amiért a vád szerint visszaélve a hatalmával arra akarta kényszeríteni az ukrán elnököt, Volodimir Zelenszkijt, hogy az amerikai fegyvertámogatásokért cserébe indítson nyomozást az akkor még csak elnökjelölt-aspiráns Joe Biden fiával, Hunter Bidennel szemben.

Ha a számokat összegészében nézünk, akkor semmilyen érdekességet nem látunk: az 1118 fős mintán készült reprezentatív kutatás azt mutatta, hogy a választók 47 százaléka gondolja úgy, hogy Trump ezen nyomásgyakorlása kimeríti a hatalommal való visszaélést, ezért impeachelni kellene őt, míg a megkérdezettek 40 százaléka úgy gondolta, hogy nem kéne, 13 százalék pedig nem tudott dönteni. (Arról, hogy hogyan néz ki az impeachment-eljárás, bővebben itt írtunk.)

Azonban ha megnézzük, hogy a pártpolitikai identitás alapján miként látták ezt az emberek, eltérő eredményt kapunk:

Ez jó példája arra, hogy mennyire pártpolitikai alapon, identitásképző szemüvegen keresztül tekintenek az amerikaiak a politikára. Hiszen az tény, hogy Trump eleinte az amerikai fegyvertámogatások visszatartásával arra akarta kényszeríteni Zelenszkijt, hogy hivatalosan jelentse be a nyomozás elindítását Hunter Bidennel szemben, ahogy az is, hogy Trump megpróbálta akadályoztatni a nyomozást, például azzal, hogy fontos kulcsfigurákat nem engedett a képviselőház bizottságai elé, hogy ott eskü alatt valljanak.

De akkor mégis mi az oka annak, hogy a társadalom ennek ellenére nem kívánta egyöntetűen Trump elmozdítását, mint anno Nixon esetében?

Ügyek helyett már identitás mentén gondolkodunk a politikáról

Ezra Klein ugyan nem az impeachment-eljárást vizsgálta, ő ennél egy sokkal nagyobb kérdést tett fel: miért van az, hogy Amerika kvázi két valóságra szakadt, és hogy az egymással szembenálló felek egyszerűen elbeszélnek egymás mellett, mivel nem is tudják megérteni a másikat?

Korábban a választókra az volt jellemző, hogy a különböző politikai kérdéseket „issue-based” (magyarra lefordítva körülbelül ügyalapú) megközelítéssel vizsgálták meg, ezt azonban később felváltotta az „idenitity-based” (identitásalapú) megközelítés, amikor

De ez nemcsak a társadalomban van így, hanem a politikai szereplőknél is. Klein ezt számos példával mutatja meg: például 2009-ben még Mitt Romney, a Republikánus Párt egyik elnökjelölt-aspiránsa támogatta a mindenkire kiterjedő egészségügyet és azt, hogy a biztosítás mindenki számára kötelező legyen. Ki volt akkor leginkább ellene? Az amerikai elnök, Barack Obama, aki végül egy évvel később az Obamacare-be betette ezt a kötelező biztosítást, mivel rájött, hogy a legtöbb amerikainak nem azért nincs biztosítása, mert nem szeretne, hanem mert nincs rá elegendő pénze.

Az Obamacare – és azon belül is a kötelező mandátum – eleinte egy kompromisszumos megoldásnak tűnt, hiszen előírta, hogy lehetőség szerint mindenki rendelkezzen biztosítással, és hogy a biztosítási cégek ne tagadhassák meg csak úgy bárkitől a biztosítást.

Azonban miután a demokraták is magukévá tették a kötelező biztosítás gondolatát, a republikánusok élből elkezdték elutasítani, még a szakpolitika republikánus megálmodója, Bob Bennet is.

De ez számos más példán is megfigyelhető: két republikánus szenátor már 2007-ben elkezdett kidolgozni egy környezetvédelmi szabályozást, hogy a több károsanyagot kibocsátó vállalatok fizessenek több adót, ám pár évvel később már a teljes pártjuk elutasította ezt az ötletet. Amíg 2012-ben a demokraták Mitt Romney-n, a republikánus elnökjelölt kijelentésén gúnyolódtak, miszerint Amerika legnagyobb geopolitikai kihívója Oroszország, addig 2016 után már a demokraták álltak bele ebbe a narratívába, miután Trumpot vélt vagy valós eszközökkel Putyinék hatalomra segít(h)ették.

Klein ezt elsősorban két dologra vezeti vissza: egyrészt a pártok rájöttek, hogy a kompromisszumok helyett jobban megéri harcolni az ellenféllel, hiszen a magszavazókat ez teszi boldoggá, másrészről pedig a cél a másik legyőzése – pontosabban fogalmazva a másik fél vesztesége – lett.

Amíg ugyanis a politikusnak a győzelem a fontos, addig a választóknál ez másképpen működik:

A hagyományos pártos gondolkodást felváltotta a negatív pártos gondolkodás

Ez a gondolkodás pedig rámutat egy hatalmas változásra: a hagyományos pártos gondolkodást – azaz, hogy arra a pártra szavazunk, aki szerintünk jobban tudja képviselni a mi érdekeinket – felváltotta a negatív pártos gondolkodás: már nem az számít, hogy „mi” győzzünk, hanem hogy „ők” bukjanak el, mert amit „ők” szeretnének, az tönkretenne mindent, amiben „mi” hiszünk.

Ez jól megfigyelhető statisztikailag is: míg a választók az 1980-as években a „másik pártot" egy 1-től 100-ig terjedő skálán (ahol az 1 a legrosszabb érzést, míg a 100 a legpozitívabb véleményt jelentette) átlagosan 45-re értékelték, 2016-ra ez már 29-re esett vissza.

És míg korábban elképzelhető volt az, hogy a szavazatait a választó „megosztotta” a két párt között – például, hogy az elnökjelöltek közül a republikánus jelöltre szavazott, de a szenátusi vagy a képviselőházi helyre már egy demokratára szavazott –, ez 2018-ra teljesen megszűnt. Míg az 1970-es években a korreláció a képviselőjelölti és az elnökjelölti szavazat között csak 0,54 volt – azaz ha az egyik párt elnökjelöltjét támogatta, 54 százalék valószínűsége volt, hogy ugyannak a pártnak a képviselőjelöltjére fog szavazni más tekintetben is –, addigra 2018-ra a két szavazat között 0,97 volt a korreláció.

Klein arra próbál választ adni, hogyan jutottunk ide: a kulcs pedig szerinte az, hogy a szakpolitikai kérdések már nem egyszerű politikai kérdések, hanem identitásképző erővel bírnak. A polarizáció egy önismétlődő körbe került:

Nixon részben azért bukott meg, mert akkor a republikánus és a demokrata szavazó is ugyanazt a tévécsatornát nézte – azonban ma már mindenki a saját médiabuborékjában és visszhangkamrájában foglal helyet, és csak nagyon kevés olyan téma van, amit nem a politikai identitásunkon keresztül megszűrve értelmezünk.

De igaza van-e Kleinnak?

Klein könyvének nagy erénye, hogy sok olyan könyvnek és tudósnak az állítását illeszti össze, amiből így – korábbi részmegállapításokból és tudományos eredményekből – összeáll az egész, azonban egy nagy probléma van vele:

Ugyan a szerző próbálja megmagyarázni – az esetek többségében nagyon jó megállapításokat téve –, hogy miért polarizálódott át a társadalom, de a jelenséget felnagyítja. Ugyanis leginkább azok polarizálódtak, akik a politikában az átlagnál jóval aktívabban vesznek részt, másrészről a polarizáció kapcsán nem vizsgálja az egyik legfontosabb jelenséget: az egyén és a különböző csoportok gazdasági helyzetét.

Ugyan az egyén sokszor valóban nem a „mi a jó nekem?” kérdés alapján dönt, hanem politikai mítoszok és identitások mentén, de nem minden esetben ez a jellemző. Ugyanis vannak csoportok, akik nem amiatt mennek az urnákhoz, mert azt hiszik, hogy a másik oldal mindent elpusztítana, hanem a saját gazdasági helyzetük viszi oda őket: sok amerikait nem érdekel a nagypolitika, csak az, hogy stabil legyen a munkája és a megélhetése, hogy legyen rendezett a környék, ahol él, és biztonságban folytathassa a jelenlegi életét – ez pedig azzal jár, hogy a status quo mellett dönt.

Klein ugyan próbál választ adni arra, hogy miért ilyen az amerikai társadalom, és helyesen meg is állapítja, hogy Trump nem az okozója, hanem csak egy tünete a polarizációnak, azonban

A világhoz hasonlóan Amerikában is a gazdasági válság erősítette meg a jobboldali populistákat – akik kulturális alapon kezdték ki az addigi status quo-t, azonban a gazdaság kapcsán megengedőbbek vele –, de Klein a – szintén gazdasági világválság után felemelkedő – baloldali, kapitalizmuskritikus hangok kérdéskörét sem járja körbe.

A Why we’re polarized egy gondosan, jól megírt könyv, azonban bizonyos kérdéseket felnagyít – például, hogy a faji kérdések milyen polarizációs erővel bírnak –, míg más kérdéseket nem tanulmányoz kellően, a megoldási javaslatain pedig látszik, hogy Ezra Klein maga is egy liberális szemüvegen keresztül szemléli a világot.

Minden hibája ellenére olyan könyv ez, ami jó tudományos összefoglalója a politikai polarizáció kérdésének. A Vox alapítója túl nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen ilyen monumentális vállalkozásba még nem sokan fogtak, a pszichológia és az emberi viselkedés felől közelíteni a politikai polarizáció kérdéséhez pedig korántsem egyszerű dolog.

Ezra Klein: Why we're polarized. New York. 2020.

NYITÓKÉP: Fegyverpárti tüntetők Minnesotában, 2018-ban. Fibonacci Blue / Wikimedia Commons